Sziget

A hetvenegy esztendővel ezelőtt alapított Magyar Nemzet évjáratainak több mint a felét közvetlen közelről ismeri Lőcsei Gabriella, aki 1973 óta a lap munkatársa, televíziós jegyzetírója. Hírlapírói életművét Prima Primissima Díjra terjesztette fel a Vállalkozók és Munkáltatók Szövetségének elnöksége, valamint a Prima Primissima Alapítvány kuratóriuma. A díj alapszabályainak értelmében kollégánk már most a magyar sajtó kategória primájának tekinthető. Hogy primissima lesz-e, az december 4-én, a díjátadó gálán derül ki.

A Prima Primissima Díj jelöltjeire itt lehet szavazni.

Meglepte, hogy a Prima Primissima Díj várományosa lett?
– Rémségesen! És nem is csak azért, mert tisztában vagyok e két szó: az elsőket, az élethez nélkülözhetetlen elemeket, ősanyagokat is jelölő prima és a legjobbakat, a különösen kiválókat illető primissima jelentésével. Primának lenni nemcsak kitüntetést, de hatalmas felelősséget is jelent, aki pedig a Prima Primissima Díj birtokosa, többé nem tévedhet, nem lazsálhat, szerintem elfogultnak sem szabad lennie. De nemcsak emiatt hüledeztem, amikor a Prima Primissima-jelölésről szóló levelet Demján Sándor alapító és Csányi Sándor kuratóriumi elnök aláírásával kézhez kaptam, hanem azért is, mert hosszú pályám során ilyenfajta elismerésekben nemigen volt részem. Jó, ha két olyan hírlapírói kitüntetésre emlékszem, amelyik boldoggá tett, és még ma is boldogít. Az egyik az 1976-ban mint a Magyar Nemzet ifjú és ígéretes újságírójának nekem ítélt Mihályfi-díj. A másik a Magyar Nemzet Aranytolla, amelyet néhány évvel ezelőtt kaptam meg. A Mihályfi-díj mellé ötezer forintot is adott az általam személyesen nem ismert főszerkesztő, Mihályfi Ernő özvegye. Nagy összeg volt ez akkortájt, amellyel – talán a híres műgyűjtő házaspár ihletésére – nyomban egy szívemnek kedves festőművész műtermébe rohantam: Szántó Piroska krétarajzát vásároltam meg. A kép címe: Orchidea, árva. Talán nincs is olyan napom, amikor – mintha először látnám – ne gyönyörködnék benne. A Magyar Nemzet Aranytollát a fiaimmal nagyjából egykorú, ifjú kollégáimtól kaptam, mint mondták, „a Magyar Nemzet fenegyerekét” kívánják megjutalmazni vele. Látszott rajtuk, kicsit szoronganak, nem fogok-e megsértődni a szokatlan titulus, a fenegyerek miatt. Engem azonban éppen ez a kifejezés tett boldoggá, képzeletben ezt tűztem Szántó Piroska fekete-fehér alkotása mellé. Tűnődhetek fölötte napestig, három és fél évtizedes újságírói pálya során hogyan lesz az árva orchideából fenegyerek.

– Újságírói pályája, mondhatjuk, rendhagyó módon indult, hiszen az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar–latin szakos középiskolai tanári diplomát, ezzel az oklevéllel egyenes út vezethetett volna a tanári pályára.
– Ötven évvel azelőtt talán. De nem 1968-ban, amikor egyre kevesebb gimnáziumban tanítottak latint, magyartanárból meg – mint azt álláskereső körútjaimon a különböző oktatásiosztály-vezető elvtársak a tudomásomra hozták – Dunát lehetett volna rekeszteni. Igazából én tizenegy éves koromtól fogva újságíró szerettem volna lenni. Ez nem kitaláció, családi dokumentumokkal is igazolhatom: az ötvenhatos forradalom és a Magyar Nemzet hatására döntöttem így. Meg az 1957-ben új névvel megjelenő pártlap hatására is, amelyben mindenféle – számomra nyilvánvaló – hazugságot hordtak össze az én legkedvesebb nagybácsimról. (Ennek a cikknek, amelyet „jóakaróink” juttattak el hozzánk „Jó lesz vigyázni!” jeligével, az volt az egyetlen vigasztaló kitétele, hogy az én lelkesen, de nem hivatásszerűen írogató rokonomat Déry Tiborral állította a cikkíró párhuzamba, s ettől kezdve én Déry Tibornak minden sorát elolvastam. A G. A. úr X-ben című regényét, úgy emlékszem, azonnal meg is értettem.) Odahaza egyébként a Magyar Nemzet volt az újság szó szinonimája. A legkedvesebb nagynénim férje, aki 1956 októberében vasúti főtisztként teljesített szolgálatot szülővárosom vasútállomásán, minden vonatindulás előtt a hangosbemondóba olvasta be a forradalmi napok legfontosabb Magyar Nemzet-es cikkeit. Pethő Tibor vezércikkét többször is. Amikor perbe fogták, csak ezt rótták fel neki. Hogy az ideiglenesen városunkban állomásozó szovjet csapatok számára érkező élelmiszer- és tüzelőszállítmányt „öntevékenyen” szétosztotta a város lakói között, noha a feljelentők erről sem feledkeztek meg, nem tekintették bűncselekménynek. Csak a Magyar Nemzetet…

