– Ön hogyan úszta meg a mészárlást?
– A sípcsonti sebem begyulladt, nehezen tudtam járni. Éppen vízért mentem a zagyvapálfalvai kúthoz, amikor jöttek a munkások, akik elindultak Salgótarjánba tüntetni. Mielőtt a nővéremék után mentem volna, hazavittem a vizet, majd elkezdtem bicegni Salgótarján felé, amely mintegy öt kilométerre volt Zagyvapálfalvától. Éppen az öblösüveggyár környékén jártam, amikor megkezdődött a sortűz. Meghűlt bennem a vér. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett. Alig tettem meg a következő húsz métert, már rohantak felém az első menekülők. Tőlük tudtam meg, hogy lövik a tüntetőket.
– Ennek ellenére nem fordult vissza, hanem a helyszínre ment. Mit tapasztalt a város főterén?
– Természetesen a helyszínre mentem, mert aggódtam a nővéremért, meg akartam keresni. Rettenetes látvány fogadott. Talán csak valami filmes tudta volna úgy elrendezni a teret, ahogyan egymásra dőlve feküdtek tömegével az emberek. Akkor még mindenhonnan sikoltások, kiabálás, jajveszékelés hallatszott. Sajnos járni is csak úgy tudtam, hogy néha tetemeket kellett átlépnem, miközben halottak arcát néztem, hogy nem találom-e meg közöttük a testvéremet. Százharminc halottról beszélnek, de ez nem igaz, hiszen később a félelem és egyéb okok miatt számos áldozatot nem jelentettek.
A teljes interjút a Magyar Nemzet hétfői számában olvashatja
