Egy fehér európai

Jelentkezzék a hangosbemondónál az, aki a július 22-i norvégiai terrorakciót első hallásra nem az Al-Kaidának tulajdonította! Ilyen ember aligha van. Én sem ilyen ember vagyok. Nem jelentkezem hát a hangosbemondónál. Valamennyien így gondoltuk, én is szentül hittem, hogy ez a rettegve várt bosszú Oszama bin Laden haláláért. A terrorakció stílusa egyértelműen az Al-Kaidára vallott. A dupla csapás. Az Al-Kaida előszeretettel duplázza meg terrorakcióit. A dupla terrorakció nyomán hatványozódhat a pánik. Az oslói célpont, a magas kormányépület ugyancsak fundamentalista ízlésre vall – gondoltam –, az Utoya szigeti vérengzés pedig eléggé gátlástalan és őrült ahhoz, hogy muzulmán martalócoknak legyen tulajdonítható.
Egy napig tartott az iszlám thriller, utána következett az eurohorror. Tükörbe kellett néznünk. Kiderült, hogy a tettes közülünk való. Norvég, azaz európai. Fehérek közt egy európai, mi több, európaiak közt egy nagyon fehér. Emlékeznek A tavasz tizenhét pillanata című sorozatra? Már akik látták. A tipikus náci káderlap. Obergruppenführer. Tiszta fajú árja. Igen, egy tiszta fajú árja ölt meg hatszázhatvanhat helyett hetvenhetet a saját honfitársai közül. Rárontott saját nemzetére. Hogy ez a snájdig szőke, ez az árja ember náci-e a szó megszokott értelmében, az persze kérdés. A holokauszt óta a náci meghatározó kritériuma, hogy antiszemita legyen, ami fordítva is működik. Aki antiszemita, az a közmegítélés szerint eleve náci. Nos, Breivik nem antiszemita, következésképp a szó eredeti értelmében nem nevezhető nácinak. Tudjuk ezt grafomániára valló terjedelmű internetes naplójából, amelyben több helyütt kiáll Izrael gázai jelenléte mellett. Ez nem egyedülálló vélemény, éppenséggel nagyon is hajaz bizonyos nyugat-európai folyamatokra.
Eleddig sok virulens nemzeti radikális formáció épp a náci-antiszemita stigma miatt volt képtelen bekerülni a klubba, a mainstream európai politikába. Le Pen és Mussolini vér szerinti, valamint spirituális utódai közül sokaknak talán ebből a kirekesztettségből lett elegük, ezért zarándokoltak el szélsőjobboldali delegációk tagjaiként Izraelbe úgymond békülni. Az ilyen jobboldal kimérája persze csak nekünk, európaiaknak hat furcsán, az Egyesült Államokban megszokott formáció. A neoprotestáns, republikánus amerikai jobboldal például „eleitől fogva” Izrael-barát. Így értelmezve akár az európai szélsőjobb némely köreinek amerikanizálódásáról is lehet beszélni. Ez a második világháború után kialakult szellemi status quo felülírása, jelentős új fejlemény.
A minaret árnyékában ébredő s a strandon jól beburkolt arab hölgyek mellett pancsikoló európaiak közül sokan úgy gondolják, hogy a kereszténység számára sokszor kézzelfoghatóbb fenyegetés a hétköznapi mohamedán jelenlét az elvont „zsidó pénzhatalomnál”. Egy kétes eredetű bankszámla másképpen fenyeget, másféle trauma, mint ha megerőszakolják az ember lányát. Kevésbé közismert, hogy a július 22-i horror előtt nem sokkal egy muzulmán banda megerőszakolt egy tizennégy esztendős norvég lányt, bizonyos Eva Helgutant, aki az átélt megaláztatás hatására öngyilkos lett.
