Különös a frizurája.
– Jankovics Marcell ötlete volt. Ő illusztrálta 2005-ben a Krónika című hangoskönyvemet, és a borítójára ilyen üstökkel pingált rá engem. Pedig akkor még hétköznapi volt a frizurám. Aztán persze rájöttem, honnan vehette az ötletet. Báthori Gábor meggyilkolásáról van egy rézkarc, amelyen látszik, hogy az erdélyi fejedelemnek üstöke van. Mint ahogy a talán őt meggyilkoltató utóda, Bethlen Gábor is ilyet hordott. Ez hagyományos lovas katonai hajviselet volt Magyarországon a középkortól. Még a huszárok idején is divat volt. Innen ered a kifejezés: üstökön ragadni a szerencsét. Ugyanis ha valakinek szerencséje volt, és elkapta a csatában ellenfele üstökét, le tudta rántani a lováról.
– Mióta zenél?
– Diákkoromban hozzám nőtt a gitár, amelyen magamtól tanultam meg játszani 16 évesen. Aztán jött a többi hangszer: a fidula, a koboz, a lant, a mezőségi kontra, a bőgő és a duda. Már a gimnáziumban Ady- és József Attila-verseket zenésítettem meg. 1980-tól fordultam a XVI–XVII. századi dalirodalom felé.
– Hogyan lehet az éneket mondani? Nem üti egymást ez a két szó?
– Nincs ebben semmi ellentmondás. Az éneket mondani szoktuk. Az ének éneklése önmagát magyarázó kifejezés lenne. Olyan, mint a három veréb hat szemmel vagy az anyátlan árva borjú.
– A televíziók, rádiók műsorait figyelve alig-alig találkozunk énekmondókkal. Pedig nincsenek kevesen.
– Sőt kifejezetten sokan mondják magukat énekmondónak. Azonban többségük azt gondolja, elegendő, ha már létező versekhez ilyen-olyan dallamot írnak. Megfeledkeznek arról, hogy a korabeli énekek nem így keletkeztek, hanem a szöveg és a zene együtt, kéz a kézben született. A XVI. században alig volt olyan költő, aki ne dallamra írta volna a versét. Jellemzően korabeli egyházi énekek zenéjére költötték műveiket, de gyakran használták Tinódi Lantos Sebestyén dallamait is.
– Ezt ma már a szerzői jog megsértésének hívják.
– Négyszáz éve viszont ez volt a korszokás. És a folklórban a mai napig jellemző, hogy a szövegeket és a dallamokat szinte tetszés szerint váltogatják, kapcsolják egymáshoz. Így előfordul, hogy egy adott szöveget teljesen más dallammal énekelnek a Kárpát-medence különböző részein. Vagy egyazon dallamhoz különböző szöveg társul.
– Gyűjti is a népdalokat, mint Kodály vagy Bartók?
– Néprajzi értelemben nem. Olyan viszont előfordult, hogy népdalgyűjteményben rábukkantam egy Klézséről származó moldvai csángó énekre, és kíváncsi voltam, ismerik-e, énekelik-e még arrafelé. Mivel „Csángliában” vannak barátaim, egyiküknek föltettem a kérdést. Amint meghallotta, hogy újévköszöntőről van szó, máris elkezdte dúdolni az Óh, szép Jézust – éppen azt, amelyiket én is fölfedeztem a könyvben.
– Elsősorban népdalokat vagy műdalokat „énekmond”?
– Mind a kettőt. Ezek óhatatlanul összekapcsolódnak, hiszen a népzenén keresztül maradt fenn rengeteg olyan történelmi témájú alkotás, amelyek valószínűleg krónikás énekként keletkeztek, de eredeti formájukat nem ismerjük. A magasabb szintű muzsikálás, amelyet nevezhetünk akár műzenének is, négyszáz esztendeje még nem vált el annyira a népzenétől, mint manapság.
– El lehet-e hitelesen, korhűen játszani több száz évvel ezelőtti szerzeményeket?
– Hát épp ez az. Egyetlen hangfelvétel sem maradt ránk, amelyből megtudhatnánk, hogyan adták elő Balassi vagy Bornemissza Péter dalait. Vajon Tinódi elénekelte valaha elejétől a végéig az Eger vár viadaljáról való éneket, amely négy elképesztően hosszú szakaszból áll? Szerintem ez lehetetlen. Tinódi egyébként azért is különleges személyiség, mert a korszokással ellentétben nem az akkori közismert dallamokra, hanem saját szerzeményeire írta az énekeit. És hogy a jó zene milyen könnyen népiesül: az említett Eger vár viadaljáról való ének első és utolsó részének a dallama megmaradt a Székelyföldön. Sőt a Gyimesben a mai napig használják lassú magyarosnak, miközben fogalmuk sincs, honnan, kitől származik.
