– Európában már szűk két éve dúlt a háború 1941 nyarán, de milyen volt ekkor a magyar közhangulat, mennyire volt háborúpárti?
– Az egész háborús korszak kapcsán a közvélemény 1939. szeptember 1-jéhez köti annak kezdetét, magam részéről 1941 decemberétől tartom világháborúnak, amikortól Japán és az Egyesült Államok is bekapcsolódik a harcokba. 1939-től kezdve ez egy európai háború, számos esetben csak egy-egy ország között. Magyarország azt a Teleki-féle elképzelést követte, hogy semlegesnek kell maradni, nem bekapcsolódni egyik háborúba sem. Abban az esetben, ha egy-egy hadművelet révén növelhető az ország területe, akkor abban részt kell venni. Ez gyakorlatilag a második bécsi döntésig, vagy inkább a háromhatalmi egyezményhez való 1940. novemberi csatlakozásig működött. Ez még nem jelentette azt, hogy hazánk egy háború résztvevője legyen, de a szerződés lehetőséget teremtett arra, hogy közvetlenül is bekapcsolódjunk ebbe a küzdelembe.
1941-ben nem volt háborús hangulat Magyarországon, annak ellenére sem, hogy a Jugoszlávia elleni akcióban egy egykor hazánkhoz tartozó terület visszaszerzésének a reményét villantották föl és a közvélemény ennek természetesen nem tudott ellenállni. Teleki tudta, hogy ez egy rendkívül nehéz helyzet és ezért választotta az öngyilkosságot. Ha azt mondja, hogy Magyarország nem fogadja el ezt a területet, akkor azonnal politikai halott lett volna. A háborúval alapvetően csak a politikai elit és a katonai vezetés foglalkozott 1941 nyarának elején.
A katonai vezetés részéről fogalmazódik meg az az igény, hogy egy német–szovjet háborúban mindenképpen szerepet kell vállalnunk, nem maradhatunk ki belőle. Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke azzal érvelt, hogy vélhetően Németország mellett fognak harcolni azok az államok, amelyekkel szemben területi követeléseink vannak és így előnyre tesznek szert velünk szemben. Werth úgy gondolta, hogy egy gyors lefolyású német sikerrel végződő háború lesz a Szovjetunió ellen, amelyben mindenképpen részt kell vennünk, mert különben a revízióban elért eredményeink semmivé válnak.
– Milyen üzenetek érkeztek a magyar vezetés felé a Szovjetunió elleni június 22-i német támadást követően?
– Németország igazából nem kért semmit hazánktól és a fönnmaradt iratok is azt bizonyítják, hogy Hitler nem számolt Magyarországgal a szovjetek elleni háborúban. Hitler úgy vélte, hogy ha kérnek valamit a magyaroktól, akkor ők rögtön követeléssekkel állnak elő és ezt mindenképpen el akarta kerülni. Természetesen a német katonai vezetés szívesen vette volna, ha részt veszünk a hadműveletekben, akkor is, ha csak öt hadosztállyal. Följegyzések szerint Franz Halder, a német Szárazföldi Haderő (Heer) vezérkari főnöke nem sokkal június 22-e előtt arról tárgyalt Werthtel, hogy Magyarország most már ne csináljon semmit, ne mozgósítson, mert ezzel csak fölkeltenénk a Szovjetunió figyelmét.
A magyar katonai vezetés úgy vélekedett két nappal a támadás előtt, hogy a német–szovjet konfliktust katonai úton fogják megoldani és nem kizárt, hogy hazánkat földi vagy légi úton támadás éri. A magyar reagálás június 23-án az volt, hogy megszakítottuk a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Úgy érezte az akkori politikai vezetés, hogy ezt a gesztust mindenképpen meg kell tenni. Ez még nem jelentette azt, hogy automatikusan háború lesz. Nagy-Britannia a Jugoszlávia elleni magyar akciót követően megszakította a diplomáciai kapcsolatot hazánkkal, de ez sem jelentett még háborút.
– Rengeteg mendemonda van a kassai bombázás körül, a tudomány mai állása szerint sikerült-e végleg rendezni ezt a kérdést?
– Mindenféle variáció mellett föl lehet hozni érveket, de számomra még mindig nem bizonyították be azt, hogy nem szovjet támadók voltak. Elfogadom a hivatalos vizsgálat eredményét, amely szovjet támadókat „feltételezett”. Azt is hozzá kell tenni, hogy már 1942-ben is fölmerült az, hogy a Kassát támadó gépeken a Szovjetunióba emigrált cseh vagy szlovák pilóták ültek, akik bosszúból hajtották végre a támadást. A másik, hogy a Budapest–Körösmező között közlekedő vonatot valóban egy szovjet támadás érte, ahol halottak is voltak.
