Fából készült priccseken hevertek a hadifoglyok. A fekvőhelyek annyira szűkek voltak, hogy ha mindenki hanyatt akart volna dőlni, el sem fértek volna egymás mellett a barakkban. A magyar tisztek már a hatodik telükre készültek a valgai szovjet lágerben, mire végre elindult az első transzport hazafelé. Persze hogy vágytak haza, de lélekben mindannyian felkészültek arra, hogy sosem látják viszont családjukat. Kemény fizikai munka mellett hatszáz gramm kenyér, víz, kevés zöldség. Ez volt a napi fejadag, amely papíron sem tett ki kétezer kalóriát, a valóságban meg különösen nem. Ha évente egyszer-kétszer került hal, azt általában levesként tálalták a szovjet táborokban, de mire a bogrács a foglyokhoz jutott, már csak fejek úsztak a híg lében, a húsos törzseket az őrök mind kihalászták. Éhesek voltak ők is.
Talán a sarki fény, ez volt, amit a fogolytáborban szépnek lehetett nevezni. Aki ide, északra került rabságba, a hidegért cserébe megkapta ezt az égi tüneményt.
Nagyapám, Péter Károly főhadnagy – 1994-től, rehabilitálását követően nyugalmazott alezredes –, egykori géppuskás századparancsnok mindössze ennyi emléket adott át, hagyott hátra öt és fél éves szovjet hadifogságából. Ő nem mesélt szívesen, én nem kérdeztem eleget. Sajnos már nem is fogom.
Aztán egy régen ki nem húzott fiókból megsárgult levelezőlap borítólapja került elő, rajta magyarul és oroszul a feladó, Péter Károlyné Sopronból, a címzett pedig férje, a szovjet-észtországi Valga hadifoglya. A levél megérkezett, s a főhadnagy 1953-ban, öt és fél év hadifogságot és három év internálást követően, haza is hozta. (A hazatérő magyar hadifoglyok közül sokuknak kazincbarcikai internálás, majd évekig tartó mellőzöttség, megaláztatás, állandó megfigyelés jutott osztályrészül: a hadifogságból hazatérve Győrben a főhadnagyot is leszedték a vonatról, de legalább ott találkozhatott feleségével s a nem sokkal elhurcolását követően született, akkor már második osztályos kislányával.)
Ő s több száz fogolytársa éppen hatvan évvel ezelőtt, 1950 decemberében indulhatott haza az észtországi – akkor szovjetunióbeli – Valga város hadifogolytáborából, hogy többnapnyi fagyos vonatozás után ismét magyar földre léphessen.
Arra vállalkoztam, hat évtized múltán – lehetőség szerint vonattal utazva – végigjárom ugyanazt az útvonalat, amelyet egykor ők is megtettek. Hazafelé.
*
A nyomvonalak többnyire ma is ugyanazok, mint akkoriban. Pontos dokumentáció híján az útvonalat történészek kutatásai, elbeszélések, a szovjet vasúthálózat tanulmányozása alapján próbáltam rekonstruálni. Bár száz százalékig nem lehettem biztos abban, hogy a hadifoglyokat méterről méterre az általam bejárt útvonalon szállították, főbb állomásaimat biztos, hogy ők is érintették. A hat országot átfogó túra során az utamba eső településeken is próbáltam információkat gyűjteni az egykor ott fogva tartott vagy elhunyt magyar hadifoglyokról.
Ezerötszáz kilométert repültem, kilencven kilométert hajóztam, majd a kiindulási pontot, a dél-észtországi Valgát elérve hatszázötven kilométert busszal, körülbelül kétezer-ötszáz kilométert pedig vonattal tettem meg, hogy nyolc nap múltán az ukrán–magyar határt átlépve érhessek haza. (Útvonal: Helsinki–Tallinn–Valga–Riga–Vilnius–Minszk–Kijev–Budapest. Autóbusszal eredeti terveimmel ellentétben azért kellett ennyit utazni, mivel a baltikumi vasutak már nem rendelkeznek rendes összeköttetéssel, az elmúlt években számos vonalat felszámoltak. A főváros, Tallinn s a tizennégyezer lakosú Valga között is csupán naponta egy – inkább a budapesti HÉV-re emlékeztető – vonat jár, amely a kétszázötven kilométeres távot négy és fél óra alatt teszi meg.)
