Szöul, Tesco áruház. Néhány héttel ezelőtt felkereshettem Magyarország leggátlástalanabbul működő áruházláncának kelet-ázsiai társát, mert kíváncsi voltam, hogy hozzánk hasonlóan vajon ott is megengedik-e a brit cégnek, hogy azt csináljon munkavállalóival, a fogyasztókkal és a hazai termelőkkel, amit csak akar. Vajon Dél-Koreában is könyörögnek-e azért a cégnek, hogy legyen oly kedves, és többségében hazai termékeket áruljon? S elnézik-e neki azt, hogy a kereskedelemből származó óriási hasznot kizárólag ő fölözze le, hogy azután teljes egészében kivigye az országból? Nos, Dél-Koreában nem úgy van, mint nálunk. Nem engedik meg neki. A dolog eleve ott kezdődik, hogy a brit Tesco erős hazai társ nélkül be sem tehette volna a lábát az országba.
A Home Plus nevű bolthálózatot a Tesco csak a dél-koreai, bivalyerős Samsunggal (ejtsd: szamszong) együtt hozhatta létre. A két tulajdonos cég együtt üzemelteti a láncot, nevük is együtt szerepel az épület homlokzatán. Az áruház hasonló termékeket árul, mint magyarországi társai, azaz szinte mindent. Alap- és feldolgozott élelmiszertől kezdve a ruházaton keresztül a legbonyolultabb iparcikkekig. Az épület mindkét szintjét végigjárva tüzetesen átvizsgáltam a termékeket. Az élelmiszerek közül csupán egy, valamilyen különleges banán származott a Fülöp-szigetekről, minden más Dél-Koreából került a polcokra. A száz és száz fajta friss zöldség és gyümölcs, a hús, a hal, a felvágottak és a konzervek, a tészta, az olaj és az ásványvizek 99,9 százaléka, szóval, mondhatni, kivétel nélkül minden dél-koreai termék, amelyet – és ezt külön hangsúlyozni kell! – kifogástalan színvonalon tudnak előállítani helyben a vállalatok.
A hazai termékekre való igény kézzelfogható, a dél-koreai éttermek legtöbbjének bejáratánál tábla hirdeti, hogy az ételek alapanyagait otthon termelték, állították elő.
A Home Plus tisztítószer- és higiéniai osztályán sem hittem a szememnek: nem találtam például egyetlen külföldről származó fogkrémet sem, amelyből itthon szinte csak külföldi van. Kizárólag dél-koreait, de abból vagy ötven fajtát. A ruházati osztályon csupán az Adidas termékei származtak máshonnan. A hazai amellett, hogy általában olcsóbb, sokkal nagyobb kínálatban lelhető fel kiváló minőségben. A német cég ruházati termékeinél egyetlen nézelődő sem állt, ellentétben a hazaiaknál, amelyeket szintén tudatosan előnyben részesítenek a dél-koreaiak. A sörök közül kínaira, belgára és németre is leltem, ugyanúgy, mint ír whiskeyre, orosz vodkára vagy olasz mandulalikőrre. Ezeket ott nem gyártják, így velük bővül a kínálat, vagy csupán ez lehet a Tesco érzékelhető nyoma az együttműködésben. Mindenesetre a termékek címkéjén ebben az esetben sem felejtik el feltüntetni, hogy melyik országban gyártották. Mert ott komolyan veszik és nem maszatolják el a vásárlót eligazító információkat. Még a méz esetében sem, így mindenki tudja, hogy hazai termékért ad-e ki pénzt vagy külföldiért, s az pontosan melyik országból származik. Azaz nem intézik el a dolgot azzal, mint az Európai Unióban, hogy csak az EU-t vagy az EU-n kívüli világot tüntetik fel általában az áruk címkéjén, hanem minden terméken a pontos származási helyet.
Az élelmiszer-biztonságot, a termékekkel való manipulációt, így például az átcímkézést vagy a vásárlókat félrevezető információkat komolyan veszik. Erre jellemző példa volt az a pár évvel ezelőtti tüntetéssorozat, amikor a lakosság által veszélyesnek ítélt amerikai marhahús importja miatt tömegek vonultak az utcára. Nem volt mese – az amerikai hadsereg ottléte ellenére –, a számukra diplomáciailag kényes lépést meg kellett tenni. Az összetartó közösség tömegdemonstrációi és a kilátásba helyezett tiltakozások miatt szigorították az amerikai marhahús-behozatalt.
