A szociális szöveg régi lemeze

Egykor, még a szakértői Horn-kormány idején is voltak költségvetési többletek. Akkor azonban ez a szakértelem jele volt, s a nép örült, hogy saját jövedelmének nagy csökkenése idején a kormány nagy szabad összegekről dönthet. S döntött is: adósságcsökkentésre fordították a pénzt, mivelhogy a hitelezők érdekei valószínűleg ezt kívánták.
Most is vannak többletpénzek, de ezek a kormány szakértelmi hiányait és demokráciaellenes aljas szándékait mutatják. S mindezt még tetőzi azzal is, hogy a pillanatnyilag érvényesülő világgazdasági dekonjunktúra idején belső állami gazdaságélénkítő programra akarja költeni a pénzt. S még rettenetesebb az, hogy nem is titkolja: mindezzel – mint a korábbi hazai vállalkozásokat előnyben részesítő lépésekkel – a magyar tőkét, gazdaságot, társadalmat (mondhatjuk középosztályt) kívánja erősíteni. Erre pedig – mint tudjuk Medgyessy Pétertől – nincs szükség, mivelhogy mindez versenyellenes, amely torzítja a mindenre jó szabadpiac érvényesülését.
A szocialisták tehát egy közismerten (még mindig) tőkeszegény társadalomban nem óhajtják a hazai gazdasági tényezők erősödését, hanem ehelyett a liberális csodafegyvert, az adócsökkentést részesítenék előnyben. (Mellékesen persze közben a szocialisták tízmilliárdokat ígérnek nyugdíjasoknak egyrészt, másrészt viszont elvetik a sokgyerekes családok adókedvezményét.) Nem kétséges ugyan az, hogy a magyar társadalom túladóztatott, s e téren csökkentő lépésekre van, lesz szükség. Az azonban szerfölött kétséges, hogy a vállalkozásoknál (főleg a nem hazaiaknál) maradó – az egyéni önzés rendelkezési jogával terhelt – pénz közjót fog szolgálni. A mostani állami törekvések viszont azt a reálszocialista gazdálkodási és társadalmi csődtömeget akarják eltüntetni, illetve csökkenteni, ami nélkül a magyarság nagyrészt csak „bedolgozó” cselédnép maradhat, mint volt az államkapitalizmus idején. Senki nem hiheti komolyan azt, hogy egy nemzeti közösség sorsát, felemelkedését elsőrenden a transznacionális vagy bármilyen külföldi tőkére kellene bízni. Mert noha a haszonszerzés lehetősége óriási mozgatóerő, az üzleti érdekeltség manapság még a későbbi (nagyobb) haszonért sem szokott áldozatot hozni. Elvégre nem jótékonysági szervezetekről van szó, amelyeknek netán az elavult hazafisághoz bármi közük lehetne.
A világ mint szabadpiac című neoliberális szappanoperának állandó műsoron tartói, a (feleslegesen pazarló) szociálpolitikát/kisembervédelmet hangoztatva felejtő „szociáldemokratáknak” nálunk csak annyi kínálatuk van, hogy állítsák: ami jó a transznacionalista globális tőkének, az jó Magyarországnak (gázárban, ipar- és infrastruktúra-politikában, garantált nyereségű közműüzemekben stb.). Hiszen az „Emberiség” nagy kozmopolitizálódott internacionalizmusánál nincs politikailag korrektebb módszer arra, hogy mindenki, aki számít, boldoguljon s mindaz, ami általuk „fasizmusnak”, „antiszemitizmusnak” stb. minősül, elvesszen.
Mire is lenne jó Magyarországon a nemzetileg is elkötelezett tőke és netán egy erős, közösségi szellemű középosztály akkor, amikor a nagy mindenféle politikai ellenőrzéstől és szabályozástól mentes globális tőkeközpontokban ülnek a legjobb pénzcsináló szakemberek, akik teljesen mentesek holmi erkölcsi-közösségi szentimentalizmustól? A hatalomra törő magyar „szociáldemokrácia” elutasít tehát magától mindenféle valódi népvédő gazdasági paternalizmust, mivelhogy a népnek – ha nem tudna érvényesülni a végtelenül igazságos piacon – humanista szegénypolitika jár. Olyan, Bokros Lajos-típusú ellátás, amelynek kemény és igazságtalan ösztönzői minden tehetséget maximális teljesítményre sarkallnak, aki pedig képtelen, az lemarad. A nemzetközi pénzügyi szervezetek régóta tudományosan állítják – s ez a legfelső tudomány! –, hogy a legminimálisabbra redukált költségvetési szo-
ciál-, egészségügyi, oktatás- és nyugdíjpolitika, s a pénzkidobást jelentő mindenféle más állami/közösségi kiadás megszüntetése vezet a harmonikusan boldog és elégedett társadalomhoz.
