„Elmozgalmárkodás”

Minden embernek van magántörténelme. A kor hatása persze függ attól, hogy ki-ki mennyire keveredik bele a történelem sodrába, illetve mennyire tud vagy akar kikeveredni onnan. A történelem nem hagyhatja figyelmen kívül az ismert tényeket, de ha magántörténelmet írunk, az én szemszögéből kívánjuk látni és láttatni az eseményeket. Huszár Tibor Széchenyi-díjas szociológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja nyolc évtizeddel a háta mögött kísérletet tesz arra, hogy közel hozza ezt a látószöget. Huszár elkötelezett baloldali. Ezzel a meggyőződéssel vezeti végig az olvasót a saját és családja élettörténetén, anélkül hogy ideológiai, filozófiai vagy társadalmi kérdésekben vitát provokálna. Mesél. S miközben a családi háttérről, a német megszállásról, az iskolákról és az „elmozgalmárkodásról” (ő használja ezt a kifejezést) olvashatunk, rövid és csattanós jellemzéseket kapunk a korszak politikusairól vagy azokról, akikkel élete folyamán így vagy úgy találkozott.
„A vezetők közül, minden későbbi, ma már sokoldalúan bizonyított tévedése, bűne ellenére – az én megítélésem szerint –, Rákosi Mátyás volt a legképességesebb ember…” Kádár János korai megítélése: „Énrám ennek az embernek az egyénisége, közvetlensége rendkívüli erővel hatott. Nem is elsősorban az, amit mondott, hanem ahogy mondta. Visszafogottsága, keresetlensége ragadott meg, ami megkülönböztette a kommunista párt akkori, nála esetleg tehetségesebb és mindenképpen műveltebb vezetőitől.” És így rajzolja tovább Rajk László, Révai József, Farkas Mihály és a többiek alakját. Ne várjuk el Huszár Tibortól, hogy – Rákosihoz hasonlóan – bűnösnek mondja Kádárt is, mert a nézőpontja nem ad módot erre! Az ugyanis, hogy mit látunk, jórészt attól függ, hogy mit keresünk… Farkas Mihály kijelentette a március 15-i ünnepségre készülve 1949-ben a Hősök terén: „A Műcsarnoktól kicsi ez a tér. Nem lehetne ezt lebontani vagy elmozdítani?” Rövidesen a Műcsarnok mögötti Regnum Marianum templomot bontották el…
A moszkvai egyetemre ösztöndíjasként kikerült szerző tragikomikus képet fest azokról az állapotokról, amelyek az ötvenes évek elején a kultúrában uralkodtak a Szovjetunióban. A szabadságjogokról és a szigorúan ellenőrzött nyilvánosságról nem is beszélve. Tiltotta például a törvény 1953-ig a külföldiekkel való házasságkötést. A diploma után Huszár az ifjúsági mozgalom (DISZ) vezetőségében találta meg a helyét. Drámai, ahogy Rajkék földi maradványainak megtalálására visszaemlékszik: „A mésszel leöntött tetemek felismerhetetlenek voltak; a közvetlen hozzátartozók a fogsorba beillesztett pótlásokból, a csontvázak már deformálódott alakjából és méreteiből azonosították a holttesteket.” A Petőfi Kör történetét többen felidézték, ezért a szerző emlékeit a háttérben történtekre korlátozza. Újraéli 1956-ot, de feltűnően keveset ír Nagy Imréről, mint ahogy 1957-től a József Attila Gimnáziumban töltött éveiről. Pedig voltak feszültebb időszakai is tanári pályafutásának. Egyes kollégái féltették a diákságot a kommunista pedagógustól… De hát a magántörténelem nem logikai szillogizmus, hanem időbeni fejlődés, változás, alakulás, s ha a múltat kiűzzük az ajtón, azért még visszatér az ablakon.
Hivatalosan 1970 szeptemberében alakult meg a szociológiai tanszék az ELTE-n, amelynek Huszár Tibor 1983-ig volt a vezetője. Ez a megbízatás tükröződött vissza a Valóság című folyóiratban, ahol a szerző évtizedekig szerződéses munkát vállalt. Megtudjuk, hogyan lett Szigligeten alkotóház, és kik foglaltak helyet a törzsasztalnál. A magántörténelem legizgalmasabb része az életútinterjúk készítésének felidézése a hetvenes-nyolcvanas évekből. Az emigrációba kényszerült írók és politikusok vallomásai a marxista szociológusnak. Egyáltalán a fogadtatás.
Magántörténelem. Az élet ócska hamis pénzével, a köznek is szolgáló tanulsággal.
(Huszár Tibor: Metszetek nyolc évtized magántörténelméből. Corvina, Budapest, 2010. Ára: 3500 forint)