Az élelmiszer-biztonságról szóló törvényt 1991-ben hozták meg, amely drákói szigort tükröz, s amelyet nálunk sem ártana jogszabályba foglalni. Eszerint aki az áru címkéjén hibás vagy félrevezető információkat tesz közzé, az akár hét év börtönbüntetésre vagy százmillió von (húszmillió forint) büntetésre számíthat. A feldolgozott élelmiszereknél az összetevők feltüntetését ráadásul úgy határozták meg, hogy százhatvan alapanyag (!) esetében mindegyik származási helyét fel kell tüntetni a pontos, százalékos arány mellett. Például egy keksz zacskóján az szerepelt, hogy ötven százaléka lisztből van, amelyből nyolcvan százalék hazai, húsz amerikai, tíz pedig Ausztráliából származik. S ugyanígy volt feltüntetve a cukor, valamint a többi alapanyag. Az EU-ban csak a múlt héten fogadtak el egy ebbe az irányba mutató javaslatot. Eddig Európában a földrajzi eredet feltüntetése a kergemarhakór-válság miatt a nem átalakított marhahús, valamint a hal, a gyümölcs, az olajbogyó és a friss zöldség és a bor esetében volt kötelező. A mostani szavazással azonban az ilyen jelölés kötelező jellegét kiterjesztették valamennyi húsfajtára és tejtermékre, ám a bevezetésre még éveket kell várnunk. Összevetve tehát Magyarország és az EU gyakorlatát a dél-koreaival, érzékelhető, hogy van még mit behoznunk.
Az elrettentő esetekről a sajtó beszámol, és a büntetések mértéke valóban visszariasztja a lehetséges elkövetőket. És van még egy lényeges dolog, amely különbséget mutat az EU-s gyakorlattal szemben az ő javukra. Azok, akik a Nemzeti Mezőgazdasági Termékek Minőség-ellenőrzési Szolgálatánál bejelentik, hogy valamely terméken nincs feltüntetve a származási hely, illetve rossz adatokat tartalmaz a címke, ötvenezer és kétmillió von (körülbelül tízezer és négyszázezer forint) közötti jutalomban részesülnek. Azaz egy ottani újságnak az élelmiszerbotrányok leleplezésekor nem szidalmazás, hanem magas összegű jutalom járna az államtól.
Dél-Korea ötven évvel ezelőtt kilátástalan helyzetben lévő, szegény ország volt, a körülbelül 1960-tól számított rohamos fejlődését az 1997-es ázsiai gazdasági válság óriási károkat okozva megakasztotta. Ennek lett áldozata például az itthon a személygépkocsijairól jól ismert Daewoo (ejtsd: teu) vállalatóriás is. Arról, hogyan is történt, és kik okozták számukra a tragédiát, Varga István írt 1998-ban a Napi Magyarországban. Az internetes archívumunkban ma is fellelhető Három betű, ami rengeti a világot: IMF című cikkében így fogalmazott a szerző: „Martin Feldstein, a Harvard Egyetem professzora, az amerikai nemzetgazdasági kutatóintézet elnöke az IMF ázsiai szerepvállalásáról szólva úgy értékelte egy tekintélyes amerikai külpolitikai folyóiratban, hogy példátlan, ami Koreában történt. A koreai a 11. legnagyobb gazdaság a világon, irigylésre méltó egészségben. Az infláció 5 százalék alatt, a munkanélküliség nincs 3 százalék, a nemzeti össztermék évente 5 százalékkal nő, a költségvetési hiány kisebb, mint az európai államokban, és csökkenő, a helyi pénz értéke lebeg és stabil, az államadósság alig harmada a GDP-nek, legalacsonyabb a feltörekvő államok között. Nagy a beruházási hajlandóság. Minden olyan, amilyet az IMF látni szeretne – máshol. Így semmi szükség a szokásos valutaalap-»gyógyszerekre«, nagyobb adókra és kamatokra, csökkenő hitelekre stb. És mégis. 