A magyarországi kiskereskedelmi eladások 2009 októberében az elmúlt tíz évben a legmeredekebb visszaesést mutatták, miközben a gazdasági szereplők jövőbe vetett bizalmát mutató GKI-index egyéves csúcsra emelkedett.
A két adat megjelenése arra késztette Hugh-t, hogy naplójában hosszabb elemzést tegyen közzé, amelyben górcső alá vette a magyar kormány, a Magyar Nemzeti Bank és az IMF által 2010-re vizionált minimális, majd 2011-től robusztus hazai gazdasági növekedés kilátásait.
Bajnai Gordon miniszterelnök egy 2009 októberében tartott londoni pénzügyi konferencián kijelentette: „Magyarország potenciális gazdasági növekedése két százalékkal kell, hogy meghaladja az EU növekedését, ezáltal biztosítva a felzárkózást.” Ehhez csatlakozott a Magyar Nemzeti Bank, amely a 2010-ben várható stagnálás után 2011-re már 3,4 százalékos GDP-növekedést prognosztizál. Az IMF véleménye szerint pedig – amelyet 2008. november 4-én, a Magyarországnak nyújtott készenléti hitel aláírásakor tett közzé – „…amennyiben a közszférában tapasztalható kiigazítások az állami szektor szolvenciájának javulását hozzák magukkal, a folyamat a magánszektor és a fogyasztás növekedését eredményezi, miután a piaci szereplők az adók korábban számítottnál alacsonyabb mértékű növelésével számolnak”.
Hugh véleménye szerint a fenti állításokat nem támasztják alá sem hosszú távú folyamatok, sem egyéb statisztikai adatok.
Ellenérvei az alábbiak:
1. A kiskereskedelmi eladások idézett zuhanása 2006 eleje óta folyamatosan tart, üteme gyorsul. Történik mindez annak ellenére, hogy 2008 közepéig relatíve könnyen lehetett vállalati és lakossági szinten is hitelhez jutni. A hitelbőség dacára a magyar belső fogyasztás már 2006 óta stagnál, 2009-ben pedig meredeken zuhant.
2. Hugh felteszi a kérdést: miből származik az eljövendő növekedés forrása? Ő ugyanis nem lát ilyet. A sokszor jó jelnek tartott külkereskedelmi mérleg pozitív egyenlege ugyanis nem a helyzet javulását jelenti, hanem az import drasztikus visszaesését, ami egyrészről a fogyasztás, másrészről a termelés visszafogását mutatja (utóbbi esetében közismert, hogy a hazai export importhányada nagyon magas).
A növekedés komoly akadálya egyrészt a lakosság számának csökkenése: az 1980-as 10,6 millióról mára alig 10 millióra,
másrészt az átlagéletkor emelkedése – 1992: 36 év, 2010: 40 év –,
harmadrészt a munkaképes korú állampolgárok számának csökkenése.
3. Az előző pontban felsorolt adatok a belső kereslet törvényszerű lanyhulását hozzák magukkal. Hugh itt idézi Mark Pithawayt, a UK Open University előadóját, akinek állítása szerint a magyar magánszektor egyébként is nagymértékben függ az állami megrendelésektől, a szolgáltató és pénzügyi szektor pedig komoly problémákkal küzd. Példaként az OTP Bank ukrán és bolgár leányvállalatainak helyzetét említi, amivel azt érzékelteti, hogy a jó hatásfokú tőkeexport és ezáltal a jövedelmezőség külföldi piacokból való fenntartásának kísérlete gyakorlatilag kudarcot vallott.
4. Bármilyen növekedés további korlátja az 1978 óta gondot jelentő államadósság, és az utóbbi években felhalmozódott vállalati ás lakossági eladósodás mértéke. Az államadósság pontos törlesztése a kormányok prioritásai közé tartozott, miután attól féltek, hogy az esetleges átütemezési vagy adósságelengedési kérelmek a bizalom megrendülését eredményeznék. Az állami szféra finanszírozási igényének előteremtése a mindenkori gazdaságpolitika elsődleges célja volt, még a reálgazdaság igényeinek háttérbe szorítása árán is.
A fordulatot jelentő, különösen 2002 után tapasztalható fiskális lazítás fő okát Pithaway a pártok közötti „ígéretverseny” beindulásában látja. Utóbbi az alacsony életszínvonallal kapcsolatos elégedetlenségre adott válasz volt. Ebben a helyzetben Pithaway kételkedik, hogy az államadósság valaha is visszafizethető-e. A növekvő adósságszolgálat ugyanis ellehetetlenít bármiféle gazdasági növekedést. Az állam leépítése a megrendelések visszaesésével jár, aminek a magánszektor issza meg a levét. Az ördögi körből Pithaway egyetlen reális kiutat lát: minden érdekeltnek „le kell nyelni a békát”, és egy reális átütemezési/adósságelengedési tervben kell megállapodni. A tervnek a magánszektorra is vonatkoznia kellene. „Ez az, amiről senki nem akar beszélni” – állítja Pithaway.
Hugh véleménye szerint a belátható jövőben stagnálni fog a fogyasztás, tovább csökkennek az ingatlanárak, és általában semmiféle javulás nem várható. „A tény az, hogy a belső fogyasztás meredeken esik, bármit is mutat a GDP alakulása.” A belső fogyasztás az elmúlt három évben, amikor a gazdaság már nem növekedett, hanem stagnált, egyébként is kölcsönökre épült, melyek hozzáférhetősége mára drasztikusan visszaesett. A gazdaság minden területén tapasztalható válság eredményeképpen Hugh a 2009-es, körülbelül 7 százalékos visszaesés után 2010-re további 1,5 százalékos csökkenést prognosztizál.
A gazdaság gyenge teljesítményét „elősegítik” a költségvetési megszorítások, az adóemelések. A V alakú recesszió helyett Hugh szerint Magyarországra inkább az L alakú recesszió vár. Fennmarad a hitelszűke, tovább növekszik a munkanélküliség.
Naplóbejegyzésében Edward Hugh valójában semmi újat nem közöl. Az általa idézett adatok IMF- és KSH-forrásból származnak. Hasonló dolgozatokkal időről időre találkozhat az olvasó a Magyar Nemzet hasábjain. Megközelítése hiteles, mert őszintén kimondja: az ország mély gödörben van. Állítja továbbá: ebből a gödörből csakis egy teljes körű adósságkonszolidáció útján van kiút. Hugh egyúttal logikusan világít rá a kormány, az MNB és az IMF „számmisztikájának” valós tartalmára. Közös és egyetlen céljuk az adósságszolgálat fenntartása. Bármi áron. Eközben a közvéleményt irreális ígéretekkel hitegetik.
A bejegyzést olvasva kiderül: londoni közgazdászkörökben nem eretnekség olyasmiről beszélni, aminek a felvetését itthon a „szakmai” közvélemény különféle jelzőkkel díjazza.
(Hugh Edwards: Hungary’s Economic Correction Still Fails To Convince. http://hungaryeconomywatch.blogspot.com)
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
