1973. szeptember 11-én reggel 7 órakor a chilei Valparaísónál a haditengerészet elfoglalja a stratégiai fontosságú kikötőt, a hadihajókat és a tengerészgyalogság támaszpontját. A hadsereg ellenőrzése alá veszi a rádió- és tévéállomásokat. A tartomány prefektusa tájékoztatja Salvador Allendét, aki személyes testőrségével (GAP, Grupo de Amigos del Presidente) azonnal a santiagói Palacio de le Monedába vonul. Így veszi kezdetét a chilei puccs, melynek első órái és az utána következő diktatúra története épp olyan közismert, mint a második világháború kitörése, és a puccs előzményeit, illetve valós motivációját éppúgy hallgatás övezi, mint az 1939-es német inváziót két héten belül követő szovjet attak történetét.
A puccs órái
Allende tehát a Monedában tartózkodik, nála van az a géppisztoly is, melyet a kubai kommunista diktátortól, Fidel Castrótól kapott ajándékba, hogy sikeresen vívja meg az „osztályharcot” Chilében. 8 órakor a hadsereg lezárja Santiago legtöbb tévé- és rádióállomását, a légierő támadást indít a még sugárzó adók ellen.
Az elvágott információs vonalak miatt Allende nem tud tájékozódni, egyelőre abban a hitben van, hogy kizárólag a haditengerészet erőinek zendülésével kell szembenéznie. A helyzet óráról órára reménytelenebb a hatalom számára: Allende és védelmi minisztere, Orlando Letelier sikertelenül próbálja fölvenni a kapcsolatot a hadsereg vezetőivel. A puccs szervezésekor sikeresen megakadályozták, hogy az Allendéhez hű Montero tábornok kapcsolatba lépjen az elnökkel: telefonvonalait megszakították, kocsija egy szabotázsakció következtében nem volt működőképes.
Allende telefonos megkeresésére nem válaszol sem Augusto Pinochet hadseregtábornok, sem Gustavo Leigh, a légierő parancsnoka. Letelier a védelmi minisztériumba siet, de az épültet fölötti ellenőrzést átvevő Patricio Carvajal tábornok foglyul ejti, így Letelier a puccs első foglya. Allende egy ideig abban reménykedett, hogy Pinochet mellette áll, csak elfogták a puccsisták, ezt el is mondta egy riporternek.
8.30-kor egyértelművé vált, hogy a teljes fegyveres erő fellázadt: felszólították Allendét, hogy távozzon. Az elnök viszont nem volt hajlandó lemondani. Reggel 9 órára Chile egész területét ellenőrizte a nemzeti hadsereg, csak a főváros volt a bukott kormány kezén. A szocialista párt azt javasolta Allendének, meneküljön a főváros déli ipari zónájába, s ott szervezze meg a puccs elleni harcot.
Az elnök kijelentette, hogy nem távozik, mint amikor tárgyalást kezdtek vele a puccs vezetői. Mindkét alkalommal elutasította a menekülést és alkotmányos jogaira hivatkozott. Ekkor már egyértelmű volt, hogy a hadsereg fegyveres támadást intéz a palota ellen. Leigh tábornok először Hawker Hunter sugárhajtású vadászgépeket akart bevetni a palota ellen, de kiderült, hogy a gépek fővárosba érkezése negyven percig is eltarthat.
Közben Pinochet gyalogsági és tüzérségi támadást rendelt el. A hadsereg nem találkozott különösebb ellenállással, az épületben védekező fegyveres szocialistákat lefegyverezték és kivégezték. Máig ellentmondó adatok állnak rendelkezésre Allende haláláról: a délutánra beérkező harci gépek bombázták a Moneda palotát, ám a később halva talált elnök valószínűleg a Castrótól kapott fegyverrel lett öngyilkos.
Megtorlás és ellenállás
Pinochet kemény kézzel tett rendet a káoszba süllyedt országban: 40 ezer embert gyűjtöttek össze a santiagói nemzeti stadionban, a Caravana de la Muerte nevű halálosztag mintegy 70 embert végzett ki októberben. Összesen 130 ezer embert tartóztattak le három év alatt. Az 1990-ig tartó Pinochet-korszakban emberi jogi szervezetek szerint 28 ezer embert börtönöztek be és kínoztak meg, egymásnak ellentmondó adatok 1800 és 3000 fő közé teszik a kivégzettek számát.
A Szovjetunió és a keleti blokk országai által támogatott marxista gerillamozgalom tagjai ebben az időszakban 756 katonát és rendőrt gyilkoltak meg.