Valga: az út eleje
Észtország – Péter Károly mindig csak ennyit mondott arról, hol volt hadifogságban. Távolinak tűnt, nem is gondoltunk bele, hogy ebben a Szovjetunióhoz mérten kicsiny államban is több táborban voltak magyarok, Valga mellett Ahtmeiben, Kivioliban biztosan, s moszkvai levéltári források szerint Tallinnban is. (Utóbbi adat forrása: Varga Éva Mária: Magyarok szovjet hadifogságban [1941–1956]. A kutató azonban éppen Valgáról nem tesz említést.)
Nagyapámat, a fiatal tisztet osztrák területen választották el családtagjaitól 1945 áprilisában az ott állomásozó szovjetek, s vitték magukkal minden bizonynyal Foksányon keresztül a messzi északra, Valgába.
Valgának más magyar vonatkozása is van: Báthory Istvántól kapott városi rangot, címerében magyar szablya látható. A Pikk utcában található hazafias múzeumot hárman működtetik: a vezető Meelis Kivi, két munkatársa Esta Mets és Valdeko Nielson. A kiállítóhelyen pillanatok alatt betekintést nyerhetünk az észt hadtörténet fényes és sötét korszakaiba, a partizánmozgalmak működésébe; a kertben kiszolgált harckocsik, katonai teherautók sorakoznak. Építettek egy bunkert is, amely élethű másolata azoknak a búvóhelyeknek, amelyekben észtek ezrei húzták meg magukat az erdőkben, hogy ott tűnhessenek el vagy éppen vehessék fel a harcot a szovjet csapatokkal. A mai napig találnak ilyeneket, bennük néha emberi maradványokkal.
A múzeum emellett azért is érdekes, mert része volt a valamikori hadifogolytábornak éppúgy, mint a vele szemben lévő bútorgyár és a közeli kórház. A múzeum munkatársai úgy tudják, hatszáz magyar tartózkodott itt a negyvenes évek második felében, ennél jóval több német társaságában. (Találtunk olyan feljegyzést, amely ezerkétszáz magyart említ.)
A táborban elmondásuk szerint eredetileg szovjet foglyok voltak, majd változtak az erőviszonyok: a németekből foglyok, a szovjetekből foglárok lettek. 1941 és 1953 között három különböző tábor is működött, s az igazság kedvéért el kell mondani: a kezdeti táborokban a németek, ha lehet, annál is kegyetlenebbül bántak szovjet foglyaikkal, mint utóbbiak, miután fordult a kocka. A körülmények rendkívül kezdetlegesek voltak: a barakkokba beesett a hó, fűtés nem működött – 1941–42 telén rengetegen megfagytak. Akik nem élték túl az éjszakát, tömegsírba kerültek, a kutatások szerint mintegy huszonkilencezren.
Ezerkilencszáznegyvennégy után német, osztrák, magyar, román és spanyol hadifoglyok kerültek a szovjetek helyére, összesen 13 415-en. Valgát lényegében ők építették újjá, a vasútállomás is a hadifoglyok keze munkája. A lágerben 1949-ig őriztek hagyományos értelemben vett hadifoglyokat, 1949 és 1953 között pedig már csak olyanok maradtak itt, akiket a szovjetek valamilyen háborús bűnnel vádoltak, de nem küldtek a gulágra vagy más büntetőhelyre. Tisztnek lenni a jelek szerint már ilyen bűnnek számított.
Magyarország első észtországi nagykövete, Jávorszky Béla későbbi beszélgetésünkön elmondja: Valga tiszti hadifogolytábor volt, amelyről a magyar kormány az észtektől kapott tájékoztatást a rendszerváltozást követően. A KGB-akták nagy részét az oroszok magukkal vitték Moszkvába vagy megsemmisítették, a huszonhét magyar áldozatról azonban maradt fenn hiteles dokumentáció, nevüket is ismerjük.
A temető rövid erdei sétával érhető el; most mindent hó borít – mióta lehullott, láthatóan én vagyok az első, aki erre jár. A területet a németek tették rendbe, 2001-ben magyar nyelvű tábla is kikerült (szövege: Emlékül az ebben a temetőben nyugvó magyar katonáknak, magyar nagykövetség), amelyet magyar tábori lelkész szentelt meg.
