Jennifer-akció: egy szovjet tengeralattjáró, ami miatt majdnem kitört az atomháború

A két atomnagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymásnak feszülő katonai szembenállása többször is egy nukleáris apokalipszis szélére sodorta a világot a hidegháború évtizedei alatt. E korszak egyik kevéssé ismert és még ma is agyontitkolt művelete, a Jennifer-akció során az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (Central Intelligence Agency), a CIA, valamint az Egyesült Államok Tengeralatti Hadviselési Hivatala ( Office of Underwater Warfare) egy szupertitkos vállalkozásban megpróbálta felszínre hozni a Hawaii-szigetek közelében ismeretlen okból elsüllyedt K-129-es szovjet tengeralattjárót, fedélzetén a legkorszerűbb hadászati nukleáris ballisztikus rakétákkal. Az álcázott művelet részleteiről még ma sem tudni sokat, mint ahogy arról sem, hogy milyen célból és kinek az utasítására közelítette meg a szovjet tengeralattjáró éles nukleáris csapásmérő rakétákkal a fedélzetén a Hawaii-szigeteket. Az öt kilométer mélybe süllyedt roncson két rakétavető siló fedelét nyitva találták, ami arra utalt, hogy rakéták kilövésére készült a K-129 személyzete.

Oscar-II-osztályú szovjet dízel-elektromos tengeralattjáró Fotó: Wikimedia Commons

A Projekt 629-es osztály egységének több nézetű kontrasztképe   Fotó: Wikimedia Commons

A Projekt 629-es osztályba tartozó tengeralattjárók ugyan hagyományos dízel-elektromos meghajtással rendelkeztek, de ez volt az első olyan szovjet hajóosztály - NATO kódnevén a Golf-II-es osztály - amelynek egységei már képesek voltak hadászati nukleáris csapásmérő ballisztikus rakéták víz alóli indítására. Az első ilyen támadóképességgel rendelkező szovjet búvárhajót 1958-ban állították szolgálatba, amivel a Szovjetunió helyreállította a tenger mélyén megbomlott nagyhatalmi erőegyensúlyt.

Eltűnik egy rutinbevetésre küldött szovjet tengeralattjáró

A Projekt 629-es (vagy Golf-II-es) osztályhoz tartozó K-129 támadó-tengeralattjárót 1960-ban állították szolgálatba a Szovjet Csendes-óceáni Flotta 15. tengeralattjárós századának egységeként. A 94,5 méter hosszú, 8,5 méter széles és 2600 tonna vízkiszorítású K-129-esnek a kamcsatkai Rijbacsij Haditengerészeti Bázis lett az anyakikötője. 

A Szovjet Csendes-óceáni Flotta parancsnoksági épülete Kamcsatkán Fotó: Wikimedia Commons

Az 1960-as években a Szovjet Csendes-óceáni Flotta kötelékében összesen nyolc Golf-II osztályba tartozó és hadászati ballisztikus atomrakétákkal, illetve nukleáris torpedókkal felszerelt tengeralattjáró szolgált Rudolf A. Golsov ellentengernagy parancsnoksága alatt. Az 1962-ben kirobbant kubai rakétaválság a végletekig kiélezte a feszültséget a két katonai szuperhatalom között, és a kölcsönös fenyegetés árnyéka, továbbá az atomháború kirobbanásának rémképe az 1960-as évek egészére ráborult. 

A 722-es oldalszámot viselő K-129-es 1967-ben két, egyenként 70-70 napig tartó bevetésen vett részt a Csendes-óceán térségében, Vlagyimir I. Kobzar első osztályú tengerészkapitány parancsnoksága alatt. 

A K-129 menetben   Fotó: Wikimedia Commons

A K-129 1968. február 24-én újabb szigorúan titkos bevetésre futott ki a kamcsatkai anyakikötőjéből, ez alkalommal éles atomfegyverekkel a fedélzetén. 

A küldetés célja ma sem tudott. 

Az ismertté vált adatok szerint a K-129-esnek március 5-én kellett volna visszaérkeznie a bevetéséről és befutnia a Ribajcsij Haditengerészeti Bázisra, ám a tengeralattjáró soha többé nem tért vissza a szovjet hatóságok által utóbb hivatalosan „gyakorlatozásnak” minősített útjáról. 

