Néhány száz méter kátyúk közötti szlalomozás után jutunk el Lukácsék kőfallal körülvett kastélyához, ami olyan képet fest a környékbeli lepusztult kúriák és düledező gazdasági épületek között, mint oázis a sivatagban. Lukács Ernő, a birtok ura a kastély előtti hatalmas parkolóban fogad minket, és azonnal beljebb invitál. Az ajtón belépve egy óriási előszobába jutunk, ahonnan jobbra két egymásból nyíló nappali képe tárul elénk, előrehaladva pedig Lukácsék lakrészét, illetve a konyhát, az étkezőt, a télikertet, a vendégszobát és az alagsori mosdókat közelíthetjük meg. Az emeleten, ahol jelenleg két gyermek lakik, négy hálószobát és hozzá tartozó fürdőszobákat alakítottak ki. Lukács Ernő vendégszerető házigazdaként kalauzol körbe minket a kastélyban, és mutatja végig a főként antik bútorokkal berendezett helyiségeket, amelyeknek padlózatát és esetenként falait is márvánnyal, gránittal rakták ki. Összesen 25 félét számolunk össze, amelyeknek többségét külföldről hozatták be a kastély tíz évvel ezelőtti felújításakor.
Miután szemügyre vettük Lukácsék nem mindennapi otthonát, a házigazda az egyik nappaliban kínál minket hellyel, majd a mellettünk lévő díványra ő is letelepszik felesége, az „ezredes” társaságában. – Évekkel ezelőtt, amikor egy vásárból lókupecek társaságában erősen bódult állapotban jöttem haza, a feleségem nem szólt egy szót sem. Ekkor döntöttem úgy, hogy megérdemli az előléptetést – meséli viccelődve a családi anekdotát Lukács Ernő. A férfi láthatóan ma is rajong feleségéért, aki negyvenöt évnyi házasságuk alatt húsz gyermekkel ajándékozta meg. A házaspárnak már huszonhárom unokája is van.
Albérletből indultak
Arra kérem őket, meséljék el, miként kezdődött közös életük, amely végül ebben a meseszép kastélyban teljesedett ki. – Mielőtt elmentem katonának, egyazon munkahelyen dolgoztunk. Majd ötven éve, 1962 végén volt egy brigádgyűlés, ahol rajtunk kívül még legalább ötvenen voltak jelen, a mama pedig velem szemben ült az asztalnál. Mindenki füle hallatára már akkor megmondtam neki, hogy ha legalább tíz gyermeket nem akar, akkor ne jöjjön hozzám feleségül. Nem tudom, hogy ez serkentőleg hatott-e rá vagy sem, de ma is itt van mellettem – emlékezik vissza a kezdetekre Ernő bácsi. – Akkor ez egy fiús viccnek tűnt, semmi többnek – szól közbe Juli néni, majd kisebb „vita” kerekedik köztük abból, hogy az események ezután milyen fordulatot vettek. Végül abban egyeznek meg, hogy kapcsolatuk néhány hónappal később, február 18-án kezdődött, és csak az okozott némi nehézséget számukra, hogy majd fél évvel később Ernő bácsi bevonult katonának. Mindazonáltal még a 27 hónapos szolgálati idő alatt megtartották az eljegyzést és a lakodalmat is, sőt, mire 1966 februárjában leszerelt, már megszületett első gyermekük, Edina is.
Ahogy a ház ura fogalmaz, a lányukon kívül nem is volt semmijük. – Ezután néhány hónapot a szüleimnél laktunk, majd rövid idő alatt két albérletben is megfordultunk. Már a harmadik gyerek is megvolt, amikor végre saját otthont tudtunk vásárolni, ami azonban nem mindennapi körülmények között jött össze. Egy alkalommal egy vasárnapi ebéd után a férjem olvasta a megyei napilapot, majd felugrott, és azt mondta, hogy mindjárt jön. Kicsivel később vissza is érkezett, és közölte, hogy kinézett egy tanyát, amit mindenképpen meg kell vennünk. Pénzünk azonban nem nagyon volt, hiszen részben hitelre előtte vásároltunk egy Trabantot 22 ezer forintért. Végül eladtunk egy telket, amelyet korábban a férjem telepített be szőlővel, összeszedtük minden pénzünket, kértünk kölcsön is, és 67 és fél ezer forintért megvettük a tanyát, majd kiköltöztünk Szekszárdról Fácánkertre. – Ezzel, ahogy ők fogalmaznak, beleugrottak a mély vízbe.
Tizenhat év áram nélkül
A tanya ugyanis romos volt, az ingatlant fel kellett újítani. Tizenhat éven keresztül elektromos áram nélkül éltek, Juli néni minden éjjel kézzel mosott. Nem volt hűtőszekrényük sem, a kútban raktározták az ételt. Olyan is előfordult, hogy vizük sem volt, mert kiszáradt a kút. Közben pedig szinte minden évben születtek a gyerekek, egy ízben nem is egy, mindjárt kettő, mert egyszer Juli néninek ikrei lettek. Megfogadták, hogy annyi gyermekük lesz, amennyit az ég ad nekik, egyet sem vetetnek el. – Szerencsére hat hálószobánk volt, de a gyerekek még így is emeletes ágyon aludtak, olyan volt, mint a hadseregben. Egy valóságos szakasz vett körül minket, amikor mind a húsz gyerekkel egy fedél alatt éltünk. Az egység csak akkor bomlott meg, amikor Edina lányunk férjhez ment – jegyzi meg Ernő bácsi.