Nehéz búcsút venni Valgától, szemem előtt óhatatlanul mindig azt látom, amilyen a negyvenes években lehetett a város. De ez a kép csak képzeletünkben élhet, fényképek, rajzok a táborról nincsenek. S bár a múzeum munkatársai hosszasan kutakodtak, furcsamód nem akad már senki a településen, aki elmondhatná, milyen is volt az élet akkoriban, milyen volt a kapcsolat a helyiek, a megszállók és a foglyok között. Egy magyar fogoly visszaemlékezéséből tudni lehet, idővel a katonákat nagyobb távolságba is elvitték dolgozni, így kapcsolatba kerülhettek a lakossággal. A helyiek megvendégelték, ruhával látták el őket, amit az emberségesebb őrök hagytak, mások megtoroltak (Palotás Mihály volt fogoly visszaemlékezése, Hadifogoly Híradó, 1996/5.).
A múzeumban egy huszonhét milliméteres, második világháborús szovjet töltényhüvelyt kapok ajándékba, hazaviszem emlékül.
Vilnius: emlékezés a népirtásra
A litván fővárosban nem szépítenek a dolgon – miért is tennék? –: a Népirtás Múzeumának nevezik a második világháború és az azt követő szovjet megszállás áldozatainak emléket állító létesítményt. A kiállítóhely múltját és elrendezését tekintve a budapesti Terror Háza Múzeum vilniusi változatának tekinthető; a felső két emeleten fotók, leírások, tárgyak, hang- és képhatások segítségével idézik meg a gyűlölt korszakot, a pincében pedig a KGB egykori börtöne, kínzókamrája tekinthető meg. Akárcsak az Andrássy út 60.-ban, a Gedimino sugárút 40.-ben is egykor a Gestapo, majd szovjet, illetve szovjethű utódaik tevékenykedtek. Hiába, a megszálló diktatúrák szerették az elegáns, központi fekvésű hatalmas villákat, talán a kegyetlenkedések színhelyéül szolgáló pincék és a fenti csillogás még inkább tudatosíthatta bennük hatalmukat. A különbség annyi, hogy míg Budapesten a rendszerváltozást megelőzően már állami külkereskedelmi vállalatok irodáinak adott otthont a mostani Terror Háza, a genocídium múzeumának épületét egészen 1991-ig a KGB foglalta el.
A litvánok nem tétlenkedtek, hiszen – bár a szovjet csapatok csak 1993-ban tűntek el végleg hazájukból – már 1992-ben múzeummá alakították a „rettegés házát”. Nálunk erre 2002-ig kellett várni.
S hogy is jön mindez Péter Károly s a vele együtt 1950 decemberében Észtországból hazatért hadifoglyok történetéhez?
Utunk szempontjából – a ma már különben ismét rendkívül kellemes, barátságos várossá vált – Vilnius önmagában már csak azért is érdekes, mert a transzport útvonalába esett, vagyis az egykori magyar hadifoglyok is megfordultak itt. Még ha csak marhavagonok utasaiként is.
A litván főváros és Magyarország történelme egyébként számos ponton találkozik, Báthory Istvánon és Szent Hedvigen át egészen a legújabb korokig. 1956-ban, mindenszentek napján a vilniusi és kaunasi temetőkben a magyar forradalom áldozataiért is gyertyát gyújtottak, estére pedig tömegek szerveződtek, s hangadóik a sírkövekre felállva kiáltották, hogy éljen a litván és a magyar nép szabadsága. Tettüknek persze következménye is lett: a szovjet hatóságok az újabb „népfelkelést” megelőzendő többeket azonnal letartóztattak, a résztvevők közül sokakat éveken át meghurcoltak.
Egyértelmű tehát, mégis fontos hangsúlyozni, hogy bár tucatnyi szovjet hadifogolytábor a Baltikumban épült fel, az észt, a lett és a litván lakosság sohasem azonosult azok céljaival, a magyarokra akkor is, most is barátként, sőt az észtek esetében rokonként tekintettek, tekintenek. Mi sem bizonyítja jobban az ellenállás erejét a partizánmozgalmaknál, amelyek történetébe a vilniusi Népirtás Házában szintén betekintést nyerhetünk.
Érdekes párhuzam. Míg a magyarokat többek között baltikumi fogolytáborokba viszik, a lágerektől alig pár kilométerre még észt, lett, litván szabadságharcosok vívják harcukat a szovjetek ellen. Kevésbé ismert, de 1940 júniusától egészen 1953-ig tartott ez a küzdelem. Magyarország 1941. június 26-án lépett hadba a Szovjetunió ellen, magyar foglyok 1943-ban kerülhettek a Sibinóban, Kaunasban, Vilniusban működő táborok valamelyikébe. Róluk pontos adatokat a múzeum történészei nem tudnak mondani. A dokumentumok többségét eltüntette a KGB, de ami megmaradt, magyar szemmel azt sem kutatták.