Csak annyi ismert, hogy a február 24-i kifutás után az első megadott időpontban Kobzar kapitány rádión pontosan bejelentkezett  azt közölve a parancsnoksággal, hogy elvégezték a szokásos mélymerülési próbákat és mivel a K-129 berendezései kifogástalanul működnek, ezért a tengeralattjáró elkezdi a kapott parancs szerinti küldetését. 

A K-129 személyzetének néhány tagja  Fotó: Pinterest

A bevetési terv szerint a K-129-nek akkor kellett volna ismét rádión bejelentkeznie, miután keresztezte a 180. déli hosszúsági kört, de ez alkalommal a rádiókapcsolat elmaradt. Ez eleinte nem okozott különösebb aggodalmat a kamcsatkai haditengerészeti bázison, mert ehhez hasonló  esetek már korábban is előfordultak műszaki, vagy más egyéb technikai okok miatt.

 Amikor azonban a soron következő további két előre eltervezett időpontban is néma maradt a bázis rádióvevő-készüléke és a K-129-ről nem érkezett semmilyen életjel, Golsov ellentengernagy a kötelező rádiócsendet feloldva arra utasította a bázis ügyeletes rádiótávírászát, hogy próbáljon meg közvetlen kapcsolatot létesíteni a mély hallgatásba burkolózó tengeralattjáróval, de a rádió adóvevő frekvenciája továbbra is néma maradt.

Egy kamcsatkai szovjet-orosz haditengerészeti bázis  Fotó: Wikimedia Commons

 Március harmadik hetében a Szovjet Csendes-óceáni Flotta parancsnoksága eltűntnek nyilvánította a K-129-est, 

és haladéktalanul elrendelte a kutató-mentő akció megkezdését. Már most fontos megjegyezni, hogy a keresést a Kamcsatka-félsziget és a Vlagyivosztok közötti területre koncentrálták, holott – mint később kiderült –, a K-129-nek ettől sokkal távolabb, a Hawaii-szigetek közelében veszett nyoma.

Óriási robbanás lökéshullámát észlelték a víz alatti detektorok

1968. március első napjaiban az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának Pearl Harbor-i parancsnokságán már napok óta szoros figyelemmel kísértek egy magányos, és a Hawaii-szigetek felé tartó tengeralattjárót. Mivel a térségben operáló amerikai tengeralattjárók helyzete pontosan ismert volt a Pearl Harbor-i parancsnokságon, ezért az ismeretlen búvárhajót feltételezett szovjet tengeralattjáróként azonosították. 

A Pearl Harbori-i haditengerészeti kikötő egyik dokkja   Fotó: Wikimedia Commons

Az amerikaikat rendkívül aggasztotta a makacsul Hawaii felé tartó szovjet támadó-tengeralattjáró közeledése. Március 8-án az amerikai haditengerészet vízalatti akusztikus figyelőrendszere, a SOSUS hidrofonjai egy erős detonáció lökéshullámait detektálták, amelyek a hawaii Ohau szigetéhez képest északnyugati irányból érkeztek. Ezzel egy időben a detonációt egy, a térségben dolgozó amerikai oceanográfiai kutatóhajó műszerei is érzékelték. 

A hawaii flottaparancsnokságon azonnal rájöttek, hogy a víz alatti robbanás a szovjet tengeralattjáróról érkezett. 

A SOSUS adatai alapján először nem tudták pontosan lokalizálni a detonáció helyét, de az adatokat kiértékelő amerikai haditengerészeti tisztek a robbanás ereje alapján biztosak voltak abban, hogy azt senki sem élhette túl a tengeralattjáró személyzetéből. 

Amikor megkapták az oceanográfiai kutatóhajón mért adatokat, ezeket a SOSUS adataival összevetve már pontosítani tudták a detonáció koordinátáit. Sok-sok ezer kilométerrel északabbra, a szovjet haditengerészet kutató és mentőegységeit már korántsem kísérte ilyen szerencse egyszerűen azért, mert rossz helyen keresték az eltűnt K-129-est.