– Tinódi a példaképe?
– Nem. Wathay Ferenc katonaköltő a példaképem. Ő kevéssel Tinódi után élt, 1568-ban született a rábaközi Vágon. Csupán négy évet járt iskolába, és 16 éves korától katonáskodott, de érdekes módon csak akkor írt zenét, amikor a hírhedt isztambuli Fekete torony egyik vizenyős, sötét zárkájában raboskodott 1603-tól évekig. Itt írta 28 dalból álló Énekeskönyvét, amelyet saját kezű festményeivel díszített.
– Változtat-e a dalokon? Illendő-e egyáltalán ezekhez hozzányúlni? Azért kérdezem, mert manapság nemcsak a zenében, hanem például az irodalomban is egyre divatosabb teljesen átértelmezni, eredeti jelentésükből kiforgatni, illetve lerövidíteni a klasszikus műveket arra hivatkozva, hogy nem elég közérthetőek és modernek.
– Vannak olyan XVI–XVII. századi szövegek, amelyeknek egyáltalán nincs vagy bizonytalan eredetű a nótajelzésük. Ilyenkor hozzájuk illő dallamot kell választani, amelyen indokolt esetben megengedett a változtatás. De ha egy teljes egészében fennmaradt művet adok elő, azon bűn lenne megváltoztatni egyetlen betűt vagy kötőszót. Milyen jogon tennék ilyet? Volt már vitám olyan énekmondó kollégákkal, akik ezt nem így gondolták. Nemrég Wathay Ferenc szülőfalujában zenéltem. Ahogy énekeltem, föltűnt, hogy egy idős parasztbácsi a fontosabb gondolatok után bólintott egyet a kalapja alatt, mintha csak azt mondaná: „igen, így van”. Ebből is látszik, hogy ezek a több száz éves dalok ma is aktuálisak.
– Mi az, amit meg kellene szívlelnünk őseink üzenetéből?
– Szinte mindent. De a kedvencem a Wathay-kódex XXIV. éneke, amelynek egyik versszaka így szól: „Alázzad meg magad, s jobbétsd életedet, / És kövesd meg szépen az te Istenedet, / Vedd eszedbe magad, utáld bűneidet, / S hozzád tér az Isten, ha látja tértedet.” Wathay tehát bűnbánatra, szerénységre és alázatra int, s ennél jobb tanácsot a XXI. században sem lehet adni a magyarságnak. Az erkölcs akkor indult romlásnak, amikor a hit kezdett kikopni az emberekből. Az ateizmus világromboló erő, mert figyelmen kívül hagyja az emberek lelkét. Bármit mondjon is erről az ateizmusára büszke Vágó István. Én magamban azt szoktam gondolni, amikor egy ilyen emberrel beszélgetek, hogy „jó-jó, te még nem tudod”. A végén a többség úgyis rájön. Kádár János is megtért a halálos ágyán.
– Kerényi Lajos katolikus plébános erre némi iróniával azt szokta mondani, hogy az ateistának nagyobb a hite, mint a hívőnek, hiszen a semmiben hisz…
– Szerintem viszont könnyebb feladat tagadni az Istent, mint hinni benne. Nem kell annyit gondolkodni. Sokkal kényelmesebb mindenre azt mondani, hogy a véletlen meg a természet műve.
– Jelenleg min dolgozik?
– Egy Adventtől vízkeresztig című albumon, amelyen elsősorban rábaközi és szigetközi népdalok lesznek majd. Adventi és karácsonyi énekek, újévköszöntő, regölés. De nem ebből akarok meggazdagodni. A Wathay-lemezeim nagyobb részét is elosztogattam. Nem vagyok kereskedő típus. Közben járom a Kárpát-medencét széltében, hosszában. Ahová éppen hívnak.
– A március 15-i állami ünnepségen 1848–49-es katonadalokat énekelt a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőin. Ott voltam, s láttam, hogy az utolsó dalnál valamit észrevett a közönség soraiban, amitől hosszú másodpercekig mosolygott. Furdal a kíváncsiság, vajon mit látott.
– Éppen egy zentai eredetű dalt énekeltem, amit egy vajdasági gyűjteményben találtam, lemezen sehol nem jelent meg, és tudomásom szerint az anyaországban ismeretlen. Mégis, amikor véletlenül – bár a véletlenekben nem hiszek – lenéztem az előttem állókra, azt láttam, hogy egy idősebb bácsi végig velem énekel. És nemcsak a refrént, hanem az egész dalt. Hatalmas meglepetés volt. Hát ezért mosolyogtam.
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
