A tudományos tárgyakat nem lehet összevonni

A legutóbbi időben egyre többet hallunk az oktatásügyben várható változásokról, elsősorban a tanterv reformjáról a természettudományi tárgyak területén. Az igazság az, hogy itt is érvényes a régi mondás, miszerint nincsen új a nap alatt. Érdemes és talán hasznos is felidézni az 1970-es évek elejét, amikor nagy lendülettel és reményekkel indult egy kezdeményezés – élén egyetemi tanárok, oktatók is álltak –, amely a természettudományos tárgyak komplex oktatásának bevezetését célozta. Lényege bizonyos tantárgyi integráció volt, amely három tárgyat (kémia, fizika, biológia) valamiféle összevont stúdiumban, egy tanórában, egy időben oktatott volna.
Az elképzelés alapját valószínűleg az a tendencia képezte, amely a tudományok területén egyre inkább érvényesült, nevezetesen, hogy a kutatások, nagy felfedezések szinte mindig az említett három tudomány eredményeit összevonva, egymást kiegészítve születtek. Nem téveszthetjük szem elől azonban, hogy az iskolában tantárgyat és nem tudományt tanítunk, már csak ez a tény is kétségekre adhatott volna okot az új módszer sikerét illetően. 1971-ben megindultak a kísérletek a komplex oktatás vonatkozásában. Néhány gimnáziumot kijelölt a minisztérium, mintegy próbaterepként. Gimnáziumi tanárként én is megbízást kaptam egy négyéves periódusban való részvételre. Időközben állandó kapcsolatom volt a kísérlet vezetőivel és a témában dolgozó kollégákkal. Majd 1974 szeptemberében az egri főiskolán tartott konferencián rövid előadásban foglaltam össze tapasztalataimat. A munkában részt vevő tanártársaim véleménye a lényeget tekintve egyezett. A várt ugrásszerű változás az ismeretekben nem következett be, a szupermodern, „korszerű” elmélet csődöt mondott. A tapasztalat, a valóság meszsze nem volt kompatibilis az elképzeléssel. Viszont a kísérlet egyvalamit bizonyított: nevezetesen, hogy nem lehet több, tartalmában eltérő, didaktikailag más és más közelítést igénylő tárgyat összevontan tanítani. Alapvető a tárgyakat alapösszefüggéseiben megértetni, tisztázni, az anyag belső logikájára rávilágítani, mintegy egyéniségéből fakadó specifikusságát bemutatni – mindezek pedig csak homogén közegben működnek. Egy ilyen alapozás után jöhet aztán a tárgyak közötti érintkezési pontok, átfedések felismertetése, a kapcsolatteremtés.
Ha nem ezt az utat járjuk, akkor tisztázatlan, kusza összevisszasággá torzul a tananyag. Azt hisszük, mindent tanítunk, de nem rögzül később is használható tudásként, hanem felületes, tovább nem fejleszthető adathalmazzá válik. Ez a hamvába holt kísérlet szerencsére három-négy próbaév után teljesen csődöt mondott, haszna semmi, kára annál nagyobb: az új módszerrel tanított diákok tudása látta használhatatlanságát.
Érdemes lenne tanulni a múltból, és nem megismételni azt, ami egyszer már nem vált be. Ha nem okulunk a történtekből, akkor veszélyes kísérlet veszi kezdetét. S ennek a tudásalapú társadalom láthatja kárát. A technika, az informatika, a mikrobiológia évezredében mi a természettudományok fejlődését lassítjuk. Az emberiség a Marsra készülődik, csodákra képes a genetika, az őssejtkutatás. Mi pedig most készülünk arra, hogy a középiskolából kiiktassuk a szükséges alapismereteket egy átgondolatlan, álmodern, egyszer már sikertelen elképzelés kedvéért.
A reformpróbálkozás legnagyobb vesztese persze, mint azt ma már annyi területen láttuk, az ifjú nemzedék, amelytől még az illúziót is elvesszük, nem csak a lehetőséget, hogy az új évezred kihívásainak megfeleljen.
Wolf Györgyné,
ny. tanár, Budapest