A Gulagon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány által rendezett megemlékezésen a polgármester kifejtette: a Gulag kifejezés – amelynek jelentése javítómunka-táborok főigazgatósága – magában hordoz egy elvet, amelyet a XX. században a kommunisták vezettek be, és amely úgy hangzik, a győztes dolga megjavítani a legyőzötteket, átnevelni azokat, akik nem a hatalom feltétlen hívei.
Szerinte a Gulaghoz az embertelenség, a kíméletlenség, a hatalommal való visszaélés, az elhallgatás és a hazugság fogalmai társíthatók. Mint mondta, a Gulag szelleme nem tűnt el azok megszűnésével. A szellemnek ugyanis vannak örökösei. Azok, akik „elveszik a gyerekektől az étkezési támogatást, a falusi emberektől az iskolát, a postát, a fogyatékosoktól az állami támogatást, és eközben a legnagyobb őszinteségnek próbálják feltüntetni a rendszerváltás utáni politikai időszak legnagyobb hazugságát. Átnevelni az országot – ez mozog azok fejében, akik ezt a politikát csinálják.” Szerinte amit mond, nem túlzás, mert „a legnagyobb dolgok is kicsivel kezdődnek”.
Az, amit Gulagként ismernek, abból adódott, hogy egy őrült diktátor azoknak a kis visszaéléseknek a sorozatát, amit egy rendszer hordozott magában a hazugság által, a „legnagyobb gonoszsággá tudta lefordítani”. Végül megjegyezte: szeretne olyan országban élni, ahol a hatalom gyakorlói is tudják, az ő feladatuk nem átnevelni a népet, hanem hatalmukkal élve szolgálni az embereket.
Nem a kényszermunka volt a legnagyobb csapás
Stark Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa szerint ki kell mondani az igazságot: még a szovjet források szerint is 540 ezer magyar állampolgár került a Szovjetunióba, de az elhurcoltak valódi száma meghaladhatja a 600 ezres számot. Az elhurcoltaknak csak körülbelül kétharmada térhetett vissza, ami azt jelenti, hogy 200 ezren meghaltak a szovjet kényszermunkatáborban. Az elhurcoltak legnagyobb része civil volt, nagy részüket Budapestről hurcolták el, és több százezren voltak azok is, akik katonaként estek fogságba, zömmel a hadműveletek végén, de velük is úgy bántak, mint a kényszermunkásokkal.
Az elhurcoltak harmadik csoportját a politikai elítéltek alkották. A történész szerint mivel a kényszermunka a kommunista gazdaság szerves része, a magyar kényszermunkások nem a háború, hanem a kommunizmus áldozatai. A legnagyobb csapás a kényszermunkásokra azonban nem az éhezés vagy a kegyetlen munka volt, hanem a visszatérés, mert a foglyok arra gondoltak, hogy ha hazatérnek, egy szabad országba kerülnek, amely demokráciát épít. De szembesülniük kellett azzal, hogy az a Magyarország, ahova megérkeztek, nem sokban különbözik attól a Szovjetuniótól, ahonnan visszatértek szülőföldjükre. Stark Tamás felhívta a figyelmet arra: sosem szabad megfeledkezni róluk. A legfontosabb az, hogy beszéljünk róluk, nem szabad hagyni, hogy a kényszermunkások történetét kiradírozzák a történelemkönyvekből – mondta. A megemlékezés végén a Gulag-emlékművet megkoszorúzta többek között Rogán Antal, Antall Józsefné, a néhai miniszterelnök özvegye és Mádl Dalma, a volt köztársasági elnök felesége is.
(MTI)