1997 októberében, amikor a délkelet-ázsiai országokra már a pénzügyi spekuláció nyomása hatott, az amerikai kereskedelmi bankok mintegy varázsütésre túlzottnak találták a rövid lejáratú hitelek volumenét az ország devizatartalékaihoz képest. Egyik sem akarta a rövid hiteleket megújítani, pedig külön-külön tárgyaltak a koreai cégekkel és bankokkal. Majd novemberben a nagy amerikai befektetési alapok is idegességet mutattak, mindenki a koreai pénzt, a vont akarta eladni, és dollárt követelt érte. Az IMF-nek csak a hitelezők között kellett volna koordinálni, és segíteni a kölcsönöket átrendezni, így kis összeggel meg lehetett volna nyugtatni a kereskedelmi bankokat. Korea gond nélkül képes volt négy százalék kamatprémiumot felajánlani, ami hatalmas többlet, de a nemzetközi bankoknak és az IMF-nek nem kellett. Ehelyett egy 57 milliárd dolláros mentő hitelcsomagot szerkesztett a valutaalap az amerikai és a japán kormánnyal, és így e hatalmas hitelcsomaghoz és a pénzhiányhoz már társulhatott az IMF terápikus előírása: felére csökkenteni a növekedés ütemét, magasabb belföldi kamatokat előírni, növelni a kormány eladósodását (!), duplájára növelni a munkanélküliséget, és szabadabbá tenni a munkaerő áramlását, a külföldi többségi tulajdont is, megengedően megnyitni a koreai részvénypiacot, a nyugati módszerek szerint átalakítani a bankrendszert, beengedve a külföldi befektetési alapokat, a nemzetközi versenytársak számára átláthatóvá tenni a nagy korporációkat stb. Koreának a hitelezők által generált rövid lejáratú pillanatnyi gondjai megoldásához szükséges hitelek folyósítására a hosszú lejáratú, sőt történelmi átalakítás függvényében kerülhet sor, ami a kölcsönadók gondjait éppúgy nem oldotta meg, mint az ázsiai országokét sem, ellenben folyamatos kényszerítő erőként jelenhetett meg e sajátos nemzeti kultúrára épülő gazdaságok globalizálására. Tegyük hozzá, a »kifektető-befektetők« befolyásának tartóssá tételére. Az elvárt feltételekkel Koreán is csődhullám söpört végig. Feldstein hangsúlyozta azt is, hogy az IMF Délkelet-Ázsiában ugyanazt teszi, amit Kelet-Közép-Európában és a volt szovjet államokban.”
Államforma: Koreai Köztársaság, amelynek 2008 óta I Mjongbak az elnöke.
Fizetőeszköz: von.
Terület: 100 032 km2. Az ország Japán, az orosz Távol-Kelet és Kína között fekszik (a Koreai-félsziget területe: 223 170 km2), és stratégiai elágazást jelent Északkelet-Ázsiában.
Fővárosa: Szöul (10,4 millió lakos).
Népesség: 48,6 millió fő.
Munkaképes lakosság: 24,3 millió fő.
Várható életkor: férfiak – 76,1 év; nők – 82,7 év.
Vallás: buddhista – 10,7 millió fő; protestáns – 8,6 millió fő; katolikus – 5,1 millió fő.
Nemzeti zászló: A fehér alapban középütt egyenlő arányban kettéosztott kör látható, amely az ázsiai filozófiában ismert jin-jang szimbóluma. A kör felső, piros része, a jang azon kozmikus erőket jelenti, amelyek mindennek előzményei és okai, az alsó, kék pedig a fogékonyság és termékenység kozmikus erőit. A kettő egymást kiegészítve az örök mozgás, az egyensúly és a harmónia, a végtelenség szférája. A kört szimmetrikusan, a lobogó sarkaiban körbeveszi négy nem teljesen egyforma hármas vonal, amelyek az univerzum elemei – menny, föld, tűz és víz –, szimbólumai.
Legfontosabb ipari területek: félvezetők, személygépkocsik, hajók, szórakoztató- és háztartási elektronika, számítógépek, mobil kommunikációs eszközök, gépipari termékek gyártása, acél- és vegyipar.
Nagyobb termelő és szolgáltatóvállalatok: Samsung, LG, Hyundai, Kepco (Korea Electric Power Corp), Posco (Pohang Iron & Steel Co.), Kia Motors, Hynix Semiconductor Inc., Ssang Yong.