– A napilapos újságírás kötelező tudnivalóit mégsem a Magyar Nemzetnél, hanem a Győrben megjelenő Kisalföldnél sajátította el. Gondolom, a hatvanas-hetvenes években sem lehetett könnyű vidéki újságtól országos napilap szerkesztőségébe bekerülni.
– Mint a hírlapírói pályán számos alkalommal, szerencsés véletlenek sorozata segített ebben is. Miközben egy-két velem azonos évjáratú és hozzám hasonló világlátású kollégámmal – a nagy szigorúságok óráiban – azon sóhajtoztunk a Kisalföld szerkesztőségi zugaiban, milyen szép is volna, ha a Magyar Nemzetnél, Ruffy Péter, Mátrai-Betegh Béla, Pethő Tibor, Kristóf Attila mellett tanulhatnánk meg az „újságcsinálás” alapszabályait, beírattak bennünket az újságíró-szövetség iskolájába, ahol eleve lehetetlen volt mindazt elsajátítani, ami Ruffy Péteréknek – írásaikon is látni lehetett – a kisujjukban volt. A „sorok között mindent meg lehet írni” tudománya, az olvasó iránti tisztelet, az anyanyelvi lelemény, a széles látóhatár, amelyet semmilyen pártpolitika nem tudott beszűkíteni, az erkölcsi következetesség – csak azért is, ha mindjárt az ingükért is… A MÚOSZ újságíró-iskoláját időpocsékolásnak tekintettem, annak tartom ma is valamennyi újságíró-tanodát. A mi pályánkra nem lehet iskolapadokban felkészíteni a legtehetségesebb fiatalokat sem, de egy jól működő szerkesztőségben, alkalmas mesterek irányításával három nap alatt megtanulhatja a szakmát az, aki kellő alapműveltséggel, szilárd értékrenddel és némi íráskészséggel rendelkezik. A képezdének az a részlege pedig, ahová engem beiskoláztak, a kulturális szakújságírás tanfolyama, talán még a belpolitikai, külpolitikai újságírókat képző stúdiumoknál is unalmasabb és haszontalanabb volt, rettenetesen szenvedtem tőle. Tanárunk tudományos érdemeire, kandidátusi címére büszke újságíró volt, disszertációját Kun Béla újságírói zsenialitásáról írta. Kun Bélának én ugyan egyetlen hírlapi publikációját nem ismertem, de a véle egy szerkesztőségben dolgozó Kosztolányi Dezső véleményét az újságíró Kunról igen, Kosztolányiné rongyosra olvasott könyvéből. Nem tehettem róla, a kandidátus elvtárs tanóráin mindig Kosztolányiék jutottak az eszembe. Alighanem az arcvonásaim is elárulták azt az erősen mérsékelt elragadtatást, ami ilyenkor elkapott, mert egy alkalommal olyan dühösen támadt rám ez az ember – azt harsogta, gondoskodni fog arról, hogy belőlem soha ne legyen újságíró, s a tanfolyamról is kirúgat –, hogy én jobbnak láttam elhagyni a tantermet, az épületet. A kapuban Rajcsányi Károllyal, a belpolitikai stúdium vezetőjével, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesével futottam össze. Miután megtudta, hogy éppen készülök eltávozni a pályáról, beterelt a tanítványai közé. Hiába mondtam neki, hogy én a belpolitikához mit sem értek, sőt nem is akarok érteni, rávett, hogy arra a pár hétre, ami a tanfolyamból még hátravan, húzzam meg magam az ő növendékei között. Amikor pedig a végbizonyítvány, az újságírói diploma átvétele előtt egy statisztikai lapon azt kellett feltüntetni, hogy ki hol fog dolgozni, Rajcsányi Károly az én nevem mellé a Magyar Nemzetet jegyezte be. „Nem lesz ebből baj?” – kérdeztem. „Miért lenne? Keresse meg Mátrai-Betegh Bélát, már várja magát!” – ezt válaszolta. Velem meg abban a pillanatban forogni kezdett a világ. Azóta is forog, föl is röpít néha.