A litvánok kitartását mutatja, hogy a partizánok mögött a legkeményebb szovjet terror és megfélemlítés idején is erős hátország épül ki: a falusiak élelmet, a városiak híreket, fegyvereket szállítottak nekik, amiért gyakran az életükkel fizettek. Akiket az ellenállók közül élve elfogtak, azokat a Szovjetunió más területeire deportálták.
A kegyetlenkedés nem a szovjet uralommal kezdődött. Litvániában a náci Németország kétszáznegyvenezer embert gyilkolt meg, köztük kétszázezer zsidót. Harmincezer embert börtönöztek be vagy vittek fogolytáborba. 1944 után a szovjetek folytatták a vérengzést, 1953-ig további legkevesebb ötvenezer embert öltek meg, háromszázezret börtönöztek be vagy hurcoltak el. Mint ahogy a fotók is bizonyítják, a kivégzett partizánok holttestét a városok főterére dobták ki elrettentésként.
A Gedimino sugárút 40.-ben egészen 1991-ig vallatások zajlottak, a pincében emberek raboskodtak. Abban az évben január 13-án a belvárosban lövöldözés tört ki, és a szovjet erők huszonhárom tüntetőt lelőttek. Litvániában azóta ez a nap a függetlenség ünnepe. Mindennek még csak most lesz húsz éve.
Minszk: ahol még vörösek a csillagok
A Vilnius–Minszk-vasútvonal bár csak száznyolcvan kilométer hosszúságú, nyugodtan elmondható róla, hogy két világot köt össze. A vonat Moszkvába tart, úgyhogy sokan ülnek rajta olyanok is, akik valamely belső-ázsiai volt szovjet köztársaságba utaznak tovább, az Észak-Európából, Baltikumból keletre tartók egyik fő közlekedési útvonala ez.
A vasúti kocsi nyitott hálófülkékből áll: aki aludni szeretne, lepedőt, párnát, pokrócot kap, s elterülhet a jegyéhez rendelt lehajtható, polcszerű priccsen. Ötfős társaság között kapok helyet hatodikként, akik bár ránézésre ahányan vannak, annyiféle etnikumúak, mégis mindannyian kazak útlevelet tartanak a kezükben. Akad köztük szőke, kerek fejű, igazi orosz külsejű éppúgy, mint sárgás bőrű, már-már távol-keleti arc. Hangosan beszélgetnek, nagyokat nevetnek, egy szavukat sem értem, de néha kedvesen felém biccentenek, azt hiszem, azt találgatják, honnan jöhettem. Aztán táskáikból előkerül a vacsora meg persze a vodka, nem úszom meg (nem is akarom), töltenek nekem is, a kétdecis műanyag pohárba majdnem félig. Másik kezembe kovászos uborkát nyomnak, majd nazdarovje! felkiáltással lehajtjuk a vodkát. Mikor sikerül megértetnem, hogy magyar vagyok, az „áh, Budapest, very harasó” kijelentéssel nyugtázzák a kérdést. Aztán újabb és újabb vodkakörök következnek, belém tömnek két csirkecombot is, miközben kézzel-lábbal próbáljuk megértetni egymással, ki hova tart és miért.
Kiderül, autókereskedők, akik Litvániában szerzik be az új kocsikat, főleg drága német járműveket, amelyeket vonatra tesznek, majd Kazahsztánba visznek, hogy ott értékesítsék a járműveket. Moszkváig ők is vasúton mennek, onnan repülővel Asztanába.
Az ötórás utat követően Minszkben a legkevésbé sem jelent problémát, hogy még aznap este a hadifoglyokhoz köthető emlékeket találjak. Taxisofőröm azon kevesek egyike, akik legalább néhány szót tudnak az oroszon kívül más nyelven is, úgyhogy németül próbálunk diskurálni. Magától kezdi mesélni, hogy Minszket a második világháború alatt a németek szinte a földdel tették egyenlővé, volt hát mit jóvátenniük, ahogyan azt az iskolában itt a mai napig szocialista hevülettel meg is tanítják a gyerekeknek. A vasútállomástól induló sugárút mentén impozáns, többemeletes, gyönyörűen kivilágított házak sorakoznak, az utak minden irányban szélesek, az egész várost tágasra, szinte az ázsiai tereket idézően tágasra építették újjá. A fényeket, a jórészt hadifoglyok által helyreállíttatott elegáns házakat, a rendet és tisztaságot látva akár Németországban is érezhetnénk magunkat, a kocsiból kiszállva azonban nem nehéz konstatálni, hogy itt bizony szinte minden ugyanúgy működik, mint a Szovjetunió idején. Sőt Fehéroroszország ma még sokkal inkább szovjetes, az emberek mentalitását, az ügyintézést s eleve magát a politikai rendszert nézve is, mint Oroszország.