A fácánkerti tanyáról nyolc évvel ezelőtt költöztek végül ide, a Tolna közeli birtokra, a kezdet azonban itt sem ment könnyen. Az épület nagy részét ugyanis csirkék és disznók lakták, két évbe telt, mire lakhatóvá tették. A birtok azóta is folyamatosan épül és szépül, a nyolc- hektáros telken mindig van mit tennie Lukácséknak. Arra a kérdésre, hogy a család folyamatos gyarapodása ellenére mi tette lehetővé, hogy az életszínvonaluk se essen vissza, Ernő bácsi mosolyogva válaszolja: – A feleségemé az érdem 99 százaléka, nélküle semmire sem mentem volna. Volt olyan, hogy három gyerekkel befogta a lovat, és kiment a rétre kaszálni. Levágott és összeszedett egy kocsi füvet, majd megetette az állatokat. Én késve jöttem haza a munkahelyről, és azt hittem, hogy ordítani fognak az állatok az éhségtől, ehelyett a feleségemnek hála, jóllakottan pihengettek. Előfordult olyan is, hogy mire hazaértem a munkából, a nejem az anyadisznót fialtatta, majd délután mi mentünk a szülészetre, bizonyára hatással voltak rá az események. Emellett mindig főtt étel volt az asztalon, pedig városi lányként nem volt könnyű a helyzete – dicséri Ernő bácsi a feleségét, aki ekkor már a konyhában tüsténkedik.
Több mint ezer hektár
De persze Juli néni kitartása mellett férje hangyaszorgalmára és ügyességére is szükség volt. – Mindenünket, ami van, a mezőgazdaságból és az állattartásból teremtettük elő. Hétéves voltam, amikor megvettem az első lovamat, egy focira cseréltem el, amit karácsonyra kaptam. Éveken keresztül rejtegettem a szüleim elől a hátast az akkori főbérlőink állatai között. Édesanyámék nem örültek volna neki, ha tudják. Az ÁVO ugyanis mindenkire lesújtott, aki megpróbált saját lovat tartani. Engem azonban, mivel kisgyerek voltam, nem bántottak. Ettől kezdve mindig voltak állataim – mondja Ernő bácsi. Később is tovább élt az állatszeretet, miután összeházasodtak, a ló mellett nyulat tartottak, majd a tanyára költözve az apró jószágokat nagyobbakra cserélték. Volt idő, amikor Lukácséknak száz marha mellett két tucat lovuk és több anyadisznójuk is volt. Emellett Ernő állatkereskedelemmel is foglalkozik.
Az állattartás alapját pedig az adta, hogy hatalmas területeken foglalkoztak gabonatermesztéssel, volt idő, amikor körülbelül 260 hektár saját szántó mellé több mint 800 hektár földet béreltek, és ezt mind a család művelte meg. – Soha nem volt balhé vagy cirkusz a családban, egyszer sem bántottuk a gyerekeket. Szófogadók és szorgalmasak voltak, mi pedig felnőttként kezeltük őket. Maguktól jöttek segíteni, ha kellett, megetették az állatokat, vagy jöttek velünk a földekre. Nem kellett pszichológus hozzájuk, ha rosszalkodtak, felgereblyéztettem velük az udvart. Ha végeztek, akkor le kellett jelenteni, mint a seregben. Addigra már nem is volt téma, hogy előtte min veszekedtek, úgy elfáradtak. Persze a munka mellett az is sűrűn előfordult, hogy játszottam a gyerekekkel – emlékszik vissza a fácánkerti évekre Ernő bácsi, aki a földeket a rendszerváltáskor vette, az összes spórolt pénzét befektetve ezzel.
Kárpótlási jegyek
Mint mondja, amíg ő kárpótlási jegyeket gyűjtött, és azokon földet vett, addig a papírok eredeti tulajdonosai elitták az értük kapott pénzt a kocsmában. Nekik semmijük sem maradt, a Lukács család pedig ettől kezdve még inkább gyarapodott, és nem szenvedett szükséget semmiben.
– Mindent megtermeltünk magunknak, ha krumplit ástunk, akkor krumplileves volt, ha a borsót szedtünk, akkor borsóleves, ha pedig mákot, akkor mákos tészta került az asztalra. Hússal és tejtermékekkel elláttuk a családot, volt tejszín, tejföl, túró és aludttej. A kicsiknek gyakran frissen fejtem a tejet, ha valaki habosat kért, akkor megrántottam a tehén tőgyét, ha simát, akkor nem – meséli vidáman. – Egészségesen éltünk, a gyerekek nem is voltak betegek soha, mindössze az egyik lányom kapott vakbélgyulladást – meséli Ernő bácsi. Arra a kérdésre, hogy mit szeretne még elérni az életben, csak annyit mond, hogy segíteni akarja a gyermekeit. – Addig dolgozom a mezőgazdaságban, amíg mozdítani tudom a kezem és a lábam – teszi hozzá.
Vendéglátónk büszkén vezet körbe a gazdaságon. Utunk szürkemarhák, szarvasmarhák, bölények és lovak között vezet, még Ernő bácsi egytonnás csődörét is megcsodálhatjuk, amit éppen az egyik fia ül meg. – Nehéz a mezőgazdaságból megélni, de nem lehetetlen – kezdi, amikor arról kérdezem, milyen tanácsot adna a gazdálkodó fiataloknak. A gazdának csak négy ellensége van: a tavasz, a nyár, az ősz és a tél. Volt olyan, hogy az aszály miatt 80 millió forint veszteségünk lett, de talpon tudtunk maradni. Azt szoktam mondani viccesen, hogy meg kell műteni a nyakam, mert annyit néztem az eget az eső miatt. Ennek ellenére – mondja Lukács Ernő – mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy higgye el, a munka meghozza gyümölcsét.
origo.hu
Pedig Magyarral foglalkozni KELL!
