– Nem zavaró kicsit önöknek a nagy csend a frissen alakult intézet körül? Előzetesen, a nagy hullámokat verő támadásokat kiváltó parlamenti és társadalmi viták után azt lehetett volna hinni, hogy állandóan a figyelem középpontjában lesznek. Minek tulajdonítja ezt a relatív kíváncsiság-apadást?
– Én nem kíváncsiság-apadásról beszélnék, hanem inkább egy méltánylandó kivárásról. Komoly történeti feltáró munkákhoz, amelyekre a bizottság is törekszik, idő kell. Számunkra az elmúlt fél év egy nagyon intenzív, építkező munka időszaka volt. Ez egyszerre jelentette a teljesen új intézmény felállítását, megszervezését és a kutatások beindítását. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy eredményeink beszédtémát fognak jelenteni. A nyugodtabb légkörben az is közrejátszhat, hogy miután a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagjai csak 1972. február 14. után születettek lehetnek – életkoruknál fogva nemigen vádolhatóak pártállami érintettséggel, s a rendszerváltást követő csatározásokból is kimaradtak.
– A fiatal kor megújult, politikai előítéletektől, közhelyes beidegződésektől mentesebb nézőponttal is társul?
– Úgy vélem, feltétlenül. A bizottság összetételében tükröződő generációváltást egyben egy egész korosztály megszólításának, megbecsülésének is tekintjük. Annak elismeréseként, hogy a fiatalabb történésztársadalom is képes magas színvonalú feltáró, elemző tevékenységre. Ez a felhatalmazás éppen ezért nagy felelősséget ruház ránk. A megbízatásunk ugyanakkor lehetőség is arra, hogy új eszközökkel, megújult perspektívába helyezzük a közelmúlt eseményeit. Ezt megkönnyíti persze, hogy mindannyian magunkkal hoztuk családunk, szűkebb környezetünk emlékanyagát.
– Sokan azt a hatást keltik, mintha minden fontos iratot eltüntettek volna, s ami megmaradt, az csak amolyan resztli. Egy másik narratíva szerint pedig, amit lehetett, már úgyis feldolgozták. Mi az igazság?
– Akik kutatnak levéltárakban, pontosan tudják, hogy miközben fontos dokumentumok valóban hiányoznak, rengeteg feldolgozatlan iratanyagot is őriznek ezek az intézmények. Ráadásul folyamatosan újabb és újabb dokumentumegyüttesek kerülnek be. Éppen ezért olyan alapkutatásokba fogtunk, amelyek a pártállam hatalomgyakorlási mechanizmusának és káderpolitikájának komplex, sőt integrált feltérképezését célozzák. Ennek érdekében a bizottság tagjainak vezetésével önálló munkacsoportokat állítottunk fel, amelyek a legfontosabb igazgatási területeken, így a belügy, igazságügy, külügy, gazdaság, kultúra vagy éppen a hadsereg irányításának területén vizsgálják a legjelentősebb intézmények történetét, az ezeket működtető apparátus összetételét és a pártirányítás korszakon belül változó technikáit. Akkor tudunk ugyanis igazán ítéletet alkotni a magyarországi kommunista diktatúra négy és fél évtizedéről, ha megismerjük és megértjük belső működési rendszerét. És ezen a téren van még tennivaló. Miközben jól tudjuk, a pártállami rendszer lényege, hogy az érdemi kérdések a pártban dőltek el, mégsem készült még el egy korszerű párttörténeti kézikönyv az MKP-MDP-MSZMP 1945 és 1989 közötti történetéről. És nincsenek feldolgozva olyan fontos „résztémák” sem, mint például a MSZMP KB nagy hatalmú agitációs és propaganda osztályának, az ideológiai kérdésekben megkerülhetetlen „apónak” vagy az állambiztonsági szervek munkáját is irányító adminisztratív osztályának története. Előttünk áll, hogy feltérképezzük, milyen volt ezeknek a testületeknek a személyi összetétele, működési rendje. Ennél is nehezebb feladat a formális struktúrák feltárásán túllépni, azaz a döntéshozatal rejtett mechanizmusait, az informális csatornákat, a közvetlen személyes utasítások rendszerét megragadni. Noha már annak is örülünk, ha egy-egy széljegyzetet találunk, ami olykor többet árul el a rendszer lényegéről, mint az egész dokumentum.
