Tulajdonszerzés tanácsi határozattal

Egy fővárosi mérnök rámenőssége kellett hozzá, hogy megáll a pesti gyorsvonat a Szigliget-Badacsonytördemici állomáson.

Nem volt könnyű Szigliget szegény cselédnépének, polgárainak sem hozzáférni a fukar Esterházy uraktól ahhoz a nádas partrészhez, amelyen az első keskeny fürdőhelyet létesítették 1933-ban. Egy fővárosi mérnök rámenőssége kellett hozzá, hogy azóta megáll a pesti gyorsvonat a Szigliget-Badacsonytördemici állomáson, a fürdővendégek és helybeliek szakadatlan örömére. Aki látta a zsúfolt szigligeti strandot egy szép nyári hétvégén, fejben összeadhatja a háromhavi hasznot, amit a település költségvetésének hoz.

Tördemic – akkor még: Nemestördemic – és a vele egybeépült Lábdihegy a múlt század 20-as éveiben alakította ki fürdőhelyét. A település helyi és betelepült, lokálpatrióta polgárai kezdetben csak egy fából készült falépcső és pár egyszerű deszkakabin komfortját élvezhették a vízparton, mígnem 1932 és 37 között feltöltötték, bazaltkő védelemmel, ácsolt mólóval látták el, befásították a strandjuk területét. Még 1931-ben fürdőegyletet alapítottak, csatlakozva az 1904-ben létre hozott Balatoni Szövetséghez, amelynek célkitűzése volt a „meglévő és a jövőben alapítandó összes fürdőtelepek között testvéries kapcsolat létrehozása, hogy a külön helyi viszonyok szemmel tartásával a fürdőtelepek idegenforgalma emelkedjék, és az egész balatoni partvidék virágzóvá fejlesztessék”. Ami azonban a „helyi viszonyokat” illeti, a tördemici és lábdihegyi lakosok bizony pórul jártak az elmúlt évtizedek, konkrétan az 1990-es rendszerváltás körüli zavaros időkben.

Lábdihegy vízpartja szintén a gróf Esterházyak birtoka volt, a területet tőlük bérelte a fürdőegylet. 1945 után a család minden birtokát államosították. A Partszépítő és Fürdőegyesületet 1948-ban a belügyminiszter rendelettel feloszlatta, a strand tulajdonjogát átadták a községnek, a vele határos partszakasz gondját – a rajta levő, közmunkával épített sportpályával – a helybeli, közös tanácsra bízta az állam. 1953-ig futballpálya, 1968 után KISZ építő- és úttörőtábor működött rajta; az ingatlan Badacsony felé eső végét a volt néphadsereg tapolcai alakulata kapta meg használatra. Az eredetileg egységes tóparti ingatlan 50 százaléka került tehát kezelésébe, 29 százalékát – a honvédségi használat okán – az állam magának tartotta meg, így mindössze 21 százaléka maradt a Balaton-parti ikerközségek birtokában.

Érthető, hogy a jogállami normák és az önkormányzatiság rég várt visszatértével a tördemic-lábdihegyiek vissza akarták kapni a területükhöz tartozó többi partszakaszt is a keskeny – mindmáig díjtalanul igénybe vehető – füves strandjuk mellé. A politikai rendszerváltozás után mégis meglepődhettek, amikor szembesültek egy 1980. december 29-én Badacsonytomajban történt nagyközségi tanácsülés jegyzőkönyvével. A formális napirendi pontok, majd a „vegyes ügyek” megtárgyalása közé mintegy mellékesen bekerült, hogy „a Lékai János Járási-Városi Úttörőtábor fenntartói jogát átadják a Tapolcai Városi Tanács részére”. Arató Imre vb-titkár így „tájékoztatta” a tanácsülést: „illetékes felsőbb tanácsi szervek kezdeményezték” a fenntartói jog átruházását. Az „üdültetési terv” szerint az itt lakó – tomaji, tördemici és ábrahámhegyi iskolás gyerekek – úgy sem használhatják a tábort, érvelt a tanácselnök, a jelen levő 39 tanácstag pedig egyhangúan megszavazta a határozatot. Mi mást tettek volna akkor, amikor 1. 1981. január elsejével a tomaji, szintén járási művelődési ház irányítását is át kellett adniuk Tapolcának, nyilván a „felső szervek kezdeményezésére”; 2. Az akkori jogrendbe belefért, hogy egy tájékoztatást két perc alatt elfogadnak határozatként; 3. Veszprém megye első embere az időben még Pap János, ’56-os megtorló főtiszt, Kádár egykori belügyminisztere volt.

A szóban forgó, részben a magyar állam tulajdonában, másrészt Tapolcai Tanács vb kezelésében (!) nyilvántartott ingatlanokat a tapolcai földhivatal 1995. május 26-án átjegyezte a tapolcai önkormányzat javára; az átíratást két nappal előbb sürgősséggel kérelmezte Sibak András polgármester. Az eljárás megsértette az önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény rendelkezését a vagyonátadás határidejéről, de ez nem zavarta sem a hivatalt, sem Sibakot, aki már korábban, 1993. december 1-jétől – először 15, majd 20 évre szóló – bérleti szerződést írt alá egy soproni székhelyű kft. tulajdonosával. A bérlő azóta is – sikeresen, állami támogatásokat nyerve – működteti az egykori táborhelyen levő kempinget (a szerződés ez évben lejár!). Érdekes, hogy Sibakot, aki 1992 és 1998 között a város első embere volt, majd még négy évig képviselte az MSZP-t városi képviselőként, ez év február 11-én 3 és fél év letöltendő börtönre ítélte első fokon a Tapolcai Járásbíróság, üzletszerű csalás és nagy összegű sikkasztás bűntettében (Veszprém megyei Napló, 2013. 02. 12. – veol.hu). Ámbár az egész ügy tele van „érdekességekkel”, a polgári jogbiztonsággal, a közösségi tulajdonnal és a közérdekkel, a jó erkölccsel nehezen összeférő döntésekkel.

A tulajdonlási és/vagy kezelési jogból többszörösen, fondorlatosan kijátszott Tördemic-Lábdihegy község és a tisztes Partszépítő és Fürdőegyesület természetesen nem nyugszik bele a fennálló helyzetbe, vissza akarják kapni az őket megillető – legalább használati – jogukat az elorzott területre. Perelnek rendületlenül. Ügyük a Győri Ítélőtábla előtt van.

Ludwig Emil