Levélke várt a fa alatt

Nincs még egy olyan ünnep, ami ennyire megosztaná az embereket. Egyik felük, mint mérgezett egér szaladgál a boltokból ki-be, másik felük meg készül a keresztény világ legnagyobb ünnepére, a kis Jézus születésére. Ilyenkor okosokat hurcolnak a tévék elé, akik elmagyarázzák, hogy nem kell ebből ügyet csinálni, ez a Jézus születése, a betlehemi jászlak, barmok, a vezérlő csillag Józseffel és Máriával csak egy mítosz, a karácsonyfa is a középkorban terjedt el, az ajándékozás meg messze a pogány világba nyúlik vissza. Szóval minek az össznépi banzáj, csak a pénztárcánk rövidül. Ha mindenáron jól akarjuk érezni magunkat, válasszunk a wellness-hétvégék között, masszíroztassuk magunkat illatos kenőccsel, meg együnk egy „fogyasztó vegát” szenteste a kastélyszálló éttermében. Na, most aztán mit szeretnénk: véghajrázni, majd 24-én töltött káposzta és halacska, vagy ez is csak olyan nap, mint a másik, minek nekünk a tömegek uszálya? Úgy bizony, a karácsony majdnem meghalt, valaha a szeretetről szólt, a családi összetartozásról, arról a bizonyos jászol melegéről és az örömről, hogy adhatok valamit annak, akit szeretek.
Ez ma roppant egyszerű. Az üzletek roskadásig tele ajándékokkal, szaloncukorral, az elősütött bejglivel Dunát lehet rekeszteni, teljesíthetetlen kívánság nincs, arany Patek órától világ körüli útig mindent lehet ajándékozni. Pénz kérdése az egész. És ez nem rossz, sőt. Csak valahol elvész a romantika, a fantázia és kistestvére, a lelemény. Ó, dehogy kívánom én vissza az ötvenes éveket, de azt ne higgye senki, hogy akkor üres volt a fa alja. Először is, már az iskolában elkészítettük a Mikulás-láncot. Ez nem más, mint piros papírból kivágott buszjegynyi csík, amit aztán egymásba fűzve összeragasztottuk. Legalább egyszer körbeérte a karácsonyfát. Nagyanyámtól minden évben kandírozott gyümölcsöt kaptam: még nyáron megfőzte, tüllkendő alatt szárította a cukorba dermedt meggyet, szilvát, barackot vagy cseresznyét, majd hűvös kamrájában tárolta, ahová nekem nem volt bejárásom. Karácsonykor szerzett egy skatulyát, kibélelte zsírpapírral, és a doboz kandírozott gyümölcs biztos, hogy ott volt a fa alatt. Később csatlakozott hozzá néhány üveg befőtt, köztük a meggybefőtt, amit nagymamám mámorítóan készített. Az iskolában került lemosott filmtekercs: ebből varrtuk a könyvjelzőt: a két filmcsík között kalocsai hímzést utánzó motívumokat festettünk, majd színes pelenkaöltéssel összeöltöttük a kis tokot. Anyámnak évekig megvolt a képeslapokból varrt varrókosara: képeslapok, vattatömés, kézi varrás, négy- vagy hatszögletű kis kosárka, csupa születésnapi és névnapi virágos képeslapokból. A nővéremtől öltöztetőbaba volt a kívánság. Kartonpapírból kivágott pucér baba, amire színes papírból „tervezett” ruhakollekciót lehetett ráerősíteni. Mindezeket halálos titokban készítettük, szakkörön vagy a szomszédban, ahol Juliska nagynéném időnként kivette a kezemből az aktuálisan összenyomorított kis csipketerítőt, és perceken belül varázslatos sorokat horgolt helyettem: te fakezű, mondta nevetve, te sem a kezedből fogsz megélni! Közben a rostában tengeri pattogott a spóron, nagy tálba tették az asztalra a pattogót, azt a szót, hogy pop-corn, csak ötven év múlva ismerem meg.
Nagyapámtól mindig pénzt kaptam meg egy óriási szál friss kolbászt a vágásból, mert mondhat bárki bármit, a kisütött házikolbásznál mennyeibb étel kevés van. Nagyapám nem kért ajándékot, azt kérte, hogy mutassam meg, mit tanultam táncórán. Úgyhogy karácsonyeste tüllszoknyában hajlongtam a fotelja előtt, és az öregúr nagy tapssal jutalmazta a produkciót. Volt azért olyan év is, amikor egy levélke várt a fa alatt, apám gyöngybetűivel: „a lányomnak egy pár cipő februárban”.
Ha még egyszer kaphatnék tőle akár egy sort is…