Zipernowsky Károly feltaláló, Juhász Gyula költő és Bálint gazda születésének napját is ezen a napon tartjuk, és emlékezünk Karl Benz avagy Martin Luther King halálára. Ma múlt 163 éve, hogy Damjanich szétverte Jellasics seregeit Tápióbicskénél, és immár 63 esztendő telt el azóta, hogy aláírták a NATO alapító okiratát 1949-ben. Magyarországon egy olyan ellentmondásos történelmi dátumot jegyzünk e napon, melyre emlékezve évről évre újraindul a polémia történészberkekben. Az egyik elment, jött helyére a másik, mondják sokan azóta, no meg felteszik a kérdést, milyen ívet írt volna Magyarország pályája, ha a szovjet Vörös Hadsereg nem maradt volna a Kárpát-medencében 46 éven keresztül.
A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950-ben törvényerejű rendeletben nyilvánította nemzeti ünneppé április 4-ét. Katonai díszszemlékkel és az elesett szovjet katonák síremlékeinek megkoszorúzásával emlékeztek a múltra évtizedeken át ezen a napon. A budapesti főrendezvény az akkori Felszabadulás téren megtartott katonai díszszemle volt, melyen az összes jelentős állami méltóság tiszteletét tette. A Németh-kormány 1989-ben végleg törölte április 4-ét az állami ünnepek sorából.
Egyes álláspontok szerint ezen a napon hagyta el az utolsó visszavonuló német katona hazánk területét Nemesmedvesnél 1945-ben. Valójában arról van szó, hogy Joszif Visszarionovics Sztálin ezen a napon kívánta elérni Magyarország teljes felszabadítását, a terv azonban dugába dőlt. Az utolsó német egységek ugyanis csupán április 13-án lépték át a magyar–osztrák határt, az ünnepnap azonban megmaradt a tervekben szereplő dátum szerint.
Április negyedikét a Rákosi-korszakban nemzeti ünneppé nyilvánították, az elesett szovjet katonák sírjaira pedig minden évben ezen a napon helyezték el az emlékezés koszorúit. A nyilaskeresztes uralomnak vége szakadt, azonban rövid többpárti időszakot követően megkezdődött a négy évtizeden át tartó szocialista éra, az itt állomásozó Vörös Hadsereg aktív segítségével. Pontosan ez az a pont, ahol a történészi álláspontok összecsapnak, és ami miatt április 4-ét egyesek felszabadulásként, mások a megszállás kezdeteként, míg sokan a hatalomváltás kulcsdátumaként értelmezik. Vannak, akik a koncentrációs táborokból hazatérve rögvest „belekóstolhattak” a szovjet lágerek életébe, a „szerencsésebbek” Recskre kerültek. Több mint 200 ezer embert hurcoltak a Szovjetunióban létesített munkatáborokba, ahonnan kevesen térhettek haza élve. Eközben több százezer hazánkban szolgáló szovjet katona vehette át a Budapest bevételéért és a Fasiszta Magyarország legyőzéséért kitüntetést. A szovjet Vörös Hadsereg 1944 őszére Magyarország keleti határáig szorította a visszavonuló Wehrmachtot. Karácsony napjaira sikerült körülzárni a fővárost, és mivel sem Hitler, sem Sztálin nem nyilvánította nyílt várossá Budapestet, megkezdődött az ostrom. Február 13-ra az utolsó német egységek is kimenekültek a körülzárt Várból, és a Dunántúl felé vonultak vissza. A Magyarország területén húzódó 3. Ukrán Front gyorsan haladt nyugat felé. A terveknek megfelelően négy magyar hadosztályt is fel akartak szerelni, de az előkészületek elhúzódtak, és végül nem került sor a csapatok bevetésére. A 2. német páncéloshadsereget és a 8. német hadsereget magában foglaló „Dél” Hadseregcsoport a Velencei-tó és a Balaton között még megpróbált végrehajtani egy áttörést, de a majd félmillió katonát megmozgató akció sikertelenül zárult márciusban. Március 29-én a szovjetek áttörték az osztrák határt, és benyomultak Ausztriába. Április 13-án, miközben a Vörös Hadsereg harckocsijai már Bécs utcáin gördültek, Pinkamindszentnél az utolsó német csapattest is elhagyta Magyarország területét.
Egy 2005-ös felmérés szerint a volt MSZMP-tagok kétharmada és az összes megkérdezett egyharmada a felszabadulás kifejezést használja április 4-e kapcsán.
