Utalt arra, hogy a bekábított Tóth Ilona akaratlanul önmaga ellen vallott, azt mondta, amit a hatalom bírósága hallani akart. Ezzel a külföldi közvéleménynek azt akarták demonstrálni, hogy ha egy orvosnő el tudott követni egy gyilkosságot, „milyenek lehettek az utcán a pesti srácok?”
Wittner Mária közölte: Tóth Ilonát „meggyalázták emberségében, hitében, hivatástudatában”, az ő becsülete pedig „a mi becsületünk is, és azoké, akiket ötösével-hatosával összedrótozva, arccal lefelé temettek el”, és még most is ugyanott és ugyanúgy nyugszanak. A képviselő reményét fejezte ki, hogy ezek a kivégzett forradalmárok talán egyszer megkapják a végtisztességet.
Iván László fideszes országgyűlési képviselő,a mártír orvostanhallgató évfolyamtársa elmondta: Tóth Ilonának kisugárzása volt, a magyar Jeanne d’Arcnak hívták. Mint mondta, huszonöt évvel az ítélet végrehajtása után beszélt valakivel, aki kiskatonaként jelen volt a kivégzésén. Tőle tudta meg, hogy amikor Tóth Ilonát a vesztőhelyre vitték, azt kérte rabtartóitól, hogy vegyék le róla a bilincset, mert úgysem szökik meg, de kérését nem teljesítették. Mielőtt nyakára rakták a kötélhurkot, a szemtanú szerint Tóth Ilona felkiáltott: „Ártatlan vagyok!” – idézte fel.
Kahler Frigyes történész kiemelte, hogy a koncepciós perekben a bíróságok a politikai akarat végrehajtói voltak. Ezek az eljárások nemcsak a politikai ellenfelek megsemmisítésére voltak alkalmasak, hanem a kommunizmus propagandájának célját is szolgálták. Ha a politikai hatalom valakit reakciósnak minősített, akkor az illető életveszélybe is kerülhetett – mondta.
A Tóth Ilona-per koncepciós volta nem vonható kétségbe, mert „az ítélet köszönő viszonyban sincs a nyomozati anyaggal”, s ez az eljárás egy „perszövevény központi darabja", amelyben a legelképesztőbb történeteket ötvözik – fogalmazott.