A szovjetek rossz helyen keresték a K-129-est   Fotó: Wikimedia Commons

 Az ügy egyik nagy megoldatlan rejtélye, hogy Vlagyimir Kobzar kapitány vajon miért fordította délnek, Hawaii irányába a tengeralattjáróját, amikor a hadműveleti terv pontosan meghatározta a K-129 bevetési területét és az útvonalát is. A szovjet flottaparancsnokság mivel nem járt a keresés eredménnyel, egy idő után beszüntette a K-129 utáni kutatást.

Háborúval fenyegető akciót szervez a CIA

Az amerikai katonai hatóságokat azonban felvillanyozta annak lehetősége, hogy az elsüllyedt szovjet tengeralattjáró kiemelésével olyan katonai információkhoz, így többek között a legújabb generációs víz alól indítható ballisztikus atomrakétákhoz, technikai felszerelésekhez, kódkönyvekhez és más egyéb értékes információkhoz juthatnak hozzá, amit felhasználhatnak a Szovjetunióval folytatott fegyverkezési versenyben. 

A K-129 elsüllyedési helye térképen  Fotó: Wikimedia Commons

Az elsüllyedt szovjet tengeralattjáró megszerzésével kapcsolatban azonban komoly technika nehézségekkel és súlyos politika következményekkel is számolni kellett. Noha a K-129 a Hawaii-szigetek közelében, Oahutól mintegy 1200 kilométerre süllyedt a mélybe, ám de nemzetközi vizeken, ahol jog szerint továbbra is a Szovjetunió tulajdonának kellett tekinteni. 

Másrészt, a K-129 hullámsírja óceáni mélységekben, több mint ötezer méter mélyen feküdt. Az amerikaiaknak joggal kellett attól tartaniuk, hogy ha a szovjetek megneszelik a joghatóságuk alá tartozó és nukleáris rakétákkal felszerelt tengeralattjárójuk elorzását, annak a hidegháború feszült légkörében akár kiszámíthatatlan következményei is lehetnek. 

Richard Nixon amerikai elnök és nemzetbiztonsági főtanácsadója, Henry Kissinger  Fotó: 1973 AP/Jim Palmer

A csábítás ugyanakkor túl nagy volt ahhoz, hogy vállalják e kockázatokat. A K-129 titkos kiemelését az elnök, Richard Nixon is teljes mellszélességgel támogatta, és nemzetbiztonsági főtanácsadója, Henry Kissinger határozott unszolására zöld utat adott a szupertitkos akció megszervezésének. A Jennifer-projekt kódnevet kapott titkos műveletet a CIA akkor főigazgatója, Richard Helms követelésére az elnök elvette a haditengerészettől, és annak lebonyolítását a Központi Hírszerző Ügynökség hatáskörébe utalta.

Titokban építették meg a hatalmas „kutatóhajót”

A CIA csak az akció megszervezése során szembesült a hidegháború történetében az egyik legköltségesebb műveletnek bizonyult Jennifer-projekt kivitelezési nehézségeivel. A CIA technikai szakértői és mérnökei ugyanis nem találtak egyetlen olyan épkézláb és kivitelezhető megoldást sem, ami lehetővé tette volna a közel 100 méter hosszú hajótest kiemelését az 5200 méter mély hullámsírból.

                  Richard Helms, CIA-főnök                          Fotó: Wikimedia Commons

 Richard Helms ezért az amerikai repüléstörténet egyik leghíresebb különc-zsenijéhez, a milliárdos-feltaláló Howard Hughes-hez fordult segítségért. Hughes a CIA-val megkötött szigorúan titkos megállapodás alapján fogott hozzá a minden szempontból különleges művelet megtervezéséhez és kivitelezéséhez. A CIA 1972-ben hagyta jóvá a rendkívül költséges tervet, 

aminek az egyik központi eleme a megtévesztő Glomar Challenger nevet viselő és oceanográfiai kutatóhajónak álcázott monstrum megépítése volt. 

Külső szemlélő számára láthatatlan maradt az „óceáni aljzat tudományos célú kutatására” épített Glomar Challenger féltve őrzött titka, a szétnyitható feneke, ami a Monopool-nak elnevezett hatalmas, vízvonal alatti rakodótérbe torkollott, amit úgy terveztek meg, hogy képes legyen rejtve befogadni a K-129 roncsát. 

