„Már akkor olyan gyűlölködések alakultak ki a csoportok között, amit én értetlenül szemléltem, ez az igazság. Ezek kulturális gyűlölködések voltak, de politikaiak is, aztán pártokon belül is hihetetlen intrika, szélsőséges gyűlöletek és dühök. Minél jobban közelítettek az ellenzéki csoportok a hatalom felé, ez annál jobban érezhető volt. Minél jobban látszott, hogy itt tényleg át lehet venni a hatalmat és új rendszert lehet alapítani, annál kevésbé éreztem azt, hogy itt valamifajta eszmék, valamiféle tiszta és világos képek felé megyünk. Annál jobban látszódtak az érdekek.” Mottónak is beillenek Lengyel László 2008 novemberében megfogalmazott sorai. Elek Istvánnak, az MDF nemzeti liberális szárnyához tartozó politikus–közírónak nyilatkozta Lengyel mindezt, a Rendszerváltoztatók 20 év után című könyvben.
Bukás és mélyaltatás
Utólag könnyű bölcsnek lenni, mondhatnánk, de igazságtalanok lennénk, ha elhallgatnánk, hogy a balliberális értelmiség azért hagyott némi türelmi időt Antall József kormányának. Május 18-án Hovanyecz László még úgy ír a Népszabadságba, hogy „a jövendő kabinet azonban egy igazi értelmiségi, ha úgy tetszik entellektüelgárda lesz”. Innen jutottunk el a tanár uras, dzsentri, népet lenéző, arrogáns kormányfőig, aki a „magyar kasztrendszer szülötte”. Utóbbi megjegyzés ismét Lengyel Lászlónak köszönhető. De mindez semmi ahhoz képest, amit a taxisblokád alatt kap az egyébként kórházban, mélyaltatásban fekvő miniszterelnök. Antall műtét után lábadozik, ezért figyeljünk az áthallásra. A Népszava például 1990. október 27-én „Ez a kormány megbukott” címmel szerkesztőségi vezércikket közöl, melyben magyarázkodás helyett őszinte szavakat követel, valós kórképet, de olyat, amelyben a gyógyítás terápiája is – minden keserű pirulájával, vagy ha kell, műtétével együtt – benne van.
Ugyanezen a napon jelenik meg a Magyar Hírlapban Lovas Zoltán cikke, aki szerint abból is látszik, hogy kormányválság van, hogy „nem látta előre cselekedetei következményét, hogy kapkodva, koncepciótlanul tárgyal, nyilatkozik a felelősök sora”, hogy „nem volt képes a rábízott ország életét egyenesben, társadalmi nyugalmát tisztán tartani”.
Nem kell egy év, és a újra Magyar Hírlapban megint Lengyel László így ír a ennek a kormánynak a vezetőjéről: „Antall József önironikus, tiszta eszű emberből politikus-szófüzérekbe bomlott, játékokba szerelmes, bírálatot nem tűrő miniszterelnökké vált”.
Kalasnyikovok rossz címre
Sőt, a balliberális sajtónak még az is megy, hogy burkoltan leirredentázza Antallt, amiért 1991-ben megemlítette Francesco Cossiga olasz köztársasági elnöknek a bomlófélben lévő Jugoszlávia kapcsán, hogy déli szomszédunknak megoldást kell találnia a vajdasági magyarok autonómiájának ügyére. A vitriolos írás alapját alighanem az szolgálta, hogy Antall utalt rá, a Délvidéket Trianonban és Párizsban nem Szerbiához, hanem a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, illetve Jugoszláviához csatolták. A cikk szerzője (M. G.) máris látja a megjegyzésben az ürügyét a „rosszízű magyarellenes politikai propagandáknak, spekulációknak”, ami „némi túlzással felér egy szállítmány rossz címre küldött Kalasnyikovval”. Mindehhez egyetlen mondat adott kapaszkodót: az, amikor a miniszterelnök arról beszélt, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének vallja magát.
