A népességcsapda

A népességfogyás nem új keletű probléma, ha csak a dunántúli egykézésekre gondolunk, vagy az elmúlt évtizedek terhességmegszakításaira, amely beavatkozások nyomán hatmillió gyerek nem született meg. Hárommillió nyugdíjasa van a társadalomnak, akik elsősorban nyugalomra vágynak

A köztelevízióban Pongrácz Tiborné, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének igazgatóhelyettese nyilatkozott a népességfogyásról. 2011 januárjában 14019 gyermek született, 4,9 százalékkal kevesebb, mint előző évben, februárban ez a tendencia felgyorsult, ekkor már 13,4 százalékkal kevesebb gyerek jött a világra, mint tavaly ilyenkor. A halálozások száma ugyanekkor 34763, a fogyás meghaladja a születésszámot. A demográfus egyebek közt azt mondta, hogy lassan kimerítik a népességcsökkenés lehetséges okainak taglalását. A magyar lélekszám átlépte, illetve „alullépte” a 10 milliós határt, e pillanatban
9,975 millióan vagyunk, de a szám ne tévesszen meg senkit, a trend gyorsuló. A halálozás évi 130 ezer körül mozog, egy kihalás felé menetelő nemzet leszünk, és közelítünk Vörösmarty Mihály víziójához: „a sírt, hol nemzet süllyed el”.
A népességfogyás nem új keletű probléma, ha csak a dunántúli egykézésekre gondolunk, vagy az elmúlt évtizedek terhességmegszakításaira, amely beavatkozások nyomán hatmillió gyerek nem született meg. Hárommillió nyugdíjasa van a társadalomnak, akik elsősorban nyugalomra vágynak. Nekik a gyermek az unokázást jelenti, de az átlagnál rövidebb életkor miatt a férfiaknak sokszor már ez sem adatik meg. A népesség fogyása 1981-ben lódult meg, azóta a halálozást nem képes a születések száma felülírni. Vita tárgya, hogy az állam, illetve a kormányok beavatkozása használ-e az úgynevezett humán reprodukció alakulásában. Azt tartják, hogy a kedvezőtlen intézkedések azonnal éreztetik hatásukat, így lesz ez a Bokros-csomag nyomán például demográfiai mélypontot ígérve 2020 környékére. A családsegítő beavatkozások ugyanakkor csak évtizedek múltán hoznak eredményt.
Azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy a kormányzat tétlenül nézi a fogyást. A segítségben nem csak szociálpolitikai megfontolások, gazdaságpolitikai, foglalkoztatási, nem utolsósorban nemzetpolitikai meggondolások is közrejátszanak. A magyar állam néhány közgazdász kifejezett rosszallása mellett erején felül költ szociális juttatásokra. Az unió tagállamai közül a negyedik helyen állunk az évi 461 milliárdos szociális kiadásunkkal, megelőzve Lengyelországot vagy Csehországot. Nálunk alanyi jogon járnak a családtámogatások, míg máshol a rászorultság elve dönt. Bárhogy is nézzük, a családi pótlék sem ösztönöz a gyermekvállalásra, kivéve azokat, akik azért szülnek, hogy pénzt kapjanak. Eredete az ötvenes évekre nyúlik vissza, semmiféle költség-haszon számítás nem előzte meg, megállapítottak egy összeget, azóta ezt toldozgatják. Hogy mit fedez, az nem tisztázott. Éppen ezért a családi pótlékot hajlamosak az emberek valamiféle zsebpénznek tekinteni.
A kormányzat végre rájött, ami Franciaországban évtizedes gyakorlat, hogy differenciálja a családi pótlékot. A suttogó propaganda ezt is torzítja, mondván, Orbánék megvonják az egy gyermek után járó családi pótlékot, és csak a harmadik születésénél adják vissza. Ugyanakkor a gyermekes szülők becslése szerint egy gyermek felnevelése durván 14 millió forintba kerül, ebből a közép- és felsőfokú taníttatás költségei a legmagasabbak. A differenciálás az életkor szerint tehát jó döntés. Éppen úgy, mint a gyed megemelése, a gyes visszaállítása, a rászorulók ingyenes ellátása, az óvodai, bölcsődei férőhelyek növelése, az adórendszerben a gyermeknevelés elismerése. Az osztott vagy rövidített munkaidőt csak szigorú munkaadói számonkérés mellett lehetséges a merev magyar munkaidőbe beilleszteni. Ugyancsak szigorú büntetés járjon annak, aki felmond a várandós, illetve szülési szabadságról visszatérő nőnek. Minden igyekezet ellenére a szülőképes korú nők száma 2020-ig 250 ezer fővel csökken.