Norvégiában a statisztika szerint a legtöbb nemi erőszakot bevándorlók követik el, emellett az újhonosokra jellemző magas születési számot is sokan demográfiai terrorizmusként élik meg. Budát csellel vették be a törökök, Európát csellel veszik be most a mohamedánok. A csel egyszerű: egyre többen kell lenni. A Breivikhez hasonlóan gondolkodó keresztes lovagok szerint most ez a legfőbb veszély, minden egyéb ügy másodlagos jelentőségű. Boldogult emlékezetű Határ Győző barátom (Londonban élve) már másfél évtizede erről írt és beszélt, profetikusan megérezve a baljós jövőt.
Amitől Breivik, netán Határ Győző vagy épp a művével ugyancsak fergeteges botrányt kavaró Thilo Sarrazin retteg, az nem történelmietlen. A hellenizáció például fokozatosan és észrevétlenül formálta át a görög hatásnak kitett népek eredeti karakterét. A telepesek legtöbbször egyszersmind hódítók is, és a történelem során az alávetettségi viszonyokat a háborús eredmények mellett sokszor észrevétlen demográfiai tendenciák határozták meg.
Fekete Gyula húsz éve figyelmeztetett a magyarság fogyására. Igaza lett.
A multikulturalizmust alapjaiban megkérdőjelező szélsőjobboldali gondolatok eretnek vélekedések. De van bennük rendszer, és jó úton voltak afelé, hogy mainstream váljék belőlük. Angela Merkelhez és Nicolas Sarkozyhez is eljutottak, meghallgatásra találtak. Hirdetőik bízvást állíthatták: mi ártatlanok vagyunk. Nem neonácik, hanem bölcs euroszkeptikusok. Nem bujtogatunk erőszakra, és nem vállalunk erőszakot a múltból, csak kérdezünk. Kérdéseket intézünk a lelkiismerethez.
Mindez 2011. július 22-éig volt igaz. Azóta tudni való: a nem antiszemita euroszkepticizmus jegyében, nevében is lehet ölni. Az antiszemita részvényt hiába cserélték be díjmentesen xenofób kötvényre, lám, a népirtás mégiscsak bekövetkezett.
Elkerülhetetlenül? Az efféle ideák előbb-utóbb szükségképp torkollanak vérengzésbe? A válasz a huszonkettes csapdája. Ha Breiviket kiemeljük a közügyek világából, és beledobjuk az elmekórtan sötét vermébe, mondván, tette nem a történelem, hanem az elmekórtan lapjaira tartozik, akkor semmiféle tanulság nem vonható le a történtekből. De ha őt és tettét ráterheljük a szélsőjobbra, mondván, hogy ide vezet az effajta beszéd, akkor az nem más, mint a kollektív bűnösség elve. Benes ilyen alapon terjesztette ki Szálasi bűneit a szlovákiai magyarságra. Nincs végső megoldás, és nincs végső válasz. Elvégre ölni bárminek a nevében lehet. Kudarc, csalódás, féltékenység egyaránt vezethet ámokfutáshoz, családirtáshoz, de a beteges féltékenység miatt Ámort meghurcolni mégis hiba.
Jogilag a modern európai szélsőjobb nem vonható felelősségre Breivik egyéni végső megoldásáért, ugyanakkor észre kell vennünk, hogy Breivik elméjében a kóros elváltozások, ha fogalmazhatok így, nem kis részben a xenofóbia hatására következtek be. Ő ennek a hatásnak lett kitéve, míg a dohányos a füst hatásának van kitéve. Breivik rémtette és az euro-szkeptikus iszlamofóbia közti viszony olyan, akár a tüdőrák és a dohányzás közti viszony. Addig, amíg tüdőrákban meghalnak olyanok, akik életük során egy szál cigarettát sem szívtak el, és betöltik a százat olyanok, akik egész életükben vígan pöfékeltek, kategorikusan nem jelenthető ki, hogy a cigaretta miatt lett tüdőrákja valakinek. Ugyanezzel az erővel azt sem fogjuk tudni eldönteni, hogy Breivik a társadalom hatására vagy önhatalmúan vált gyilkológéppé, hisz az övénél gyakoribb és kisebb súlyú bűncselekmények esetében sincs egyértelmű ok-okozati viszony a társadalom és az egyedi válaszreakció között. Lásd például az örök vitát a televízió és a számítógép hatásáról. Addig, amíg számítógépező és tévéző fiatalok tömege tovább tanul, és tisztes családapa, -anya válik belőlük, nem jelenthető ki kategorikusan, hogy valaki az említett készülék hatására tévelyedett meg.
