Magyar közmunka: „nem túl kemény, és jobb a családomnak is”

Akik visszautasítják Magyarországon a közmunkát, vagy nem dolgoznak elég keményen, azok nem kapnak segélyt – írja riportjában a BBC. Csakhogy ez nem igaz.

„Bara Győző és csapata fél nyolckor kezd. Láncfűrésszel felszerelkezve, mintegy tucatnyian tisztítják az ukrán határig vezető földutat, majd a feldarabolt fát utánfutókra rakják. Ez Magyarország válasza a munkanélküliségre.” Így indul a BBC-n Jim Reed cikke Rozsályról, ahol meg is szólaltatja a programban részt vevő Bara Győzőt, ám előtte a szerző megjegyzi: akik visszautasítják a munkát, vagy nem dolgoznak elég keményen, azok nem kapnak segélyt. (Később pedig megismétli ugyanezt.) A 24 éves, „esztendőkig segélyen élő” közmunkás pedig elmondja: „Itt nem túl kemény a munka, ez jobb nekem és a családomnak. De szerintem nem fair pénzt elvenni azoktól, akik nem dolgoznak.”

Stigmatizáció

Martin Kahanec, a CEU munkatársa ugyancsak nincs oda a kormány tervezetéért: szerinte a szigorítás (hat helyett három hónapig folyósítják az álláskeresési támogatást, jobban ellenőrzött keretek között) és ez a fajta közmunka stigmatizálja és elbátortalanítja azokat, akik részt vesznek ebben a programban, ráadásul úgy látja, hogy mindezek után a magánszektorban sem fogják alkalmazni őket. „Ez a terv egy seregnyi sérülékeny munkást fog kitermelni, akik nem kapnak majd segélyt, vagy bizonytalan munkájuk lesz majd.” Udvari Márton, a Nemzeti és Etnikai Jogvédő Iroda jogi referense pedig azt szeretné, ha a közmunkások a minimálbérnek megfelelő összeget kapnák. Azt nyilatkozta továbbá: „Ha kirúgtak a közmunkaprogramból, akkor a segély sem jár majd. Az a személy, aki erről dönt, nagyon fenyegető lehet a közmunkásoknak, mindenki félni fog szembeszállni vele.”

A közmunka pedig visszautasítható

A brit közszolgálati média ugyan megkíméli olvasóit az olyan rémhírek terjesztéséről, miszerint diplomás utcaseprők lepik majd el Magyarországot, vagy hogy állástalan műfordítók kubikolnak majd a Puskás-stadion újjáépítésénél, ám azt nem közli, hogy a közmunkaprogram bizony igenis visszautasítható, törvényi garancia van rá ugyanis. Ez pedig kimondja például azt, hogy „ha a közfoglalkoztatási jogviszony keretében történő foglalkoztatás esetében a napi pihenőidő eltöltésére a lakóhelytől különböző településen kerül sor, az álláskereső csak abban az esetben köteles a felajánlott munkahelyet elfogadni, ha az családi körülményeire (különösen kiskorú gyermek gondozása, közeli hozzátartozó ápolása stb.) tekintettel hátrányos következményekkel nem jár. Ebben a kérdésben a lakóhelye szerinti települési önkormányzat jegyzőjének nyilatkozata az irányadó. És „továbbra is automatikusan folyósítják számára a foglalkoztatást helyettesítő támogatást”, ha az álláskereső egészségügyileg alkalmatlan, ha nem munkaviszonyban alkalmazzák, ha három óránál – tíz éven aluli gyermeket nevelő nő és tíz éven aluli gyermeket egyedül nevelő férfi álláskereső esetében két óránál – többet kell ingázni a (köz)munkahelyre, és ha kevesebb pénzt kapna közmunkáért az álláskereső, mint amennyit segélyként kapna.

Bezárt gyárak

Utóbbi kritérium gyakorlatilag lehetetlen, a BBC szerzője is megjegyzi, hogy legkevesebb 9 eurónyi napi bért kapnak a közmunkások, ami több mint a havi 28 ezer forintos segély. Támadni legtöbbször pedig a háromórás út kritériuma miatt szokták a programot, ami paradoxon, hiszen a legtöbb, a témában íródott cikkben rendre megfogalmazzák az érintettek: a környékükön nincs munkalehetőség. Vagyis valószínűleg gereblyézés ide, favágás oda: amúgy is ingázniuk kellene a munkanélkülieknek. Nincs ez másként ebben az írásban sem, a 49 éves Ádám Sándorné most is hiányolja a négy éve bezárt kenyérgyárat, ahol dolgozott, ám tisztában van vele, hogy nem tud mást tenni, mint részt venni a programban: a mellékelt illusztráción, láthatósági mellényben épp egy szakajtónyi összesöpört falevelet húz.

Tulajdonképpen ezt megerősíti Kovács Zoltán is, amikor úgy nyilatkozik a brit újságírónak: ha körülnéz az országban, láthatja, hogy rengeteg munka van. A kommunikációs államtitkár elmondja azt is: ma vannak generációk, akik úgy nőttek fel, hogy nem látták szüleiket dolgozni, ezeknek az embereknek ez a fajta közmunka a visszaút kezdete lehet a magánszférába. A szerző megjegyzi még cikkében azt is, hogy hazánkban igen alacsony a munkavállalók aránya, mindössze a munkaképes réteg 55 százaléka, és hogy számos vidéki településen egész családok élnek a rendszerváltozás óta jóléti juttatásokból.