– A taxisblokádot megelőzően nem a szokásos, jól bevált kádári módon jelentik be az áremelést Antallék. Húsz év távlatából szemlélve bölcs döntés volt ez? Elejét vehette volna a káosznak a „szivárogtatós” módszer?
– Nehezen megmondható, hogy bölcs döntés volt-e, hiszen nem próbáltuk ki a másik lehetőséget: az előzetes bejelentés bizonyára felvásárlási lázhoz, a kutak megrohanásához vezetett volna, ami üzemanyaghiányt eredményez, hiszen csak körülbelül háromnapnyi stratégiai tartaléka volt az országnak a kívánatos több hónapnyi helyett. Üzemanyaghiány: ilyen Magyarországon évtizedek óta nem fordult elő, ez balkáni jelenségnek számított. Az Antall-kormány a stabilitást tartotta szem előtt, és szerette volna az európai arcát mutatni az országnak, mindenképpen elkerülni az ilyen „szükségállapotot”. Ehelyett azután egy egészen más jellegű krízis lépett fel, amire nem lehetett előre számítani. A drasztikus, csaknem kétszeres áremelésre azért volt szükség, mert a korábbi struktúrák ekkor már nem működtek, a Szovjetunió sokkal kevesebb nyersanyagot adott, és nem a korábbi nyomott árakon, továbbá át kellett, hogy térjenek teljes dollárelszámolásra 1991. január elsejével. Az áremelésről nem a blokád előtti utolsó kormányülésen döntöttek, hanem pár nappal korábban: így formálisan igaz volt, hogy aznap nem volt erről szó a kabinetben. Ezzel a válasszal tért ki a szóvivő, hogy minél rövidebb idő maradjon a bejelentés és az új árak életbe lépése között. Érthető, hogy ez a taxisokat érintette a legkeményebben.
– De miért volt ennyi taxis a rendszerváltás idején Budapesten?
– A taxizás kevésbé volt szabályozott a Nyugathoz képest. Kis túlzással mondhatjuk, hogy akinek volt egy autója, és úgy akarta, az fel is csaphatott taxisofőrnek. Másrészt ez a foglalkozás hozta el sokak számára a szabad, vállalkozó életformát, míg másokat a megélhetési kényszer vitt erre a pályára a nyolcvanas évek végén.
– Gyakran felmerül, hogy a taxisok közül nagyon sokan voltak olyanok, akiket korábban beszervezett az állambiztonság. Megalapozott állítás ez, vagy csupán egy városi legendával állunk szemben?
– Logikusnak tűnik, hogy a sofőrök körében arányaiban több személyt szervezett be az állambiztonság, hiszen sok emberrel találkozva alkalmasak voltak a társadalom hangulatának a felmérésére, esetenként pedig az ellenzékiek mozgásának megfigyelésére is használtak taxisofőrt. Nem szabad túlzásba esni; a blokád idejére létrejött, rendkívül heterogén taxistársadalmat nem azonosíthatjuk a titkosszolgálatokkal. Igaz ugyanakkor, hogy korabeli kormánytagok, természetesen évekkel az események után, tettek rá utalásokat, hogy az Antall-kabinettel nem feltétlenül lojális állambiztonsági alkalmazottak bizony szerepet vállaltak a blokádban. Ezt elsősorban a taxisblokád felépítése és szervezettsége mutatja.
– Több helyütt ezt egyenesen úgy jellemezték, hogy „katonai akadémiákon tanított” módszereket alkalmaztak.
– Lehet látni a korabeli fotókon, hogy ék alakban álltak a személyautók, úgy, hogy ezzel adott esetben még katonai járművek áthaladását is megakadályozhassák. Az elmúlt húsz évben gyakran ütköztek össze a vonatkozó hiedelmek, sokan például a stratégiai pontok „elfoglalását” egyértelműen ezeknek a katonai szakismereteknek tulajdonítják. Egyrészt józan paraszti ésszel belátható, hogy ha valakik egy város közlekedését akarják megbénítani, azok hidakat, forgalmas kereszteződéseket fognak lezárni. Másrészt viszont a kórházban fekvő kormányfőt helyettesítő belügyminiszter, Horváth Balázs, valamint más MDF-es vezetők később említették, hogy amikor a rendőri és katonai vezetők helyzetjelentést adtak a blokádról, akkor rendre megjegyezték, hogy úgymond rendőrszakmai szempontokból nézve is elismerésre méltó az útlezárások kivitelezése. Ez mindenképpen feltételez valamiféle háttérből érkező, tanácsadói közreműködést. Erről azonban csak akkor lesznek hiteles adataink, ha majd egy új történésznemzedék lehetőséget kap a rendszerváltás eseményeinek alapos feltárására, és megfelelő levéltári hozzáféréssel is rendelkeznek majd. Addig politikai vita marad ez a kérdés: hiszen ez nem pusztán egy szociális alapú megmozdulás volt, hanem nagyon gyorsan a kormány és az akkori legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ éles ellentéteként jelent meg, sőt egyenesen az alkotmányos rendszert feszegető összecsapássá fokozódott.
