Kelletlen pártállami kegyelet

Az MSZMP vezetése nem zárta ki az erőszakszervezetek bevetését az újratemetésen.

Grósz Károly pártfőtitkár-miniszterelnök 1988 nyarán amerikai útja során még úgy nyilatkozott, hogy szó sem lehet Nagy Imre rehabilitálásáról, mert szerinte megsértette a törvényeket és az alkotmányt. Ugyanígy elítélő hangnemben szólt még a június 16-i tiltakozások szereplőiről, leszélsőségesezve őket. A jég mégis megtört, mivel az egyik kivégzettnek, Nagy Imre egykori kabinetfőnökének, Szilágyi Józsefnek a lánya egy washingtoni sajtótájékoztatón nyíltan megkérdezte tőle, mikor temetheti el az édesapját.

1988 második felében felgyorsultak az események. Az MSZMP Központi Bizottságán belül Pozsgay Imre égisze alatt megalakult történelmi albizottság Berend T. Iván vezetésével többek közt az 1956-os események tudományos értékelésére kapott megbízást. Eközben viszont az MSZMP vezetőtestületeinek jegyzőkönyvei arról tanúskodnak, hogy a belső kommunikációban nem lehetett szemléletbeli változást tapasztalni. A legfelső vezetés messzemenően elítélő tónusban taglalta 1956 hőseinek szerepét – bevallottan csak a közhangulat és a nemzetközi nagypolitika nyomásának engedve pengettek némileg lágyabb húrokat. Nyilvánvalóan szó sem lehetett volna rehabilitálásról, ha a Szovjetunió nem gyengül meg végletesen a fegyverkezési versenyben, gazdaságilag nem megy csődbe a szocialista tábor s vele együtt a hazai pártállam.

A fordulópontot kétségtelenül a reformer Pozsgay Imre politikai bizottsági tag 1989. január végi rádiós nyilatkozata jelentette, ami felszínre hozta az állampárton belüli ellentéteket. Végre egy pártvezető nem ellenforradalomnak, hanem legalább népfelkelésnek nevezte 1956-ot. Mutatta a társadalom nagy részének az igényét a megszabadulásra a diktatúrától, hogy Pozsgay rendkívül népszerű lett az igazság kimondása után. Még akkor is hálásak voltak az emberek, ha az ideiglenes definíció az úgymond népfelkelésről még korántsem volt egyenlő a forradalom jogaiba való visszahelyezésével. Grósz Károly pontosan tudta, hogy a szellemet már nem lehet visszatuszkolni a palackba. Ezért külföldi útjáról visszatérve valósággal tajtékzott.

Posztpártállami berkekben szokás úgy beállítani, hogy a valódi rendszerváltozás éve 1989 volt. Ezzel azt sugallják, hogy az állampárton belül történtek a lényeges változások. Ha viszont elolvassuk az MSZMP-iratokat, megdöbbentően sok latolgatást találunk bennük az erőszak alkalmazásáról. 1988 közepétől ez a tematika uralja a vezetőségi üléseket. Sőt, amint közeledünk időben az ötvenhatos mártírok újratemetéséhez, egyre többször vetődik föl az erőszak mint kerülendő, de reálisan szóba jöhető forgatókönyv.

Kiemelkedik a sorból Borbély Sándor egyik felszólalása. Az MSZMP KB nemzetközi, jogi és közigazgatáspolitikai bizottságában a Munkásőrség országos parancsnoka 1989. április 28-án szenvedélyesen óvott attól, hogy a Kossuth téren vagy a Hősök terén engedélyezzenek bármilyen demonstrációt. „A Kossuth tér semmiképpen nem jöhet számításba, Hősök tere sem, mert nem lehet kezelni. Állítom elvtársak, a hangulat olyan lesz, ki lehet vezényelni megint 500 tankot, 3000 rendőrt, talán munkásőrt is, nem lehet rendet csinálni. Az egy olyan tömeg lesz. Én emlékszem ’956. október 23-ra, a tüntetésre, emlékszem, abban én részt vettem, hogy indult el? Hogyan alakult át két óra alatt nem lehet ezzel a tömeggel ( ) Egyetértek Kárpáti elvtárssal. Fel kell készülnünk valamire elvtársaim. Pont június 16-án adjuk ki az utasítást? Azt nem lehet csinálni.”

