Szeptember 11.: chilei búcsú a bolsevizmustól

A nemzetközi baloldal a mai napig a tényeket alaposan elferdítve, mintegy a demokratikus berendezkedés elleni támadásként, egy Augusto Pinochet által vezetett puccsként szereti beállítani 1973. szeptember 11-ét, a napot, amikor Chile egyszer s mindenkorra letért az országot néhány esztendő alatt éhezésbe, nyomorba taszító „lenini útról”. Moszkva embere, Salvador Allende nagy valószínűséggel öngyilkos lett, amikor rájött, hogy minden összeomlott, s diktatúrája ellen megindult a „birnami erdő”.

Közben Pinochet gyalogsági és tüzérségi támadást rendelt el. A hadsereg nem találkozott különösebb ellenállással, az épületben védekező fegyveres szocialistákat lefegyverezték és kivégezték. Máig ellentmondó adatok állnak rendelkezésre Allende haláláról: a délutánra beérkező harci gépek bombázták a Moneda palotát, ám a később halva talált elnök valószínűleg a Castrótól kapott fegyverrel lett öngyilkos.

Megtorlás és ellenállás

Pinochet kemény kézzel tett rendet a káoszba süllyedt országban: 40 ezer embert gyűjtöttek össze a santiagói nemzeti stadionban, a Caravana de la Muerte nevű halálosztag mintegy 70 embert végzett ki októberben. Összesen 130 ezer embert tartóztattak le három év alatt. Az 1990-ig tartó Pinochet-korszakban emberi jogi szervezetek szerint 28 ezer embert börtönöztek be és kínoztak meg, egymásnak ellentmondó adatok 1800 és 3000 fő közé teszik a kivégzettek számát.

A Szovjetunió és a keleti blokk országai által támogatott marxista gerillamozgalom tagjai ebben az időszakban 756 katonát és rendőrt gyilkoltak meg.

Amiről a keleti blokkban nem beszéltek

1973 szeptemberére Chile már teljes anyagi-politikai káoszba süllyedt. Allende célja az ország gazdaságának államosítása és a chilei parlamentáris demokrácia erőszakos felszámolása volt. Csakhogy Chile nem tipikus harmadik világbeli állam, szomszédai közül mindig is kiemelkedett magasabb életszínvonalával. Lakosainak csak 5 százaléka indián, jórészt spanyol ajkú bevándorlók lakják. Az országban nem volt honos a korrupció, a sajtószabadságot annak hagyományai miatt még Allende is kénytelen volt tiszteletben tartani.

Allende az 1970-es elnökválasztáson jutott hatalomra igen szoros versenyben a Nemzeti Párt jelöltjével, Jorge Alessandri Rodriguezzel szemben. Az általa vezetett Népi Egység koalíció (tagjai a szocialista párt, a kommunista párt, a Radikális Párt, a Keresztény Baloldal és a Népi Akció Egységért Mozgalom) 36 százalékot szerzett meg, ám nem került abszolút többségbe.

Gyorsan beteljesülni látszottak Washington félelmei, miszerint a Szovjetunió előretolt helyőrségeként egyfajta marxista rezsim berendezkedése veszi kezdetét.

Allende 1971-ben államosította az amerikai vállalatokat, a bankokat, a rézbányákat (a chilei nemzetgazdaság e meghatárzó ágazatai külföldi, főleg amerikai tőkével működtek).

1972-ben egy elkapkodott, teljesen életképtelen, erőszakos földosztási hisztéria vette kezdetét Chilében, melynek során a virágzó nagybirtokokat elkobozták tulajdonosaiktól. A szocializmusra jellemző káoszban előfordult, hogy annyi tulajdonos nevére írták a földeket, ahányfelé a birtokot már szét sem lehetett osztani. Két kézzel szórták az ország pénztartalékait: szociális segélyprogramokra 562,8 millió dollár helyett 828,5 milliót folyattak el.

Szocialista káosz

A bányászok munkanélkülisége 45 százalékkal ugrott meg e gyorstalpaló szocialista korszakban, míg az egy főre jutó termelés 28 százalékkal zuhant. 20 százalékkal csökkent a megművelt területek aránya. 1971–1972-ben a chilei kereskedelmi deficit 18 millió dollárról 255 millió dollárra ugrott. Az export 25, az import 40 százalékkal csökkent, ami felborította a nemzetgazdaságot. Az infláció megduplázódott, az árak 50 százalékkal emelkedtek.

Sztrájkok sorozata kezdődött, a legnagyszabásúbb a közúti fuvarozók 23 ezer fős munkabeszüntetése volt. Fidel Castro, aki 1971-ben Chilébe látogatott, segített kijelölni az ország útját a „chilei kommunizmusba”. A káosz ellenére 1973-ban Allende ismét választásokat nyert, ám ebben az esztendőben felbomlott az ellenzékkel kötött informális szövetség.

30 ezer fegyveres az országban

Az ország teljes káoszba süllyedt. Allende kubai típusú marxista-leninista diktatúra bevezetésére készült az országba külföldről beszivárgott és Chilében is fölfegyverzett gerillacsapatok segítségével, melyeknek lélekszáma és harci értéke 1973 szeptemberére már-már a hadseregével vetélkedett. 1972–1973-ra e fegyveres marxista csoportok létszáma 25-30 ezerre duzzadt.

Kubából szállított szovjet és csehszlovák gyártmányú fegyverekkel és nehéztüzérséggel voltak felszerelve, s a polgári rétegek kezdtek aggódni, hogy létszámuk idővel felülmúlja a hivatalos fegyveres erőkét.

A pánikba esett lakosság tiltakozó akciói közül kiemelkedik a háziasszonyok demonstrációja: ezresével vonultak az elnöki palota elé, ám Allende vízágyúkkal oszlatta fel a nőtüntetést.

Aki nem tag, ne is egyék!

A chilei Antikommunista Liga így emlékszik a marxista korszakra: „Hamarosan csak a legalapvetőbb szükségletek álltak rendelkezésre, és ha voltak, azok is kis mennyiségben. Az emberek órákig álltak sorba az alapvető élelmiszerekért. Az élelmiszerosztást a Népi Egység emberei irányították. Csak az vásárolhatott élelmiszert, aki a JAP (Juntas de Abastecimiento y Control de Precios) tagja volt.

A JAP által kiadott jegyekkel lehetett vásárolni. A kereskedők csak a JAP-nak adhattak el, meghatározott árakon.

A 2006-ban elhunyt Pinochet tábornok szerepe, a rezsim alatt elkövetett bűnök miatti felelőssége kérdésében ma is megosztott a chilei társadalom, ám tény, hogy a latin-amerikai országot virágzó gazdasággal és békés körülmények között adta át 1990-ben. A rezsim tettei miatt később nagy-britanniai utazását ürügyként felhasználva, brit területen vonták felelősségre.

(Wikipédia, BBC)