Az irredenta, az arrogáns – így látták a balliberálisok Antallt + Videó

Szobordöntés, médiaháború, kultúrharc, irredentizmus, arrogancia, diktatúra – ismerős vádak, a rendszerváltozás időszakából.

Nem kell egy év, és a újra Magyar Hírlapban megint Lengyel László így ír a ennek a kormánynak a vezetőjéről: „Antall József önironikus, tiszta eszű emberből politikus-szófüzérekbe bomlott, játékokba szerelmes, bírálatot nem tűrő miniszterelnökké vált”.

Kalasnyikovok rossz címre

Sőt, a balliberális sajtónak még az is megy, hogy burkoltan leirredentázza Antallt, amiért 1991-ben megemlítette Francesco Cossiga olasz köztársasági elnöknek a bomlófélben lévő Jugoszlávia kapcsán, hogy déli szomszédunknak megoldást kell találnia a vajdasági magyarok autonómiájának ügyére. A vitriolos írás alapját alighanem az szolgálta, hogy Antall utalt rá, a Délvidéket Trianonban és Párizsban nem Szerbiához, hanem a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, illetve Jugoszláviához csatolták. A cikk szerzője (M. G.) máris látja a megjegyzésben az ürügyét a „rosszízű magyarellenes politikai propagandáknak, spekulációknak”, ami „némi túlzással felér egy szállítmány rossz címre küldött Kalasnyikovval”. Mindehhez egyetlen mondat adott kapaszkodót: az, amikor a miniszterelnök arról beszélt, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének vallja magát.

A médiaháború kapcsán keletkezett cikkekben pedig azt láthatjuk, amit szinte mindig megtapasztalhatunk éles helyzetekben a ballib holdudvartól: bizonyos kérdésekben egyszerre csak fekete és fehér lesz a világ. Vegyük például az elektromos médiumokért vívott ádáz csata kapcsán megjelent írások közül egyet ennek illusztrálására: R. Székely Julianna, Magyar Hírlap, 1991. július 13.: „de jött – már nem először – a deus ex machina – amelyet mifelénk Göncz Árpádnak hívnak”, és rendet tett a köztévében és közrádióban, megakadályozva hogy „ellenőrizhetetlen politikai erők Mr. és Mrs. Lojálisai” átvegyék a hatalmat „szuverén, független és csak a közönséghez lojális” Hankiss Elemértől és Gombár Csabától.

Persze megtalálhatjuk a ma tomboló kultúrharc sáncait is a múltban. Ugyanis nem új a Károlyi-szobor körüli hisztéria sem, a vörös gróf másától alig néhány méterre, a Jászai Mari téren állt Marx és Engels „impozáns” szobra, amelynek eltávolítása kapcsán Krausz Tamásék tartottak demonstrációt. Ebből az alkalomból nyilatkozott 1992-ben a történész a Vasárnapi Híreknek. Ismerős lesz ez is: „A neoromantikus konzervatív nacionalizmus, illetve fogyasztói, piaci kultúra képviselői minden korábbi értékben hatalmuk veszélyeztetőjét látják. (…) Az igazi veszélyt az rejti magában, hogy mi kerül a megsemmisített értékek helyébe. A vallás, a nacionalizmus vagy épp az áltudomány, a kulturális tömegtermék, a giccs? S útját lehet-e állni például az értékűrbe betóduló szélsőséges eszméknek?”

Diktatúra!

És persze diktatúrázás is volt, ennek egyik apropóját az adta, hogy 1992. október 23-án Árpád-sávos zászlóval érkező szkinhedek olyan fütyülésbe és pfujolásba kezdtek, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök meg sem kezdte ünnepi beszédét. Az erről szóló tévétudósítást manipulálták, a parlamentben pedig felvetődött, hogy be kellene tiltani az önkényuralmi jelképeket – kommunistát és nemzetiszocialistát egyaránt. A felvetés kapcsán Krauszt kereste meg a Népszabadság: „A kommunista jelképek betiltása főképp a fasiszta diktatúrák részéről volt eddig tapasztalható. (…) Az ilyen törekvések – megítélésem szerint – nálunk is a diktatúra lehetőségeinek keresését, a baloldal további gyengítését szolgálják, a szélsőjobboldal térnyerését erősítik.” Elhangzott mindez 1992 novemberében.

Egy év múlva sem lett jobb a helyzet, György Péter Magyar Narancsba írt cikkéből legalábbis ez derül ki. „A magyar világ, amelyben élünk, mint vakondok, ismét elviselhetetlen: ama szükséges jó, melyet politikának hívnak, elvadultan ül reá mindannyiunk életére. Az első szabadon választott magyar kormány, ki tudja hányadszor veri szét a mindennapi élet nyugalmát és lelki biztonságát, s csap szét csak úgy, egyszerűen éldegélők között.”

Ma már ott tartunk, illetve tartanak a liberálisok, hogy Antall milyen európai politikus volt, és Orbán Viktor kormányát illetik ugyanazokkal a vádakkal, mint az első szabadon választott miniszterelnökét.

Van viszont fejlődés, gondolhatnák Haraszti Miklós három évvel ezelőtti, Elek már említett könyvében megjelent önkritikus szavait olvasva: „Azt készséggel elismerem, bármi ilyesmit hosszú idő óta készséggel elismerek, hogy a tónus elromlásában nekünk is volt szerepünk. Ezeknek az álláspontoknak a megszemélyesítése, morálissá tétele a nyilvánosság előtt mindig rossz vért szül, és ebben nyilván nekünk is szerepünk volt.” De az is igaz, hogy az egykori SZDSZ-alapító ma magyar nyelvű Szabad Európa Rádiót szeretne, és „büntető, megfélemlítő” médiarendszert emleget.