– Ezt nevezik többen puccskísérletnek. Hol válik külön ez a benzináremelés miatti tiltakozással? Különválasztható-e egyáltalán?
– Maguk a taxisok és az érdekvédelmi szervezetek biztosan nem puccsra gondoltak, amikor erre a radikális tiltakozási formára szánták el magukat. Olyanok fejében merülhetett fel a puccsnak, pontosabban a kormány leváltásának a lehetősége, akik jó alkalmat láttak erre ebben a megmozdulásban. Ők meg is próbálták ebbe az irányba terelni az eseményeket. Ez sem egy párt teljes vezetőségét jelenti, hanem egyes politikusait. Léteznek persze hipotézisek arról, hogy az egész taxisblokád egy előre megszervezett eseménysor lett volna, azonban egyelőre, megfelelő források hiányában ezt nem lehet tudományos pontossággal megállapítani.
– Hogyan viszonyult a blokádhoz a koalíción kívüli két másik parlamenti erő?
– A Fidesz kifejezetten az alkotmányosság betartására helyezte a hangsúlyt, a parlamentáris keretek közé szerették volna visszaterelni ezt a konfliktust. Az MSZP pedig csendes ellenzéki párt lett a nagy választási bukást követően; ráadásul ha valakik, akkor ők pontosan tisztában voltak a korabeli gazdasági kényszerekkel. Egyszerűen nem lett volna legitim, hogy ők kritikusan megszólaljanak ebben az ügyben.
– Mi és mekkora volt a sajtó szerepe a blokád – nevezzük így – sikerében?
– A köztelevízió híradóját leszámítva gyakorlatilag az egész korabeli média a taxisok mellé állt. Azt az erősen ellenzéki pozíciót tartották ebben a kiélezett helyzetben is, amit 1990 nyara óta betöltöttek. Kielemezhető az akkori megnyilvánulásokból: a sajtó úgy tematizálta a történéseket, hogy a kormány ezáltal is egyértelműen védekezésre kényszerült.
– Hogyan reagált a lakosság a blokádra?
– A társadalmi fogadtatás vegyes volt: sokan a saját bőrükön, pénztárcájukon érezték az áremelést, ezért az útlezárókkal értettek egyet; akiket viszont közlekedésükben korlátozott a torlasz, ők rendet követeltek, és állampolgári jogaikat érezték megsértve azáltal, hogy magánszemélyek – mármint a taxisok – hivatalos szervként viselkedve tiltják el őket a szabad mozgásuktól. Azután mindez átalakult politikai kérdéssé is; logikus módon az ellenzéki pártok hívei a demonstrálók álláspontját érezték magukhoz közelállónak, a kormánypártok támogatói pedig a kabinetét. Az utóbbi véleménynek a médiából alig észrevehető, a valóságban viszont létező társadalmi támogatottságát demonstrálta az a békés, kormány melletti szimpátiatüntetés, amikor is az MDF-hez lojális polgárok tízezrei mintegy „arcukat adva” demonstrálták, hogy egy ilyen nehéz helyzetben is kitartanak a kormány támogatása mellett. Fontos szerepe volt ennek abban is, hogy a megállapodás létrejött a felek között, hiszen a taxisok képviselői addig annak biztos tudatában tárgyaltak, hogy az egész társadalom mögöttük áll. Ekkor azonban elég volt csak kinézniük az ablakon, hogy lássák: erről már koránt sincsen szó.
– Így valósult volna meg a vezető kormánypárt akkori választási szlogenje, a „nyugodt erő”?