Kassa esetében az a vita, hogy kinek az érdeke volt a támadás. Egyesek szerint a Szovjetuniónak nem állt érdekében az akció, mivel így eggyel többen lépnek ellene háborúba. Természetesen föl lehet hozni azokat az érveket is, hogy a Szovjetunió létrejötte óta készült a világforradalomra és az 1940-es katonai tervekben Németország mellett Magyarország és Románia is mint célország szerepelt. A magyar katonai hírszerzés korábban elmondott információja is a szovjet támadást valószínűsítette. Napjainkban azt lehet mondani, hogy valószínűsíthetően szovjetek voltak, akik – egyes vélekedések szerint – összekeverték Kassát és Eperjest, de ebben állást foglalni nem tudok. A ledobott bombák mindenképpen szovjet gyártmányúak voltak.
Kassa csak felgyorsította annak a helyzetnek a kialakulását, ami 1941 végére mindenképpen bekövetkezett volna, mégpedig, hogy hazánk – geopolitikai helyzete miatt – egyszerűen nem tud kívül maradni a küzdelmen. A németeknek ez jól jött, de elképzelhetetlennek tartom, hogy Hitler tudta nélkül egy ilyen provokációt meg lehetett volna szervezni. Az 1960-as években Szabó László és Pintér István újságírók, majd az 1970-es években, a ma a Népszavánál dolgozó Szász István is olyan történeteket adtak egyesek szájába, amelyek teljesen elképzelhetetlenek voltak. Ilyen volt az 1960-as évekből az, miszerint a német és magyar katonai vezetés tagjai a Gellért Szállóban egyeztek meg erről az akcióról. Ha Németország erős nyomást akart volna hazánkra gyakorolni, akkor nem lett volna szüksége ilyen akciókra.
A kassai repülőtéren lévő tisztek sem ismerték föl a gépeket, annak ellenére, hogy ismerték a német és olasz repülőket, tehát vélhetően nem olyan típusokkal támadtak. Ez egy szovjet támadás lehetett, amely nem biztos, hogy szándékos volt. Az is elképzelhető, hogy a német támadást követően a szovjetek meghatározott tervekkel rendelkeztek és automatikusan hajtották végre ezt az akciót. A katonai vezetés igazolva látta a támadást követően, hogy a Szovjetuniótól félni kell és lépnünk kell ellenük, és Horthyt sem volt nehéz erről meggyőzni. Hitlernek június 28-án írott levelében úgy fogalmazott, hogy „a hadiállapot beálltát kormányommal kinyilvánítattam”. Államfői döntés született, amelynek megvan a jogi alapja és nem volt olyan politikus, illetve katona az országban, aki ezzel szemben állást foglalt volna. Az Országgyűlés Képviselőházában az 1941. június 27-i miniszterelnöki bejelentést – miszerint a magyar királyi kormány megállapítja, hogy az országot ért nem provokált támadás következtében Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott – éljenzés és taps fogadta.
– Voltak-e az eliten belül olyan viták a belépés kapcsán, mint az első világháború előtt?
– Horthy Miklós olyan tekintélynek számított, hogy nyilvánosan ilyen nem merült föl. Vannak azonban olyan emlékezések, például Bethlen Istváné, aki telefonon mondta el ellenérzéseit. A minisztertanácsi ülésen csupán Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter vélekedett úgy, hogy ez egy rossz döntés. Egy kormánydöntés született, amely az államfői lépés jóváhagyásának számított. A kormány tagjai elsősorban Bartha Károly honvédelmi miniszter szavára hallgattak. Egyáltalán nem kizárt, hogy Horthy magánbeszélgetései során néhány olyan konzervatív, angolbarát kifejtette véleményét, akik elenezzték a belépést.
Ha megnézzük az képviselőházi és a felsőházi jegyzőkönyveket a hadba lépésről, akkor azt látjuk, hogy azt mindenhol örömmel fogadták. Viszont Bárdossy László, amikor a minisztertanácson összefoglalta a belépésről szóló vitát, akkor külön kérte, hogy limitált erővel vegyünk részt ebben a háborúban. A meghatározó az lehetett, hogy Szlovákia és Románia már ekkor hadban állt a Szovjetunióval, és ha mi nem csatlakozunk, akár a megszerezett területeket is elveszíthetjük. Nyilván ezek csak feltételezések, de az államfő döntésével szemben ellenvélemény nem volt.