Szálláshelyemen, a huszonegy emeletes Hotel Belarusban minden emeleten egy-egy felügyelő asszonyság, ahogy itt mondják, gyezsurnaja ül, aki mindent tud, mindenkit ismer és mindent dokumentál. A nyugati vendégek szovjet szokás szerint külön emeletre kerülnek, a hetedikre, ahol külön söröző üzemel a számukra, minden szobát felújítottak, a gyezsurnaja a recepciósokéhoz hasonló méretes pult mögött ül. A többi szint lényegesen puritánabb, a felügyelő asszonyságok ott csak egy asztalt meg széket kaptak. Szinte biztos, hogy valamennyire minden nyugatit megfigyelnek, nyomon követnek, főleg azokat, akik egyénileg érkeznek.
Az elnökválasztás előtti napokban az állami tulajdonú újságokban szinte csak Lukasenko elnök tetteiről lehet olvasni, aki a jelek szerint korlátlanul szórja önmaga népszerűsítésére az állami pénzt, miközben az alig létező ellenzék rendkívül behatárolt összeget költhet kampányra. Személyi kultusz van, bár az elnöki portré itt azért nem lóg kötelezően minden üzlet falán. Az emberek viszonylagos anyagi biztonságban élnek, a nagy testvértől még mindig harmadáron érkezik kőolaj és földgáz. Állást is szinte mindenki kap, éppen ezért a boltban, szállodában, gyárakban rengeteg felesleges munkaerőt látni, alighanem emberek millióinak telik el itt úgy egy-egy munkanapja, hogy lényegében nem csinált semmit. De legalább a foglalkoztatási statisztikák jók.
Ebben a közegben, mondani sem kell, nem egyszerű meggyőzni a politikusokat, hogy miért lenne illő emlékhelyeket létrehozni az itt meghalt magyar hadifoglyoknak. Sőt ez egyelőre majdhogynem lehetetlen küldetés. Hivatalos helyeken sokan úgy gondolják még, hogy az agresszoroknak ez nem jár, még akkor sem, ha honvédjeink Fehéroroszország területén nem vettek részt harcokban. Pedig az emlékezés lehetősége a Baltikumtól Oroszországon át Ukrajnáig ma már, ha nem is adott, de legalább elfogadott.
Kontra Ferenc nagykövettel és Daróczi László konzullal a minszki magyar nagykövetségen találkozom. Mint mondják, számos kezdeményezést tettek már a belorusz fél felé magyar emlékhelyek létesítése érdekében, közölve velük, hogy ezres nagyságrendben rejtheti magyar katonák maradványait a fehérorosz föld. Biztató előjel csupán annyi lehetett, hogy a Minszkkel szoros kereskedelmi kapcsolatban lévő németeknek azt már megengedték, hogy a hadisírokat gondozzák, oda időről időre koszorúkat helyezzenek el. Berlin ezt alighanem gazdasági erejével érte el, lényegében jó üzletekért, befektetésekért cserébe vívta ki a maga számára az emlékezés jogát. Ilyen „árukapcsolás” híján nekünk azonban egyelőre arra sincs lehetőségünk, hogy a magyar katonák maradványainak végső nyughelyet jelentő temetőkben vagy a tömegsírok helyén egy-egy táblát elhelyezzünk – hasonlóan ahhoz, ahogyan azt az észtországi Valgában tettük.
Hadisírügyben magyar és német kutatások is zajlottak, tudható például, hogy a boriszovi hadifogolytáborban körülbelül tizenkétezren vesztették életüket, köztük – jelen ismereteink szerint – 661-en magyarok. A halottakat tömegsírba temették, amelyre aztán kórházat építettek, a csontok minden bizonnyal az épület alatt maradtak. Itt mindenképpen szükség volna legalább emléktáblát avatni, de erre még nincsen lehetőség.