– Igen, ebben is megmutatkozott, amint a stabilitás fenntartása az Antall-kormány és az MDF politizálásának központi eleme, célja volt az átmenet bizonytalanságai, kényszerei közepette. Ennek szellemében számos olyan döntést hoztak, amelyet ma sokan elhibázott kompromisszumnak tartanak és kérnek számon a korabeli vezetőkön. Az akkori kormánypolitika megítélésekor azonban azt is figyelembe kell venni, hogy egy ország stabilitása a világpiacon önmagában többletérték: komoly gazdasági pozíciónövekedést hozhat. Ez pedig hosszú távon, összességében sokkal fontosabb lehet, mint az egyes részkérdésekben, akár teljes joggal számon kért hiányosságok.
– Antall József a kórházban volt a blokád alatt. Az SZDSZ és Göncz Árpád a barikádokon. Milyen politikai üzenete van/volt ennek az egybeesésnek?
– Göncz Árpád először elhárította, hogy elnökként megnyilatkozzon és nyugalomra intsen, utána viszont olyan javaslatokat tett, amelyekkel a kormány álláspontjára is politikai nyomást gyakorolt. Sokak szerint ezzel és a barikádokon tett, egyébként talán csak megnyugtatónak szánt látogatásával kilépett a pártok felett álló semleges szerepköréből. Másrészt irányítási, vezénylési jognak értelmezte az alkotmány azon kitételét, hogy a hadsereg főparancsnoka a köztársasági elnök, és felülbírálta a honvédelmi miniszter döntését, amikor Für Lajos katonai szállítóeszközöket bocsátott volna az egyik hídon úttorlaszokat alkotó autók eltávolítására készülő rendőrség rendelkezésére. Az illetékes katonai vezetők Göncz Árpád utasítását követték, visszarendelték a trélereket. Nem voltak alkotmányjogászok, és ahhoz sem szoktak hozzá, hogy ellentétes parancsot kapjanak, így személyes preferenciájuk is szerepet kaphatott, ami nagyon nem szerencsés. A társadalmi hangulattal sem mertek persze szembe menni. Antall József betegsége nagy mértékben befolyásolta az eseményeket. A kormány válságkezelő képessége jelentősen csekélyebb volt határozott, karizmatikus vezetőjének távollétében. Kórházi kezelésének következménye volt azonban híressé vált pizsamás interjúja is, ami hozzájárult ahhoz, hogy a taxisblokád végül egyfajta társadalmi katarzist is eredményezzen. A kórházi szobából mondta el megnyugtatónak szánt gondolatait Antall József a válság utolsó óráiban, és itt nem is a szavai, hanem emberi esendőségének megjelenése váltott ki nagyon erős kommunikációs hatást. A társadalom talán akkor értette vagy érezte meg, hogy nem igaz az a médiában kialakult, felépített kép, amely szerint a miniszterelnök egy gőgös, túlságosan magabiztos, arrogáns vezető.
– Jelkép-e a taxisblokád?
– A taxisblokád a felemás átmenetet jól jellemző tünetegyüttes volt. Kiinduló oka, a drasztikus benzináremelés rámutat a gazdaság válságára. Az erre adott tiltakozó reakció a társadalom „felajzott lelkiállapotát” érzékelteti. A politikai szereplők „mozgásai” a letisztulatlan parlamentáris viszonyokra utalnak. A kormány mozgásterének szűkössége mögül kisejlik, hogy a választáson győztes párt, az MDF, valamint a hárompárti koalíció valójában csak a hatalom egy részére, szeletére volt befolyással, a rendszer többi eleme viszont egy másik politikai erőtér hatalmába került vagy maradt ott. Manapság gyakran vitatják azt is, hogy helyes volt-e ilyen gyorsan fátylat borítani a történtekre, amnesztiarendelet hozni. Ez a válság azonban megrázta mind a társadalmat, mind az egész politikai rendszert, így minden szereplőnek az volt az érdeke, hogy a békés feledés csendje boruljon erre a történetre, amely egyértelműen megbicsaklást jelentett a rendszerváltás addigi, nyugodtnak nevezhető folyamatában. Komoly árat fizettünk és fizetünk a békés átmenetért, de a magyar társadalom ezt választotta a véres kataklizmák helyett. Ráadásul a véráldozatok sem hoznak feltétlenül teljes megtisztulást, gondoljunk csak a Romániában történtekre. Teljes rendszerváltáshoz az az út sem vezetett.