– Milyen mélyen volt benne a politikai elitben a szlovákokkal és a románokkal való versenyfutás a németek kegyeiért?
– Valóban volt egy ilyen versenyfutás és Hitler pontosan tudta, hogy ezeket az országokat egymás ellen kell kijátszania olyan szempontból, hogy számára a legkedvezőbb helyzet alakuljon ki. Ebben a szituációban mindenki bizonyítani akart a németeknek, hogy őket tekintsék a későbbiekben a kedvenceknek. Őszintén megvallva Szlovákia például Hitlernek köszönhette a létét, és emiatt is éreztek valami viszonzási dolgot. Ráadásul azt se felejtsük el, hogy az első bécsi döntést mind a magyar, mind a szlovák fél is fölülírta volna, amelyet csak a korábban elmondott magatartással lehetett volna elérni. Ha nem is konkrétan félelemként, de megfogalmazódtak a politikai elitben ezek a gondolatok. Többek között Werth is arról írt, hogy Magyarország jelentősen megerősött a térségben, de azt nem vette már figyelembe, hogy ez Németországnak már nem volt érdeke.
– Miért nem üzentek hadat az angolok nekünk a Szovjetunió elleni támadásunkat követően?
– Nagy-Britanniának nem volt szüksége arra, hogy újabb ellenségeket szerezzen és azt sem szabad elfelejteni, hogy időbe telt, míg a britek és a szovjetek szövetsége összecsiszolódott. 1941 novemberében a brit bejelentésre, miszerint Nagy-Britannia és Magyarország között a hadiállapot beállott, azt követően került sor, hogy Sztálin folyamatos nyomást gyakorolt Churchillre, hogy tegye ezt meg. A britek olyan határidőt adtak a magyar csapatok Szovjetunióból való visszahívására, amelyet még akkor sem lehetett volna teljesíteni, ha a politikai vezetésben meg lett volna a kilépés szándéka. Nem volt olyan ellentét a két ország között 1941 nyarán, ami indokolta volna a hadiállapot beálltát.
– Bárdossy László valóban követett el olyan súlyú bűncselekményt ezekben a hónapokban, amely alapján joggal ítélték halálra 1946-ban?
– Az 1980-es évek második felétől kezdődően azon a véleményen vagyok, hogy a volt miniszterelnök pere nem állta volna ki a jogállamiság próbáját. Ez politikai ügy volt, és ezzel a Horthy-kori Magyarországot ültették a vádlottak padjára. Bárdossy sohasem mondta, hogy nem felelős az ország sorsáért, de azt igen, hogy nem követett el bűncselekményt. Magyarország Szovjetunió elleni akciójára nem egy hadüzenet után került sor, hanem elhangzik egy bejelentés a parlamentben, amelyben azt mondta a miniszterelnök, hogy az országot ért nem provokált támadással a két fél között beállt a hadiállapot. A miniszterelnök csak közvetítette ezt a határozatot, mivel az államfő döntött a csapatok harcba küldéséről.
Bárdossy felelőssége ott állapítható meg, hogy nem emelte föl ez ellen a szavát és nem kérte a felmentését a posztjáról, ehelyett ő ezt tudomásul vette. Ez az egész jogilag elfogadott dolog, bűncselekmény itt nem állapítható meg. 1945 után hazánkban nem igazságszolgáltatás zajlott és Bárdossy valószínűleg még évtizedekig viselni fogja az országot háborúba rángató szerepet, politikai okokból pedig senki nem meri fölvetni a per újratárgyalását. A politikai felelősség megállapítható és vizsgálható az ő esetében is, de bűncselekményt nem követett el.
– Mekkora erővel vettünk részt a Szovjetunió elleni háborúban?
– Kezdetben az úgynevezett Kárpát-csoport kapcsolódott be a harcokba 40-50 ezer fővel és gyakorlatilag 1941. június-augusztusában ez a seregtest kettévált. Az egyik a közvetlen harcokban vett részt, míg a másik rész megszálló feladatokat látott el. Ez az elképzelés megfelelt a katonai vezetés nézeteinek is, mivel nagy létszámú harcoló alakulat nem vett részt a hadműveletekben és így a veszteségek is alacsonyak voltak. 1941 végére sikerült elérni a német–magyar tárgyalásokon, hogy a harcoló egységeinket is visszavonják.