Kontra Ferenc nagykövet elárulja, beszéltek tárgyalópartnereiknek a többi érintett országban – így Oroszországban – bevett gyakorlatról, s természetesen felajánlották, hogy kölcsönösségi alapon Magyarországon is ugyanígy emlékhelyeket biztosítunk. E felajánlásnak egyelőre azonban még nincs foganatja, s a belorusz álláspont szerint ennek a kérdésnek a rendezése a következő generációk feladata lesz. Mindez akár némiképp érthető is lehet, ha tudjuk, hogy az országban sok esetben ma is még „szovjet” s nem belorusz hősként emlegetik a háborúban elesett katonáikat. A belorusz nép érzékenységét is szem előtt tartva a diplomaták azonban bíznak abban, hogy a minszki illetékesek mielőbb felülbírálják eddigi álláspontjukat, s sikerül valamilyen kölcsönösen kielégítő megegyezést kötni. Ennek reményében adtak át tanulmányozásra a jól működő magyar–orosz hadisírgondozó megállapodás alapján kimunkált dokumentumtervezetet a belorusz fél számára.
Idős taxis régi sárga Volgájába szállok be a minszki vasútállomáson. Ilyen csatahajókkal már kevesen közlekednek, a belorusz gépkocsipark nagyjából a magyarországihoz hasonló, ha nem jobb. A Minszktől néhány kilométerre északnyugatra fekvő Taraszovo faluba tartunk, ahol szintén temettek magyarokat. Feltehetően negyvenöt olyan áldozatot, akik a negyvenes évek derekán a közeli hadifogolytáborban haltak meg betegségeik, illetve a rendkívül rossz ellátás és bánásmód miatt. A keresést nehezíti, hogy az ismert okokból magyar zászlót, magyar nyelvű feliratot biztosan nem fogunk találni, a kutatások alapján azonban feltételezhető, hogy katonáinkat a németekkel közös tömegsírba temették, s később németként vagy egyszerűen „nem szovjet katonaként” tartották őket számon. A temető nem túl nagy, tíz-tizenöt percet kell csak sétálnunk benne. Mint Valgában s a legtöbb gondozott temetőben, itt is három egyforma, felirat nélküli kőkereszt jelzi, hogy megtaláltuk, amit kerestünk. Körülbelül húsz négyzetméteres, kis kerítéssel körbevett parcellában nyugszanak a német és magyar áldozatok; a középső keresztnek nagy koszorút támasztottak, rajta fekete-piros-arany sávos zászló – a németeknek legalább ennyi kijutott. Kezünkkel odébb toljuk a havat, a földön találunk két kis fémtáblát is, német nevekkel. Idős belorusz kísérőm megigazítja a német trikolort, majd fejet hajt.
Kijev: tízezernyi áldozat
Vonaton töltöm a következő éjszakát. A Minszk–Kijev-járaton sokkal csendesebbek az utasok, mint a vilnius–minszkin voltak, csak két belorusz öregasszony beszélget közvetlen mellettem órák óta egymással. Egy pillanatra sem áll be a szájuk, csak míg a határőrök mindannyiunkat alaposan ellenőriznek. Miután mindenki lefeküdt, suttogásra váltanak, ami még idegesítőbb. Tízórás zötykölődést s körülbelül két óra alvást követően érkezem Kijevbe, de nincs idő a pihenésre, az ukrán fővárosban rengeteg a magyar hadifoglyokkal kapcsolatos helyszín. A 62-es számú kijevi táborban tarthatták fogva egy tömbben a legtöbb magyart, több mint tízezret. Az ország egész területén pedig több mint tizenháromezer magyarról tudunk, akik hadifogolytáborokban haltak meg. Az 1. magyar hadsereg fronton elesett katonáinak száma ennél jóval magasabb.
Az elhurcoltak többségét 1948-ban repatriálták az orosz levéltári adatok szerint – amelyeket Varga Éva Mária idéz alapos, de szovjet irányban a kelleténél néha talán elfogultabb, fentebb említett könyvében –, 1949 januárjára „mindössze” tizenkétezer magyar katona marad a Szovjetunióban. Közülük 7506-an Kijevben.
Nagyapám és társai mint „veszélyes” tisztek ekkor még Valgában tartózkodnak, s jelentős számban kint maradtak még civil internáltak, valamint azok is sok ezren, akik eleve gulágba kerültek, mert a szovjet hadbíróság már 1945-ben elítélte őket.