Így lehet elkerülni azt, hogy túltápláltsági, túlfűtési, túltisztálkodási s egyéb sokba kerülő tömegtünetek üssék fel a fejüket a peremvidéki, zártságra hajlamos, elmaradott társadalmakban is. Amelyeket a tudományos közgazdasági fogyókúra rugalmassá tesz majd, harcosan hatékony piaci költségleverőkké, amivel később a centrum elhízott, folytonos veszteségeket produkáló társadalmait is móresre lehet tanítani. Azok sem hihetik ugyanis örökké, hogy a szent befektetői érdekek profitrátájának kárára élvezhetnek „piaci teljesítményekkel” alá nem támasztott kényelmet. Végül is a gazdaság nem értük van, sőt ők vannak a gazdaságért, a tőzsdeindex szárnyalásáért, s a csúcsmenedzserek állandóan emelkedő jövedelméért.
Vegyük tudomásul azt, hogy a proletárforradalomért is lelkesedő, de egyébként velejéig „tudományos” Marx csodálta a világot átszabó és csak a hasznot néző burzsoáziát s az ipari és mindenféle konkrét termelést egyre inkább behálózó tiszta ésszerűséget, spekulációt jelentő bankvilágot. Új, Istent trónfosztó emberi félisteneket lokalizált a mindent átgyurmázó Tőkében, amely egyetlen pénztermelő gépezetté teszi a földgolyót s annak minden lakosát. S mint a tudományos társadalomalakító reálszocialista nagy kísérletek csődjei mutatják, nem a proletárok, hanem a befektetők (bankárok) teremtik meg az evilági emberi paradicsomot. (Marx első csodálata volt tehát a helyes!) Most ebben kell hinni, nem a munkásforradalomban.
Napjainkban tehát nem a burzsoák, hanem a proletárok feleslegesek, hiszen piaci teljesítményekkel alá nem támasztott segélyeik csökkentik a boldogságmennyiséget. Ezért arra kell törekedni, hogy csökkenjen a számuk, és nemkívánatossá legyen általában is a nem befektetői létezés. De nincs szükség globalizálódni nem tudó vállalkozásokra sem, hiszen méreteik miatt eleve gazdaságtalanok, viszont mint tulajdonosok, a proletároknál nehezebben kezelhetők. Nincs szükség semmiféle helyi szellemi életre sem, hiszen az eleve színvonaltalanabb, mint a mindenki számára készült humanista, politikailag korrekt világkultúra, amely egyetemes, s ezért üzletileg is rentábilis fogyasztói normákat vés be.
A mai magyar „szociáldemokrácia” egyre jobban beletanul a neoliberális „tudományos” handabandába, amelyben örömmel fedezheti fel az örök materialista boldogság hatékony ámítását a kádári életszínvonal-politika nehéz népboldogító ígéreteinek követelménye nélkül. A szociális szöveg régi lemeze ugyan még imamalomként forog, de aki okos, az tudhatja: csak a neoliberális jelszavak érvényesek. A siker mindenkié lehet, de akié nem lesz, annak legyen elég a virtuális világ boldogságkínálata – s egyébként újra lehet reménytelenül kísérletezni.
Az öngondoskodó társadalom nagy boldogító víziója semmivel sem kisebb hazugság, mint a magántulajdontalan közösségi egyenlőség szükségletek szerinti világa. A tiszta önzetlenségre éppúgy nem lehet építeni, mint a tiszta önzés realitásaira – noha kétségtelen az, hogy az utóbbi illeszkedik az örök emberi gyarlósághoz. Tartósan életképes erkölcs- és értékmentes társadalom azonban lehetetlen, mert veszítenivalója nincs, a tömeget a legtökéletesebb technikájú erőszak s manipuláció sem tarthatja örökké kordában, s a gyűlöletre csak örök káosz épülhet.
Amikor egy, a magát tiszta ideológiából desztilláló pragmatizált pártot ismét elragadja az erősek mellé álltak örökkévalósági magabiztossága és a látszatok uralma, akkor sajnálhatjuk csak igazán, hogy a történelem tényleg nem az élet tanítómestere.