Amiről a keleti blokkban nem beszéltek
1973 szeptemberére Chile már teljes anyagi-politikai káoszba süllyedt. Allende célja az ország gazdaságának államosítása és a chilei parlamentáris demokrácia erőszakos felszámolása volt. Csakhogy Chile nem tipikus harmadik világbeli állam, szomszédai közül mindig is kiemelkedett magasabb életszínvonalával. Lakosainak csak 5 százaléka indián, jórészt spanyol ajkú bevándorlók lakják. Az országban nem volt honos a korrupció, a sajtószabadságot annak hagyományai miatt még Allende is kénytelen volt tiszteletben tartani.
Allende az 1970-es elnökválasztáson jutott hatalomra igen szoros versenyben a Nemzeti Párt jelöltjével, Jorge Alessandri Rodriguezzel szemben. Az általa vezetett Népi Egység koalíció (tagjai a szocialista párt, a kommunista párt, a Radikális Párt, a Keresztény Baloldal és a Népi Akció Egységért Mozgalom) 36 százalékot szerzett meg, ám nem került abszolút többségbe.
Gyorsan beteljesülni látszottak Washington félelmei, miszerint a Szovjetunió előretolt helyőrségeként egyfajta marxista rezsim berendezkedése veszi kezdetét.
Allende 1971-ben államosította az amerikai vállalatokat, a bankokat, a rézbányákat (a chilei nemzetgazdaság e meghatárzó ágazatai külföldi, főleg amerikai tőkével működtek).
1972-ben egy elkapkodott, teljesen életképtelen, erőszakos földosztási hisztéria vette kezdetét Chilében, melynek során a virágzó nagybirtokokat elkobozták tulajdonosaiktól. A szocializmusra jellemző káoszban előfordult, hogy annyi tulajdonos nevére írták a földeket, ahányfelé a birtokot már szét sem lehetett osztani. Két kézzel szórták az ország pénztartalékait: szociális segélyprogramokra 562,8 millió dollár helyett 828,5 milliót folyattak el.
Szocialista káosz
A bányászok munkanélkülisége 45 százalékkal ugrott meg e gyorstalpaló szocialista korszakban, míg az egy főre jutó termelés 28 százalékkal zuhant. 20 százalékkal csökkent a megművelt területek aránya. 1971–1972-ben a chilei kereskedelmi deficit 18 millió dollárról 255 millió dollárra ugrott. Az export 25, az import 40 százalékkal csökkent, ami felborította a nemzetgazdaságot. Az infláció megduplázódott, az árak 50 százalékkal emelkedtek.
Sztrájkok sorozata kezdődött, a legnagyszabásúbb a közúti fuvarozók 23 ezer fős munkabeszüntetése volt. Fidel Castro, aki 1971-ben Chilébe látogatott, segített kijelölni az ország útját a „chilei kommunizmusba”. A káosz ellenére 1973-ban Allende ismét választásokat nyert, ám ebben az esztendőben felbomlott az ellenzékkel kötött informális szövetség.
30 ezer fegyveres az országban
Az ország teljes káoszba süllyedt. Allende kubai típusú marxista-leninista diktatúra bevezetésére készült az országba külföldről beszivárgott és Chilében is fölfegyverzett gerillacsapatok segítségével, melyeknek lélekszáma és harci értéke 1973 szeptemberére már-már a hadseregével vetélkedett. 1972–1973-ra e fegyveres marxista csoportok létszáma 25-30 ezerre duzzadt.
Kubából szállított szovjet és csehszlovák gyártmányú fegyverekkel és nehéztüzérséggel voltak felszerelve, s a polgári rétegek kezdtek aggódni, hogy létszámuk idővel felülmúlja a hivatalos fegyveres erőkét.
A pánikba esett lakosság tiltakozó akciói közül kiemelkedik a háziasszonyok demonstrációja: ezresével vonultak az elnöki palota elé, ám Allende vízágyúkkal oszlatta fel a nőtüntetést.
Aki nem tag, ne is egyék!
A chilei Antikommunista Liga így emlékszik a marxista korszakra: „Hamarosan csak a legalapvetőbb szükségletek álltak rendelkezésre, és ha voltak, azok is kis mennyiségben. Az emberek órákig álltak sorba az alapvető élelmiszerekért. Az élelmiszerosztást a Népi Egység emberei irányították. Csak az vásárolhatott élelmiszert, aki a JAP (Juntas de Abastecimiento y Control de Precios) tagja volt.
A JAP által kiadott jegyekkel lehetett vásárolni. A kereskedők csak a JAP-nak adhattak el, meghatározott árakon.
A 2006-ban elhunyt Pinochet tábornok szerepe, a rezsim alatt elkövetett bűnök miatti felelőssége kérdésében ma is megosztott a chilei társadalom, ám tény, hogy a latin-amerikai országot virágzó gazdasággal és békés körülmények között adta át 1990-ben. A rezsim tettei miatt később nagy-britanniai utazását ürügyként felhasználva, brit területen vonták felelősségre.
(Wikipédia, BBC)
