Immár 25 éve, hogy elhunyt Szerdahelyi János abonyi tanár, dalköltő, a Lesz, lesz, lesz kezdetű közismert ének szerzője. Apai hatásra gyermekként kitanulta a nyomdászmesterséget, de „végül” győzött a zene iránti vonzalma, aminek már 5 éves kora óta saját hegedűjén hódolt; mesterét ráadásul igen hamar felülmúlta a muzikális fiatal. A zenei kiművelődés közben, 19 évesen felvették a debreceni egyetem matematika–fizika szakára (1925). Egyetemista társaival olyan együttest alapított, amellyel a debreceni mozik (némafilmek) hangulatát színesítették játékukkal, és amelyből finanszírozni is tudta tanulmányait – az „iskolapénzt” szüleitől fél év után nem is fogadta el.
Diplomaszerzés után megnősült, Mátyásföldön vállalt tanári állást, és azonnal meg is szervezte az iskola énekkarát és fúvószenekarát, s többek között a helybeli katolikus templomban előadták hazánkban talán az első modern hangvételű, ha nem is beat-, de esztrádmisét – ez idő tájt bátorították fel neves művészek saját dalok komponálására is. Egyik első sikeres művét (Három kislány ül a padon) a mai Vígszínházban mutatták be és a rádió számára is rögzítették, közben sikeresen próbálkozott a táncdal és az operett műfajával is, több szerzeményét az egész ország énekelte.
Petőfi című daljátéka Kulinyi Ernő verseire született. Ezen színpadi alkotás a visszacsatolt Kassáról indult hódító útjára. Az itteni Nemzeti Színházban volt az ősbemutatója aznap, mikor Horthy Miklós bevonult a városba, és a díszelőadáson a kormányzó és hitvese is megjelent. A harmincas évek végén születtek szintén Kulinyi Ernővel közös, országszerte ismert hazafias dalai, köztük a Lesz, lesz, lesz Saját szalonzenekara volt, amellyel rendszeresen szerepelt a rádióban – a tanítással sem hagyott fel, sőt, Újpesten gimnáziumi igazgatóságig vitte.
A háború után sokáig nem kapott Budapesten állást, így Balassagyarmaton, Vácott és Cegléden tanított, illetve Pest megyei szakfelügyelő volt. Bár az országos zenei vérkeringéstől így távol került, mindenhol legalább akkora energiát fektetett az adott közösség zenei életének fellendítésébe, mint az intézmény igazgatásába. 1954-ben sikerült visszakerülnie a fővárosba, ekkor már nem igazgatóként, csak egyszerű tanárként. 1962-ig az Épületgépészeti Technikumban, majd 1967-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig az Ybl Miklós Építőipari Technikumban tanított. Ezekben az iskolákban is szervezte az iskolai zenei életet, és apránként visszakerült az országos zenei közéletbe is.
Termékeny alkotóévek következtek, számtalan szebbnél szebb magyar nótája született a hatvanas-hetvenes években, melyeket a rádió és a televízió rendszeresen műsorára tűzött. Nótáiból két önálló nagylemez is megjelent (1982, 1988).
Nyugdíjaséveit Budapesten, a XII. kerületben, a Böszörményi út 34. alatt töltötte, ahol is csak az iskolai tanítás alól mentesült. A 20. század egyik legnevesebb nótaszerzője 1988. augusztus 24-én hunyt el, Abonyban helyezték végső nyugalomra.