Breivik történetére is azok lesznek a legautentikusabb válaszok, amelyekből a legkevesebb általános érvényű tanulság vonható le. Ez a bulvár számára érdekes lesz, de a politika számára nem. A politikának példabeszédekre, tanmesékre van szüksége, másképp egyedül marad a démonaival. Lám, ide vezet a xenofóbia, érzik igazolva magukat a baloldaliak. Lám, ilyen indulatba torkollik a befogadó multikulti, érzik igazolva magukat a nemzeti radikálisok. Breivik pedig nyilván élvezi majd a mi késhegyre menő vitáinkat. És ultrakonzervatív antiliberális létére a hiperliberális norvég börtönviszonyokat. Ránézve a legnagyobb csapás az lesz, ha ügyének megítélése nem a megszokott gyűlöletgazdálkodás keretei közt megy végbe.
Nem sikerült hazáját polgárháborúba taszítania. Ez a provokáció megbukott. Így értelmezve erőszakcselekménye tökéletes kudarc. Norvégia nem volt rá vevő. Breivik a sajátjaira támadt, az övéire, de a norvégok azon a bizonyos első napon sem támadtak a saját idegenjeikre. Csak egy nap a világ? Azon a bizonyos első napon, amikor fű, fa, virág és jómagam is azt gondoltuk, hogy muzulmán támadás történt Európában, a norvégok nem a megszokott módon reagáltak. Egy nap elég egy pogromhoz. Egy éjszaka elég volt a kristályéjszakához. Csak egyszer legyen sötét! Az már elég a Szent Bertalan-éjszakához, amikor hugenották ezreit mészárolták le. A nap felkel, a nap lenyugszik – és Srebrenicában tizenötezer halott. A nap felkel, a nap lenyugszik, Marosvásárhely utcáin magyar sebesültek és halottak. Az istenadta nép, ha egyszer megindul igazságot tenni, jaj az arra vetődőknek! Norvégiában nem ez történt. Végzetes következményekkel járhatott volna egész Európára nézve egy meggondolatlan felindulás. Ha megszokott történelmi reflexek szerint reagálnak a norvégok, akkor nem itt tartunk most. Ezek szerint van élet és Európa az unión kívül is? Merthogy Norvégia az unión kívül bizonyult igazán európainak önmérsékletével. Tettlegesség nélkül várta ki a valódi tettest.
Érdekes dolog ez. Norvégiára eddig is felfigyeltem, de csak most értettem meg. Eddig is feltűnt, hogy a norvég kormány egymilliárd dollárral – azaz kétszázmilliárd forinttal – támogatja Indonéziát a „zero deforestation” (nulla erdőirtás) program végrehajtásában. Képzeljük csak el, hogy a magyar kormány akár csak egy petákot is szán az indonéziai esőerdők megmentésére! Nonszensz, ugye? Mert mi szegények vagyunk – érkezhet csípőből a válasz, ne nekünk kelljen másokon segíteni! Amúgy meg mi közünk az indonéziai esőerdőkhöz? És a fjordoknak mi közük az orangutánokhoz? Fura dolog ez. Egy tömeggyilkosság kellett ahhoz, hogy érdekelni kezdjen Norvégia. Hogy elkezdjem keresni, firtatni a globális kapcsolatot emberek, erdők és fjordok között. Fjordok, emberek és bálnák között. A klímavédelem ügyében elszánt és az indonéziai őserdők ügyében elkötelezett északi ország ugyanis a nemzetközi moratóriummal dacolva folytatja a bálnavadászatot. Vajon miért? Most már ez is kezd érdekelni. Úgy tűnik, a széles látókörnek is vannak határai.