A médiaháború kapcsán keletkezett cikkekben pedig azt láthatjuk, amit szinte mindig megtapasztalhatunk éles helyzetekben a ballib holdudvartól: bizonyos kérdésekben egyszerre csak fekete és fehér lesz a világ. Vegyük például az elektromos médiumokért vívott ádáz csata kapcsán megjelent írások közül egyet ennek illusztrálására: R. Székely Julianna, Magyar Hírlap, 1991. július 13.: „de jött – már nem először – a deus ex machina – amelyet mifelénk Göncz Árpádnak hívnak”, és rendet tett a köztévében és közrádióban, megakadályozva hogy „ellenőrizhetetlen politikai erők Mr. és Mrs. Lojálisai” átvegyék a hatalmat „szuverén, független és csak a közönséghez lojális” Hankiss Elemértől és Gombár Csabától.
Persze megtalálhatjuk a ma tomboló kultúrharc sáncait is a múltban. Ugyanis nem új a Károlyi-szobor körüli hisztéria sem, a vörös gróf másától alig néhány méterre, a Jászai Mari téren állt Marx és Engels „impozáns” szobra, amelynek eltávolítása kapcsán Krausz Tamásék tartottak demonstrációt. Ebből az alkalomból nyilatkozott 1992-ben a történész a Vasárnapi Híreknek. Ismerős lesz ez is: „A neoromantikus konzervatív nacionalizmus, illetve fogyasztói, piaci kultúra képviselői minden korábbi értékben hatalmuk veszélyeztetőjét látják. (…) Az igazi veszélyt az rejti magában, hogy mi kerül a megsemmisített értékek helyébe. A vallás, a nacionalizmus vagy épp az áltudomány, a kulturális tömegtermék, a giccs? S útját lehet-e állni például az értékűrbe betóduló szélsőséges eszméknek?”
Diktatúra!
És persze diktatúrázás is volt, ennek egyik apropóját az adta, hogy 1992. október 23-án Árpád-sávos zászlóval érkező szkinhedek olyan fütyülésbe és pfujolásba kezdtek, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök meg sem kezdte ünnepi beszédét. Az erről szóló tévétudósítást manipulálták, a parlamentben pedig felvetődött, hogy be kellene tiltani az önkényuralmi jelképeket – kommunistát és nemzetiszocialistát egyaránt. A felvetés kapcsán Krauszt kereste meg a Népszabadság: „A kommunista jelképek betiltása főképp a fasiszta diktatúrák részéről volt eddig tapasztalható. (…) Az ilyen törekvések – megítélésem szerint – nálunk is a diktatúra lehetőségeinek keresését, a baloldal további gyengítését szolgálják, a szélsőjobboldal térnyerését erősítik.” Elhangzott mindez 1992 novemberében.
Egy év múlva sem lett jobb a helyzet, György Péter Magyar Narancsba írt cikkéből legalábbis ez derül ki. „A magyar világ, amelyben élünk, mint vakondok, ismét elviselhetetlen: ama szükséges jó, melyet politikának hívnak, elvadultan ül reá mindannyiunk életére. Az első szabadon választott magyar kormány, ki tudja hányadszor veri szét a mindennapi élet nyugalmát és lelki biztonságát, s csap szét csak úgy, egyszerűen éldegélők között.”
Ma már ott tartunk, illetve tartanak a liberálisok, hogy Antall milyen európai politikus volt, és Orbán Viktor kormányát illetik ugyanazokkal a vádakkal, mint az első szabadon választott miniszterelnökét.
Van viszont fejlődés, gondolhatnák Haraszti Miklós három évvel ezelőtti, Elek már említett könyvében megjelent önkritikus szavait olvasva: „Azt készséggel elismerem, bármi ilyesmit hosszú idő óta készséggel elismerek, hogy a tónus elromlásában nekünk is volt szerepünk. Ezeknek az álláspontoknak a megszemélyesítése, morálissá tétele a nyilvánosság előtt mindig rossz vért szül, és ebben nyilván nekünk is szerepünk volt.” De az is igaz, hogy az egykori SZDSZ-alapító ma magyar nyelvű Szabad Európa Rádiót szeretne, és „büntető, megfélemlítő” médiarendszert emleget.