Howard Hughes, a milliárdos feltaláló-vállakozó kezébe adták a projekt megtervezését  Fotó: AFP

Magát a kiemelést a hajóra felszerelt 100 méter hosszú és 30 méter széles Clementine fedőnevű szerkezetnek kellett végrehajtania, ami nyolc hatalmas és a felszínről irányított hidraulikus karom segítségével tudta megragadni a mélybe süllyedt tengeralattjáró törzsét. 

Hosszas előkészületek után a Glomar Challenger 1974 nyarán futott ki a szupertitkos küldetésre, 

hogy kiemelje a K-129 roncsát. Időközben azonban a szovjet hírszerzés is szimatot fogott, hogy valami készül a K-129 roncsa körül, ezért a szovjetek felszíni hajóegységek és műholdak bevetésével árgus szemekkel figyelték a hullámsír körzetét. 

A Glomar Challenger archív fotón   Fotó: Wikimedia Commons

Éppen azért az akció egyáltalán nem volt veszélytelen, 

mert az amerikaiaknak egy szovjet kommandós akció lehetőségével, vagy akár a Glomar Challanger elsüllyesztésével is számolniuk kellett, aminek beláthatatlan nemzetközi következményei lettek volna. 

A helyzetet még tovább bonyolította, hogy a The New York Times egyik szemfüles oknyomozó újságírója is szimatot fogott, és éppen arra készült, hogy a nyilvánosság elé tárja a titkos akcióról megszerzett adatokat. Ezt csak az újságíró és a főszerkesztő súlyos következményeket kilátásba helyező megfenyegetésével tudták megakadályozni az erre bevetett CIA-ügynökök.

KGB-s akció, ami világháborút akart kirobbantani

A kényes művelet végrehajtására a roncs helyzetének pontos meghatározása után 1974. augusztus 12-én került sor. A mélybe eresztett fogókaroknak sikerült is megragadniuk az elsüllyedt tengeralattjáró törzsét, de amikor a több mint öt kilométer mély aljazattól számítva már sikerült 1500 méterre felemelni a szovjet tengeralattjárót, bekövetkezett a baj. 

A K-129 az óceán mélyén, a Glomar Challenger kiemelő szerkezetével (művészi ábra) Fotó: Pinterest

A hidraulikus fogószerkezet egyik karma hirtelen eltört, ezzel egyidejűleg a K-129 törzse összeroppant, kettétört, és az orrszekció mintegy 12 méter hosszú darabját leszámítva visszasüllyedt a mélybe. 

Így a Jennifer- akció lényegében kudarcba fulladt. 

Noha az amerikai kormány igyekezett eltitkolni a kudarcos projektet, egy másik nagy napilap, a Los Angeles Times oknyomozó újságírói ugyancsak szimatot fogtak, és őket már nem sikerült elhallgattatnia a CIA-nak. A nyilvánosságra hozott adatok, és az ezek nyomán közzétett hivatalos nyilatkozatok, illetve cáfolatok ellenére mind a mai napig nem lehet tudni, hogy egész pontosan mi állhatott a K-129 ügyének a hátterében. 

A K-129 roncsának egy darabja az óceáni aljzaton   Fotó: U.S. Navy

A K-129 dossziéja jelenleg is államtitoknak minősül. A titokzatos ügyről kiszivárgott egész vagy félinformációk után már sem az amerikai, sem pedig a szovjet hatóságok számára nem volt célszerű mély hallgatásba burkolózni. 

A szovjetek egy igen szűkszavú közleményt adtak ki, amiben sajnálatos „balesetnek” nyilvánították a K-129 pusztulását. 

A szovjetek szerint a „békés célú” K-129 egy amerikai Skate osztályú amerikai búvárhajóval, valószínűsíthetően az USS Swordfish támadó-atomtengeralattjáróval ütközött gyakorlatozás közben. Arról azonban már diszkréten hallgattak a szovjetek, hogy mit keresett a K-129 tengeralattjáró éles atomfegyverekkel a fedélzetén a Hawaii körüli vizeken. 