Minderre reflektálva Horn Gyula sem csinált titkot abból, hogy nagyon nem tetszik neki az ellenzék által tervezett megemlékezés: „( ) úgy ítéljük meg az ország közrendjét vagy a közbiztonság állapotát, hogy ezek a tüntetések kezelhetetlenek, és ha valaki ki akarja fejezni a részvétét Nagy Imréékkel, azt megteheti a temetőben. ( ) Én nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy az adott szituációban az eseményhez kapcsolódóan ne engedélyezzük.”
S hogy miket mondott a hivatkozott Kárpáti Ferenc? A honvédelmi miniszter azt fejtegette: „Én ismét a rendszer biztonsága érdekében azt mondom, hogy semmi olyanba ne menjünk bele, ami kiszámíthatatlan, ami felforduláshoz vezethet. Nem tudom, ki vállalja egy újabb vérontást Magyarországon, vagy kinek szükséges. Ki tudja ezt pontosan kiszámítani, hogy ez mivel jár?”

A közismerten keményvonalas Korom Mihály szintén a robbanásveszélyes helyzet miatt aggódott meglehetősen zavaros, szintaktikailag rendezetlen mondatokban. Szerinte ha a robbanás bekövetkezik, eltorlaszolja az utat a további fejlődés előtt, „mert akkor jó, lábhoz tett fegyverrel állhat ugyan a katonaság meg a rendőrség, de ha elszabadulnak az indulatok, akkor meggyőződésem szerint – igaz, politikai töltés alapján – feltétlenül be kell avatkozni”.

Fejti György KB-titkár nem rejtette véka alá, hogy a szabadtéri megemlékezések ellen van, s a tiltás jogi megalapozottsága mellett kardoskodott minden alkalommal.

Grósz Károlyt szintén állandóan foglalkoztatta az erőszakszervezetek bevetése: „könnyen lehet, hogy a temetőből hazafelé jövet ( ) olyan rendbontás történik, ami mit tudom én, más állampolgárok személyes biztonságát veszélyezteti, törnek, zúznak és egyebek, akkor bele kell avatkozni, hát ezt nem lehet elnézni azon a címen, hogy a temetőből jönnek.”

Nyers Rezső osztotta az értékelést. Amikor Király Béla és más emigránsok Amerikából való hazajövetelének kockázatait taglalták, úgy fogalmazott: „keményen kellene, de lábhoz tett fegyverrel, hogy úgy mondjam, itt az erőszak-apparátusunknak helytállni és vigyázni, hogy bármelyik pillanatban, de csak politikai döntésre, ha kell, akkor lépjen közbe.” A Kossuth téri vagy a Hősök terei demonstrációt ő is elkerülendőnek tartotta, majd sajátságos stílusban azt javasolta: „Inkább ha lehet, magasabb szintre, politikusabbá tenni azt a temetői micsodát.”

Grósz Károly nem kevésbé magasztos módon boncolgatta a jövőt és vele együtt modellváltó elkötelezettségüket – már a politikai bizottság május 26-i ülésén: „No most, a tárgyalások során valóban jó lenne már október 23-ra is utalni, hogy mi ezt a nemzeti megbékélést csak akkor tudjuk elképzelni, ha ezzel befejeződött ez az ügy, és nem kezdődik október 23-ával az egész cirkusz megint elölről. Mert akkor nincs nemzeti megbékélés!” Az 1988 novemberében fehérterrorral riogató pártvezérnek határozott elképzelése volt a tömegek kezeléséről. „Egészen addig, míg nem kezdődik valami rendkívül kemény rendszerellenes tüntetés, addig nem lehet fellépni. ( ) Jó idegekkel hagyni kell, hogy mozduljanak meg. És amikor széjjelmozdulnak, akkor kell Hát ezt a karhatalom tudja, erre van technológiája.”