Munkanélküliség: 3,2 százalék.
A magyar nemzet is büszkélkedhet hasonló magatartással. 1848-ban az Ausztriától elszakadó országban Kossuth Lajos indítványára föl akarták állítani a független Magyar Nemzeti Bankot (MNB), amelyhez a lakosság segítségét kérték. És a magyar emberek – ugyanúgy, mint százötven évvel később a dél-koreaiak – a függetlenség hívó szavára megváltak arany és ezüst ékszereiktől.
Azóta persze sokat fordult a világ, s ma már mosolyognánk, ha az adósságtörlesztésre Magyarországon ilyen kérést intézne a kormány az emberekhez. Ki hinne a mára nemzetünktől tökéletesen függetlenné vált MNB-nek például, amelynek vezetői között ott szerepelt például a szakemberek szerint a legkártékonyabb elnöknek minősített Fekete János? Vagy Surányi György, aki eladta a magyar aranykészleteket. Akinek elnöki ideje alatt az MNB a hírhedt bécsi leánybankja, a CW Bank közreműködésével szupertitkosan indián kaszinókba fektetett be közpénzt? S akinek minimum a vezetői alkalmasságát megkérdőjelezi a CW Bank botrányos működése, amelynek konszolidációja több mint 100 milliárd forintot vett ki az általában nélkülöző magyar társadalom zsebéből. A jelenlegi elnökről, Simor Andrásról nem is beszélve, aki úgy képviseli a nemzet bankját, hogy milliárdos vagyonát offshore cégbe, külföldre menekítette kedvezőbb adózási feltételekért.
Az 1997-es ázsiai válságnak egyebek között szükségszerű eredménye lett, hogy a dél-koreaiak amellett, hogy „gazdagabbak” lettek egy történelmi tapasztalattal, levonták a szükséges következtetéseket. Kiépítették az önvédelmükhöz szükséges nemzeti pénzügyi rendszereiket, s a „megsegítésükre” siető, az országot súlyosan eladósító Nemzetközi Valutaalap, az IMF azóta szitokszó az országban. A nemzetközi hitelintézetek segítségét igénybe vevő Magyarországról épp emiatt egyáltalán nincs kedvező képük. Talán mondani sem kell, hogy a kereskedelmi bankok ott gyakorlatilag kizárólag dél-koreaiak. S ha egy külföldi pénzintézet úgy dönt, hogy beteszi a lábát ebbe az országba, alapíthat ugyan bankot, ám nem vásárolhat hazait. A piacvásárlást ugyanis megakadályozzák. Nem úgy, mint nálunk, ahol magyar tulajdont már csak mikroszkóppal lehet keresni a bankszférában.
Az ötször nagyobb lélekszámú, ám hazánknál csak leheletnyivel nagyobb Dél-Korea mára megtalálta helyét, a világot alakító erővé nőtte ki magát. Volt idő, amikor nálunk is kíváncsiak voltak arra, hogy milyen stratégiai folyamatok zajlanak körülöttünk. Az 1998 és 2002 közötti Orbán-kormány Miniszterelnöki Hivatalában megalakult stratégiai kutató munkacsoport (Stratek) évente meghallgatta a fontosnak ítélt országok szakértő diplomatáit, akiknek beszámolói Magyarország számára tanulságként is szolgálhattak. E megbeszéléseket a világ folyamatait kitüntető figyelemmel követő közgazdász, az akkor államtitkárként dolgozó Bogár László szervezte, s mivel ezek nem a külügyre jellemző protokolláris szabályok szerint zajlottak, valódi és hasznos információs forrásként működtek. Mivel azonban a balliberálisok azt hiszik, születésük pillanatától kezdve mindent tudnak a világról, és ekként is tesznek, ezért e megbeszélések 2002 után elhaltak, a Medgyessy-, Gyurcsány-, Bajnai-kormány alatt az elmúlt nyolc évben egyetlenegyszer sem volt ilyen jellegű tájékozódás. Pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek fontosságát, s közérdek, hogy az új kormány mihamarabb felelevenítse ezt a gyakorlatot.
Dél-Koreától mindenesetre lenne mit tanulnun