Nem sikerült a költséges kiemelés  Fotó: Pinterest

Az amerikai hatóságok ennél már valamivel beszédesebbnek bizonyultak. A amerikai álláspont szerint hidrogénszivárgás, és az annak nyomán bekövetkezett robbanás végzett a szovjet tengeralattjáróval. 

A megválaszolatlan kérdések azonban ennek ellenére még ma is nyitva vannak. Ami ismert, hogy a K-129 83 fős állományban lévő személyzetén kívül további tíz, máig ismeretlen kilétű személy szállt fel a végzetes bevetésre történt kifutás napján a tengeralattjáró fedélzetére. 

A gyanúba kevert USS Swordfish   Fotó: U.S. Navy

Azt nem tudni, hogy ők kik voltak, és kinek a (felsőbb) parancsára, illetve milyen célból hajóztak be a tengeralattjáróra. A másik kérdés a kapott iránytól való eltérés, ami akkora, több ezer kilométeres eltérést jelent, amit nem lehet navigációs hibának tekinteni. Tehát csak az a következtetés marad, hogya K-129 egy olyan titkos és egészen maga szintű parancsot teljesített, amibe még a Szovjet Csendes-óceáni Flotta parancsnokai sem lettek beavatva. Erre vezethető vissza az is, hogy a K-129-et az eltűnése után a Kamcsatka-félsziget térségében keresték, holott a tengeralattjáró ettől több ezer kilométerre délre hajózva tűnt el. 

                  A K-129 roncsának egy szekciója, a parancsnoki toronnyal                                          Fotó: Wikimedia Commons

A másik talány, hogy miért volt nyitva két rakétavető siló, amit az USS Halibut atom-tengeralattjáró mélytengeri robotkamera felvételei bizonyítanak, és ami arra utal, hogy a K-129 éppen két nukleáris rakéta kilövésére készült. 

A K-129 fedélzetén összesen három, nukleáris robbanófejekkel felszerelt R-21 típusú ballisztikus rakéta volt rendszeresítve a hivatalos adatok szerint. Ezeket 1968-ban a sokkal korszerűbb és sokkal nagyobb pusztítóerővel rendelkező 1 megatonnás SS-N-5 "Serb" kódnevű nukleáris rakétákkal váltották fel.

Amikor a tengeralattjáró felrobbant, csak 329 km-es távolságra volt a legközelebbi, az észak-hawaii szigetcsoporthoz tartozó amerikai haditengerészeti bázistól. 

Kenneth Swell a csaknem fél évszázaddal a tragédia után kiadott és igen nagy vihart kiváltó „Red Star Rouge” (A gazember vörös csillag) oknyomozó művében arra a következtetésre jutott, hogy a KGB akkor főnöke, az ultraortodox Jurij Andropov által megszerveztt cinikus és a világot végveszélybe döntő akció lett volna a K-129 titkos művelete, amivel atomháborút akartak kiprovokálni olyan látszatot keltve, mintha kínai tengeralattjáró lőtt volna ki atomtöltetet egy hawaii katonai bázisra.

Jurij Andropov egykori KGB-főnök   Fotó: AFP

 (Swell korábban maga is haditengerészeti tisztként szolgált egy amerikai vadász atomtengeralattjárón, az USS Parche-n.) Kenneth Swell szerint a fedélzeten lévő KGB-ügynökök fegyverrel kényszeríthették Kobzar kapitányt az atomrakéták silójának kinyitására. 

Swell feltételezése szerint a kapitány csak két siló fedelét nyitatta ki, a harmadikat szándékosan zárva tartotta, hogy az ezáltal képződő hidrogénnel felrobbantsa a K-129-et,  önmagukat is elpusztítva abból a célból, hogy megmentsék a világot. Hogy így történhetett-e vagy sem, valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni. A K-129 a Csendes-óceán öt kilométeres mélységében tovább őrzi ezeket a sötét titkokat.

A Jennifer-akció:

• a hidegháború legköltségesebb és szupertitkos vállalkozása volt,
• amelynek célja a Hawaii-közelében ismeretlen körülmények között elsüllyedt K-129,
• atomfegyverekkel felszerelt szovjet tengeralattjáró kiemelése volt,
• de az akció nem járt sikerrel,
• és még ma sem ismertek a titkosított ügy részletei.