Hatalmasat fordult a társadalom gyermekvállalási magatartása. Amíg azelőtt a klasszikus családmodell volt az elfogadott, addig ma a válások folyamatos növekedése, a házasságkötések stagnálása nem ösztönöz az utódok világrahozatalára. Az élettársi kapcsolatokból meg sokkal kevesebb gyermek születik. A közhangulat nem kedvez a családnak. Bizonytalan jövőkép, megrendült önértékelés, súlyos nemzeti identitásvesztés – mind bénító tényezők. A magyar nemzet sorozatos stresszhelyzetei felőrölték a lelki energiákat, melyek ma kimerülőben vannak, elég egy jelentéktelen mozzanat, hogy az emberek egymás ellen forduljanak. A magyar népesség küszködik a depresszióval, az alkoholizmussal, a rákkal, a magas vérnyomással, a cukorbetegséggel, nem utolsósorban a drogproblémával. Szakemberek szerint minden népnek van kollektív tudattalanja, amelyben az összes vereséget, megalázást, kudarcot magával hurcolja, és ebben élen járunk. Magyarország egy szétesőben lévő közösség, ahol megrendült a hit, szétzilálódott a családi kötelék, gondok vannak társadalmi és nemzeti hovatartozásunk megerősítésével és a teljesen individualizálódott egyén mindenfajta jövőről lemond. Ez csak néhány a lehetséges az okok közül. Új összetevő a gyermekvállalás idejének kitolódása, vagy a végén a lemondás a szülésről. Ma a nők 24–28 éves korukig tanulnak, a férfiak szintén, és kényelemből vagy kényszerből nem szakadnak el a szülői háztól. Mire a karrier és a feltételek együtt állnak, a nők kifutnak az időből. Ugyanakkor a megkérdezett tinédzserek fele egyáltalán nem gondolkodik később sem gyermekben, a társadalmi érvényesülés lépett a család és gyermek értéke helyébe.
A fiatal városi nők egy csoportja tudatosan nem akar gyermeket. Őket szolgálja ki a 34-es ruhaméretet favorizáló divatipar, egyes női magazinok, melyből a két nemzetközi terjesztésű már a nevében is üzen, az egyik a Cosmopolitan, a másik a Joy (élvezet). Egyikben sincs még utalás szintjén sem szó gyermekről. Döntő szerepe van az ízlés és az értékek devalválódásában a médiának, a sajtónak. A kereskedelmi csatornák ontják a devianciát, a szélsőséget, a szexuális aberrációkat. A Való világ nevezetű show-ba például csakis extrém, tetovált, kigyúrt, deviáns, erkölcsi aggályoktól mentes, önző és magamutogató szereplőket kerestek, akik mindenre hajlandók a képernyő előtt. A kereskedelmi tévé híradóit csak halál, baleset, gyilkosság és más negatív események uralják. Ugyanilyen reménytelenséget sugallnak a „legművészibb” magyar filmek: alkoholizmus, lecsúszás, kilátástalanság, párkapcsolati kudarcok. Az egyik celeb most nyilatkozott New York-i esküvőjéről, amit párjával együtt „végigbohóckodtak”. A közérzetet nagyban befolyásolja az a nyilvánosság, amelyben csak nevetség és lesajnálás tárgya a család, a monogámia, a hagyományos értékrend, a hit vagy az egymás iránti szeretet.
Ehhez szervesen kapcsolódik egy hangját hallató jól megkülönböztethető réteg, akik a magyarság önképét folyamatosan rombolják. Rákosi 10 millió fasisztának minősítette a magyar nemzetet, és ezt a hagyományt folytatja egy liberális értelmiségi közösség, véleményhatalmi pozícióját messze kihasználva. Naponta rasszistázzák, antiszemitázzák, bűnös nemzetnek megvádolva a magyart, kigúnyolva, lenézve minden nemzeti jelképet: zászlót, koronát, himnuszt és történelmet. Bármennyire is megvetendő a véleményük, előbb-utóbb súlyos sebeket ejt a magyarok önérzetén. Táplálja a merjünk kicsik lenni veszélyes nézetét, sőt azt sugallja, hogy az sem nagy baj, ha eltűnnénk a Kárpát-medencéből. Na és? Az okok tehát sokkal sokszínűbbek és rejtettebbek, mintsem elintézzük azzal a közhellyel, hogy azért fogyunk ilyen ütemben, mert a gyermek sokba kerül.