Vörös Danny vadkeleten

Szegény Cohn-Bendit! Lerí róla, hogy már nem simogatja senki. Ezért hát fel kell hívnia magára a figyelmet. Eljött a vadak közé, Budapestre, annak az országnak a fővárosába, amelyet demokratikus jellegénél fogva bízvást lehet Szíriával, Líbiával és Tunéziával egy napon említeni, s ezt meg is tette a hajdani diákvezér. Azzal nem törődött, hogy ma már Európában senki nem kíváncsi a ’68-as nemzedékre, amely a világtendenciák megítélésében annyit tévedett, amennyit csak lehetett. Cohn-Bendit ide, vadkeletre még azért eljött osztani az észt, és a lejárt szavatosságú ’68-as eszméket ránk akarja sózni, mint a német multik kereskedőinkre a dioxinos csirkehúst. Azt mondja, ő csak nevet a Marseillaise-en, hát menjen haza, aztán nevessen Sarkozy elnök meg a franciák arcába. Fognak örülni neki.
Mi nem nevetünk sem a Himnuszon, sem a Marseillaise-en, túl sokan ontották vérüket ezeket a himnuszokat énekelve. Ez az idős pozőr sokakat már meg sem botránkoztat. Igényesebb emberek elfordulnak tőle, s csak legyintenek rá. Pedig ő sokkal veszélyesebb, mintsem hogy legyinteni lehessen rá. A lapunk április 2-i számában megjelent interjúból (készítette Bodacz Balázs) ragyogóan kiderül, mennyire következetlenül, klisékben gondolkodik ez az ember. Kijelenti, a Marseillaise nem része a francia alkotmánynak (amiben súlyosan téved, az első fejezetben történik említés róla), s mindezt azért teszi, hogy a mi Himnuszunkról kinyilváníthassa: törölnünk kellene a jelenleg hatályos alkotmányból (is).
Szegény Cohn-Bendit nem veszi észre, hogy hőzöngése anakronizmus, őszülő, hipertóniás fejjel szétkiabált, polgárpukkasztónak szánt gondolataira nem figyel senki. Kontrollálatlan ember, aki észre sem veszi, hogy ellenállásra buzdító szavai olyan szánalmasak, mintha egy férfi az elfekvőben azzal parádézna, hogy ő a szabad szerelem híve. Szegény Cohn-Bendit, idejött kinevettetni magát. Mint a világháborús veteránok, semmi más nincs a fejében, csak az, hogy ő valamikor részt vett egy csatában. „Egyszer itt adok leckét demokráciából, máskor ott. Nem tetszik?” Ilyen magvas kijelentésekre ragadtatta magát.
Szóval leckéket ad. Demokráciából. Beöltözik szakadt eszméibe, mint Cicciolina a farmerjébe, és azt hiszi, az ő világfelforgató elvei fölött nem járt el az idő. Hajdani dicsőségét próbálta újraéleszteni, újracsiholni a régi tüzet, de csak néztünk: ki ez a szerencsétlen, mit zagyvál itt össze? Mi köze az alkotmányunkhoz? Hogy mer beleszólni az ügyeinkbe? Szájer József néppárti képviselő mikor ment el Sarkozyt kioktatni, milyen legyen a franciák alkotmánya? Ha mi nem okoskodtunk az ő dolgaikban, akkor ez a vörös fejű pojáca mit ágál itt vendégjogon? Egyen-igyon, találkozzon a barátaival, aztán tűnjön el mielőbb, ne rontsa a levegőt. Senki nem kérdezte következetlen, ostoba, végtelen tájékozatlanságról árulkodó véleményét.
Természetesen az LMP hívta meg a zöldre váltott, kiöregedett ’68-as vezért. Sokatmondó, hogy a kerekasztal-beszélgetésen Cohn-Bendit mellett ott ült a levitézlett Haraszti Miklós, no meg Elek István, aki másfél évtizede roadshow-zik a legkülönbözőbb pártok közt, és a legközelebbi választások idején talán már Thürmer Gyula csapatában látjuk.
Szegény Cohn-Bendit, mi lesz vele, ha úgy behergeli magát, hogy megüti a guta? Egyik rémálmom az, hogy Orbán Viktort megint megtámadja, fejéhez vágja, hogy nemcsak a médiatörvény meg az alkotmány rossz, hanem a Toldi sem tetszik neki, a János vitéz sem, a Hunn, új legenda tisztára nacionalista, az Anyám tyúkja, hát az aztán meg egy kódolt antifeminista förmedvény. S ahogy hadonászik vörös fejjel, homlokán kidagadó erekkel, egyszer csak összeesik.
Akkor mi lesz velünk? Ki fog nekünk itt, a vadkeleten demokráciából leckét adni?