– Milyen volt a légköre, a szellemisége a Magyar Nemzetnek 1973-ban, amikor a kulturális rovat vezetőjétől a legelső feladatot kapta?
– Mintha egy távoli szigetre érkeztem volna, izolált világba, ahol az emberek tisztelték a hivatásukat, az anyanyelvüket, de még egymást is olykor. Nem állíthatom, hogy csupa zseni írt a lapba, voltak szerény képességű kollégáink is, az MSZMP ejtőernyősei, de ők is tudták a helyüket a lapnál. Az a pár „minőségi ember” – a kifejezést a lap hetvenedik születésnapját köszöntő írások valamelyikében olvastam –, akinek a kedvéért a Magyar Nemzetet a maradék polgári Magyarország olvasta, meg tudta határozni a lap szellemiségét is, stílusát is. A szerkesztőségi közösség modus vivendijét is.

– Ruffy Péter egyik írásában Lőcsei Gabriellát úgy említi – méghozzá Illyés Gyulával együtt! –, mint aki elősegítője volt a Magyar Nemzet másodvirágzásának. Milyen volt ez a hatvanas-hetvenes évekre tehető második virágzás?
– Káprázatosan színes. A szellemi élet legjavát nyerte meg munkatársának a lap, a Magyar Nemzetben megjelenni rangnak és vitathatatlan elismerésnek számított. Házi szerzőink közé tartozott a zenekritikus Pernye András, a színházi szerzőként akkor már ismert és elismert Csurka István. Karinthy Ferenc is gyakran publikált nálunk, de azok az akadémikusok is, akik tudományos érdemeik révén és nem pártösszeköttetéseik miatt lettek a tudós társaság tagjai.

– Az ország Lőcsei Gabriella nevét tévékritikáinak köszönhetően jegyezte meg. Hogyan találta meg e feladat: hétről hétre televíziós jegyzetet írni?
– Sorsszerűen. Azon a napon temették Vilcsek Annát, a lap roppant népszerű tévékritikusát, amikor én először állítottam be a szerkesztőségbe. Vilcsek Anna hosszú betegsége alatt a kollégák írták helyette és a nevében a „tipikusan vilcseki” televíziós jegyzeteket, az értük elszámolható honoráriummal pedig Vilcsek Anna magukra maradt családtagjait segítették. Ezt a szomorú gyakorlatot a temetés után már nem lehetett folytatni, hát próba szerencse alapon rám osztották a feladatot. Shakespeare A vihar című művének tévéfilmváltozatáról írtam az első dolgozatomat. Mátrai-Betegh Béla, miután elolvasta, összehívta a kulturális rovat ott lévő munkatársait, és azt mondta nekik: így kell televíziós jegyzetet írni. Mátrai-Betegh Béla tehát elfogadott. Jegyzetíróvá s talán kritikustársává is avatott. Többet ért ez számomra, mint egy lottóötös. Igaz, ellenségeket is szerzett ez az elismerés, Mátrai-Betegh Béla ugyanis igen fukarul mérte a dicséretet, és magasra helyezte a mércét még magamagának is. És nemcsak stilárisan, erkölcsi értelemben is. Így aztán egyik-másik munkatársam az első napon utálni kezdett. Az első, shakespeare-es televíziós jegyzetet sok száz követte, össze sem tudom számolni, hány. Megtiszteltetésnek éreztem a tévékritikusi megbízatást, és mindig találtam olyan televíziós produkciót – és ez nagy szó, akár az egyetlen közszolgálati televízió, az MTV harminc évvel ezelőtti műsoraira gondolok, akár a mai dzsungelszerű, bozótos televíziós kínálatra –, amelyet érdemes volt olvasóim figyelmébe ajánlani. A televíziós jegyzetíró mögül időnként előjött a magyartanár, a latintanár is – persze sosem próbáltam „ex cathedra” okítani az embereket. Az ilyesfajta, gőgös butaság semmi jóra nem vezetett volna. De felhívni a figyelmet arra, hogy mind a magyar szerzők, mind az antik auktorok érdemesek a megismerésre, mert bölcsebbek és kiegyensúlyozottabbak lehetünk általuk, még az ultramodern, internetes, DVD-s világban is, ma is egyik legfontosabb kötelességemnek érzem. A televíziókritika műfajában elkövetett értékmentő, értékorientáló akcióim, úgy tűnik, nem háborítják fel az olvasókat, sőt. Régen is sokan kerestek meg soraikkal, telefonhívásukkal, hogy elmondják a véleményüket az írásaimról, most is. Újabban e-mailen is. Van olyan nap, amikor több száz elektronikus levelet kapok, és ezeknek legalább a felét, de inkább a kétharmadát a televíziós jegyzetírónak címezik. Olykor arra gondolok, ezek az olvasói reflexiók az én hétköznapi Prima Primissimáim. Öröm velük élni.

Pethő Tibor