Minszk után Kijevben a szabadság szele csap meg: a Fehéroroszországénál rosszabb gazdasági helyzet ellenére itt több a szín az utcákon, az emberek kisebb társaságokban jönnek-mennek, végre mosolyt is látni az arcokon. Tizenhat emeletes szálláshelyem bejáratánál Puskás Ferenc fotói fogadnak, a hotel büszkén hirdeti, hogy a magyar futball-legenda is itt vendégeskedett egykor. A lényegesen kedvezőbb (politikai) légkör ellenére Ukrajnában sincsenek méltó emlékhelyek, az egykori magyar sírok többsége eltűnt vagy azonosíthatatlanná vált. Ezért leginkább az ötvenes évek szovjet politikája tehető felelőssé, mivel szisztematikusan igyekeztek minden nyomot eltüntetni, ami a nem szovjet áldozatokra emlékeztetett. (A helyzetet az ukrajnai-kárpátaljai magyarság politikai megosztottsága sajnos tovább nehezíti.)
A Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Hadisírgondozó Hivatalától kapott cím alapján Kijev egyik külső, ipari negyedébe tartok, a Magnitogorszkij utcába. A térkép is jelöl emlékhelyet, de csak cirill betűs, szovjet kőoszlop áll az egykori vesztőhelyen. A forgatókönyv ismert: a németek elkezdték, a szovjetek folytatták a vérontást. A föld itt is rejti magyar katonák maradványait, de semmi sem jelöli ezt.
Az aranyszínű hagymakupoláiról is ismert egykori monostor, ma egyházi és múzeumi központ, a Lavra főigazgató-helyettesével is az emlékek után kutakodunk. A kárpátaljai származású Vass Tibor irodájában fogad: könyvekkel, képekkel készült. Mint meséli, Vitalij Zsuravszkij, Kijev volt főpolgármester-helyettese, miután Magyarországon megtalálta a fronton elesett bácsikája sírját, elszántnak mutatkozott, hogy kölcsönösen tegyük rendbe emlékhelyeinket, de ellenállásba ütközött. Vass Tibor szerint ma már nem lenne lehetetlen meggyőzni az illetékeseket az emlékezés fontosságáról, de ehhez Budapest politikai és anyagi támogatására is szükség van.
A főigazgató-helyettes útmutatása szerint jutok el a kijevi Artema és Gogolevszkaj utca kereszteződésében álló villához, amelynek története regénybe illik. A Kornyijcsuk-házként ismert épület a kilencvenes években került magánkézbe, elkezdték felújítani, mikor is a munkások érdekes levélre bukkantak két gerenda között. A magyar nyelvű szöveg így szól: „Emlék – Kijev, 1948. február 10-én. Ezen épületet építette 20 fő magyar hadifogoly. […] Aki megtalálod ezen írást, olvasd, és jusson eszedbe a magyar férfi keze munkája.” A papiros hátlapján pedig mind a húszuk aláírása látható. A felújítást végző munkások szerencsére érzékelték, hogy fontos dolgot találtak, úgyhogy a papírt odaadták a tulajdonosnak, ő pedig eljuttatta a magyar nagykövethez.
A legkevésbé sem szép azonban a Melnyikova és Degtjrebszkaj utca által határolt nagy terület története: mind a két diktatúra, a náci és a szovjet is emberek tízezreit mészárolta le itt. Kijevi visszaemlékezések szerint a halottak szinte megtöltötték a medenceszerű mélyedésben lévő körülbelül egyhektáros parkot. A szovjet áldozatokra hatalmas szobor emlékeztet. A közeli temető egyik felében szovjet katonák szépen gondozott nyughelyei találhatók, az út túloldalán pedig polgári sírok kaptak helyet.
Szóba elegyedek egy ukrán pappal, aki azt mondja, német, magyar és cseh áldozatok is lehetnek a temetőben, de nincsenek feljegyzéseik, nyoma nem maradt sírjaiknak. A temető bal oldalán néhol nyakig érő kórókkal benőtt, láthatóan évtizedek óta nem gondozott sírok tucatjaira bukkanok, többségükön csak kis fémtábla áll, legtöbbször kiolvashatatlan feliratokkal. Ahol mégis látszik az évszám, ott az 1932–1933-as (az ukrán éhínség időszaka) vagy az 1944–45-ös, esetleg néhány évvel későbbi évszámokat olvashatunk. Néhol feltűnik a novogyen szó, amely ismeretlent jelent. Mivel a szovjet katonai halottak díszes sírhelyet kaptak, ezek vagy szegény, családdal nem rendelkező civilek, vagy itt meghalt külföldiek végső nyughelyei lehetnek.