A nagy változás a németek moszkvai vereségével következett be. Ezt követően a fegyvertársak ereje felértékelődött és minden plusz ember ereje számított. 1942 tavaszán kezdődött meg a magyar 2. hadsereg kiküldése, amely körülbelül 200 ezer embert jelentett. Ez a hadsereg alapvetően már támadó hadműveletekben vett részt, de az igazi háború 1944-ben köszöntött be, amikor a szovjet csapatok elérték hazánk területét.
– 1943-ban már egyre jobban látszódott, hogy a háborút a németek elveszítik. Ekkortól véglegesen eldőlt, hogy a szovjet övezet részei leszünk?
– Az igazi döntés az 1943-as teheráni konferencián született meg, amikor a három szövetséges nagyhatalom a Molotov–Ribbentrop-paktumhoz hasonlóan érdekszférákra osztotta a világot. Ezt az információt a lisszaboni magyar követ is megtudta a lengyel emigráns kormánytól. Ettől kezdve arra nem volt lehetőségünk, hogy egy másik érdekszférába kerüljünk, esetleg arra lett volna esély, hogy egy sikeres kiugrás révén nem a trianoni határok, hanem egy picivel jobb helyzet jöjjön létre. Kovács Imrét lehet idézni, aki azt mondta, hogy amit a lengyelek, románok, csehek és szlovákok jutalomból kaptak, azt mi büntetésből, nevezetesen a kommunizmust. Persze ezek az országok a győztesek oldalára kerültek és a vesztesekből kárpótolták őket. Ha Magyarország sikeresen ki tud lépni a háborúból, elképzelhető, hogy a győztesek másként tekintenek hazánkra, de ne legyenek illúzióink.
– Milyen okok vezettek el ahhoz, hogy nem alakult ki jelentős ellenállási mozgalom hazánkban?
– Magyarország német megszállását követően hazánk korlátozott szuverenitású országgá vált, ezért sem érdemes például Jugoszláviával összehasonlítani a mi viszonyainkat, mivel ők hadban álltak Németországgal. Az államfő még 1944 márciusát követően is a helyén maradt és sokan abban bíztak, hogy ő képes lesz végrehajtani majd a sikeres átállást. Nagyon érdekes, hogy a német megszállást követően az ellenállást a különféle politikai-katonai csoportok Horthyval képzelték el, és ez így volt október 15-ig.
Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a magyar lakosság jelentős része félt a szovjetektől. Az ellenállás részben mindig kapcsolódik a háborúból való kiugráshoz és fontos megemlíteni, hogy ilyen mozgalom sem Romániában, sem Szlovákiában nem volt. Nálunk sajnos nem sikerült a kiugrás, és csak arra lett volna jó, hogy esetleg kevesebb áldozattal jártak volna a harcok. Hazánkban hosszú ideig nem lehetett ki ellen fellépni, mivel a németek csak 1944-ben jöttek be az országba. Az ellenállási mozgalom vezetői is egyértelműen a kormányzóval képzelték el a kiugrást. A nyilas hatalomátvételt követően létrejöttek kisebb-nagyobb ellenálló csoportok, de a honvédség tagjainak többsége az ország védelmét vállalta.
– Volt-e alternatíva olyan értelemben a második világháború során, amelynek révén elkerülhettük volna a vereséget?
– Magyarországnak nem volt olyan alternatívája, amelynek révén kimaradhattunk volna a háborúból, legfeljebb később léptünk volna be. Hazánk tehette volna azt egy egykori katonai vezető elmondása alapján, hogy Ausztria 1938-as német bekebelezésekor a határon fölvonultat csapatokat és így vélhetően mi lettünk volna az első megszállt ország. Magyarországnak az a lehetősége megvolt, hogy amikor a szovjet csapatok már megszállták a fél országot, kilépjen a háborúból és átálljon a későbbi győztesek oldalára. Ez azonban nem sikerült.
Azt, hogy itt egy demokratikus Magyarország alakuljon ki, álom volt, mivel arra nem volt lehetőség, hogy hazánk a nyugati érdekszférába kerüljön. Úgy érzem, Európa közepén egy kis ország nem rendelkezik azokkal az önálló döntési lehetőségekkel, amelyek révén a sorsát befolyásolhatja, az mindig is a nagyhatalmak kezében volt/van. Nagy kérdés az, hogy egy kis ország mindenkori vezetői képesek-e sorsdöntő helyzetekben államférfiúi nagyságú tetteket végrehajtani. Nálunk ez akkor nem következett be.
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