A BM III/III. csoportfőnökség ÁB (azaz állambiztonsági) operatív bizottságának május 9-i ülésén megfogalmazták a felső elvárásoknak megfelelő teendőket. „Hálózati pozíciónkat dezinformálásra is fel kell használni. Elképzelhető, hogy az eseményt szélsőséges elemek akár fegyveres akciók végrehajtására is felhasználhatják, ami a demokratizálódási folyamat leállításához, visszarendeződéshez vezethet. Lehet, hogy ezt a veszélyt is terjeszteni kell.” A társadalom elriasztása a felemelő naptól nem sikerült, az újratemetéssel mindenki számára egyértelművé, láthatóvá vált a szocialista rendszer összeroskadása. A hálózati módszereket azonban hosszú évekig eredményesen alkalmazták a posztkommunizmus sokszor személyükben is azonos továbbvivői a lakossággal szemben.

Átlépni. Koncerttel, valamint az Átlépni a szabadságba című kiállítással emlékezik a Terror Háza Múzeum a 25 évvel ezelőtti rendszerváltoztatásra. A kiállítás a vasfüggöny lebontását és a páneurópai pikniket idézi meg, amikor a Magyarországra érkező keletnémet polgárok előtt magyarok nyitották meg az utat a szabadságba, Ausztria felé. Ma este a Hősök terén – a Terror Háza Múzeumot működtető közalapítvány szervezésében – ingyenes Szabadságkoncertet ad a Scorpions és az Omega.

Soha. A diktatúra idején jogi viszszaéléssel elvett vagy megnyomorított életek azt a kötelezettséget róják a demokratikus, jogállami berendezkedésű, szabad Magyarországra, hogy politikai megrendelésre soha ne születhessenek ítéletek – írta közleményében az Igazságügyi Minisztérium. A Trócsányi László által irányított tárca rámutatott: a jog helyes alkalmazása a békés társadalmi együttélés biztosítéka, és az Igazságügyi Minisztérium kiemelt figyelmet fordít e követelmény érvényesülésére. Felidézték: a kommunista rezsim jogtiprásai – így az ország miniszterelnöke ellen hozott ítélet is – megrendítette az igazságszolgáltatásba és a jogrendszerbe vetett közbizalmat. A koncepciós perek fájdalmas jogsértései a társadalmi megosztás eszközeként használták a jogot, az igazságszolgáltatást pedig az elnyomás eszközévé aljasították.

Részletek a beszédekből, elhangzásuk sorrendjében

Vásárhelyi Miklós, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke: Ismét sorsfordulóhoz érkeztünk. A hősi halál évfordulóján támasszuk fel a mártírok szellemi hagyatékát. S így zárjunk le egy keserves korszakot, hogy új fejezet nyíljék nemzetünk történelmében.

Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Munkástanács egykori elnöke: Az első és legnehezebb akadály a szovjet csapatok jelenléte Magyarország területén. Jelenlétüknek ezek a koporsók az eredményei és a megkeseredett mai életünk is. Ezért kérjük a világ valamennyi becsületes emberét, közösen segítsük hozzá a Szovjetuniót, hogy minél hamarabb kivonhassa csapatait magyar hazánk területéről.

Mécs Imre: Gyásznap a mai, amikor a nemzet önmaga elvesztegetett 32 évét veszi számba. Nem itt tartanánk, ha a Szovjetunió akkori vezetői nem fojtják vérbe és könnybe nemes forradalmunkat. Nem csak bűnt, óriási hibát követtek el, amikor megakadályozták, hogy a magyar nép a maga útját járja.

Zimányi Tibor: Csak azt kérjük, hogy az egyensúly helyreálljon. Ennek két elengedhetetlen feltétele van. Egyrészt valamennyi áldozat rehabilitációja, amelynek üteme és mértéke erősen kifogásolható. Másrészt hogy mindazok, akik a törvénysértések elkövetésében érintettek vagy utólag egyetértésüket fejezték ki, önként távozzanak minden közéleti szereplésből. Csak ezek után válhat őszintévé és teljessé a nemzeti megbékélés.

Király Béla, az 1956-os Nemzetőrség parancsnoka: Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József és félezer szabadságharcos bekövetkező temetése nem zár le semmit, hanem új korszakot nyit. Most már az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlások minden áldozatának – élőnek és holtnak, különösen a névtelen szabadságharcosoknak – meg kell adni azt, amit áldozatukkal kiérdemeltek.

Orbán Viktor: Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A mi vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik. ( ) Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. ( ) Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának. ( ) Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.