A Lavra múzeumkomplexumtól nem messze található az úgynevezett Magyar-domb, amely nevét az egykor erre elvonuló honfoglalókról kapta. Szintén fotók bizonyítják, hogy magyar hadisírok is létesültek itt, három magyar név tökéletesen ki is olvasható. Ám a kereszteknek – rajtuk katonai sisakkal – nyomuk sincs. A kicsi, de szép honfoglalási emlékművünk, rajta magyar és ukrán szövegel, piros-fehér-zöld színekkel azonban áll, szerencsére soha senki nem bántotta.
Budapest: végállomás
A magyar katonák, polgári személyek elhurcolása és a rendszerváltozás között eltelt negyven-negyvenöt év alatt a hadifogolyhelyzetről nyilvánosan beszélni sem volt szabad, a levéltárakba bejutni nem lehetett, a történészek pedig a legújabb korról objektíven nem publikálhattak. 1990 óta megjelent néhány könyv a témában, zajlottak komoly kutatások, de így is kevés az adat és a korabeli dokumentáció. A szakemberek egyelőre még abban sem értenek egyet, pontosan mennyi embert is vittek hadifogolytáborba, s onnan mennyien tértek haza.
Az elhurcolt magyarok reális száma hatszázezer körüli lehetett, a hadifogságba kerültek tíz-tizenöt százaléka halhatott meg a táborokban, s ennél is többen a hetekig tartó kiszállítások során. Szülőföldjükre csak körülbelül négyszázezren tértek vissza. (Minderről részletesen Stark Tamás: Magyar foglyok a Szovjetunióban. Lucidus Kiadó, Budapest, 2006.)
Péter Károly nagyapám – bár kezén lövést kapott, túlélte a viszontagságokat – 2000-ben hunyt el, nyolcvanöt éves korában.
Az Orosz Háborús Emlékbizottság 2005-ig 66 277 szovjet fogságban elhunyt magyar személy adatait adta át a hadisírgondozó irodának. A második világháború összesen – felfoghatatlan – mintegy ötvenmillió ember életét követelte, hadifogságba húsz-huszonkét millióan kerültek. A Szovjetunió területén 1939-től 1956-ig működtek hadifogolytáborok, amelyeket először a Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd a belügyminisztérium (MVD) működtetett. A magyar elhurcoltak közel harmada valójában civilként esett fogságba, ők voltak a „malenykij robotosok”. A hadifogolynak nevezett emberek egy része tehát valójában kényszermunkás.
A Szovjetunió nem tartotta be a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi egyezményeket és a saját, foglyokra vonatkozó rendelkezéseit sem. A civil és a hadifoglyok sorsa alapvetően azonos volt. A körülbelül ötszáz főtábor s ezek sok ezer alegységének felügyeletét a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (UPVI-GUPVI) látta el, amely elkülönült a kimondottan büntetőtáborokat működtető Gulagtól. 1947-ig a romániai Foksányon, ezután Máramarosszigeten át történt a hazaszállítás, 1949 után viszont kitérő nélkül transzportálták a hadifoglyokat, vagyis a vasútvonalat követve többnyire Kijeven, Lembergen keresztül a magyar határig.
Vonatunk huszonöt óra alatt teszi meg a Kijev és Budapest közötti távolságot.
Keleti pályaudvar, végállomás.
Tisztelt Olvasóink! Kérjük önöket, hogy amennyiben további érdekes információkkal rendelkeznek a témában, különösen a valgai táborról, osszák meg velünk a 476 2173-as telefonszámon vagy a [email protected] e-mail címen. Köszönjük.
A riportút szervezéséhez és az információgyűjtéshez nagy segítséget nyújtott a cikkben megnevezetteken kívül: Blaumann Ferenc (konzul, Vilnius), Éger György (tanácsos, Tallinn), Rékasi János (konzul, Tallinn), Töll László (alezredes, Honvédelmi Minisztérium). A cikket szakmailag ellenőrizte: Stark Tamás (a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa). Köszönet a támogatásért!
origo.hu
Eladó a hírhedt szovjet laktanya Tatánál, amit most bárki megvehet - fotó