– Vannak-e a NEB kutatásainak országrészekre vonatkozó irányai?
– A pártállami struktúrák feltárása mellett a legnagyobb terület, amibe a fejszénket vágtuk, a vidéki Magyarország életében lezajlott gyökeres változások átfogó vizsgálata.
– A kisebb településeken, városokban még inkább élet és halál urai voltak a helyi, megyei pártvezetők, téesz- és tanácselnökök.
– Ezért is érezzük fontosnak és hiánypótló vállalkozásnak az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközponttal közösen létrehozott vidéktörténeti munkacsoport most beinduló munkáját. Jövőre lesz a szovjet megszállás kezdetének hetvenedik évfordulója. Ennek az eleinte lappangó, majd hamarosan nyílt térfoglalásnak az anatómiáját szeretnénk egy intenzív levéltári iratfeltárás nyomán bemutatni. Hiszen a szovjetizálás vidéki folyamatai és társadalmi hatásvizsgálatai máig történetírásunk nagy adósságai közé tartoznak. Miként szerezte meg a Magyar Kommunista Párt a kulcspozíciókat a vidéki közigazgatásban és a rendvédelemben, miként zajlott a tulajdonviszonyok átrendezése, hogyan folyt helyben az elitcsere, milyen egyéni és közösségi traumák kísérték mindezt? Ezek a kérdésfeltevések alkalmat adhatnak, hogy a még élő szemtanúk is elmondják személyes történeteiket.
– Pedig nem voltak mindig bőbeszédűek az idősebbek. Az a mondás járta, hogy ezek úgyis visszajönnek
– Talán ma már bátrabban el merik mondani a szovjet hódoltság megpróbáltatásait azok, akik még pár éve sem szívesen nyíltak meg. Meg kell érteni, hogy huszadik századi történelmünk lényegében traumák sorozata. Csak úgy sorjáztak a lakosságot ért újabb és újabb csapások. Van egy többgenerációs, szinte átörökített, a családok életét felforgató, nehézségekkel teli tapasztalat, amit tekintetbe kell vennünk.
– A rendszer éppen ezt a tapasztalatátadást akarta megakadályozni a nemzedékek szembeállításával, egymástól való elszakításával.
– Sok mindenre csak most kezdenek rákérdezni az unokák, de még fel lehet jegyezni az idősebbek történeteit. Nálunk talán 1956-hoz kötődik a legtöbb felszínre került emlék. És valóban, rendkívül fontos, hogy ne menjenek veszendőbe az egyéni tapasztalatokon alapuló beszámolók. A forradalom és szabadságharc ugyanis az egész rendszerváltás erkölcsi alapja, morális fundamentuma.
– Egymás mellett léteznek különböző történelmi értelmezések a mai politikai törésvonalak mentén. Nem okoz ez nehézséget?
– Természetes, hogy 1956-nak eltérő interpretációi vannak, hiszen maga a forradalom is társadalmi bázisát és politikai törekvéseit tekintve sokszínű volt. Egyfelől jelen volt az a Nagy Imre körül csoportosuló revizionista-kommunista kör, amelynek a törekvései voltaképp a sztálinizmussal leszámolva egy rendszerkorrekcióra és hatalmon belüli elitváltásra irányultak. Azonban ha elolvassuk a forradalom napjaiban megfogalmazott követeléseket, azt látjuk, hogy a társadalom jelentős csoportjai túlléptek ezen. A szovjet csapatok kivonása, a nemzeti függetlenség, a többpártrendszer, a szabad választások, a szabad vallásgyakorlat, a monopolizált állami tulajdonviszonyok megváltoztatása, a visszatérés az 1945-ös földosztás utáni állapotokhoz szerepelt a programpontjaik között. Többszínű a skála, de az irányok a szocializmus megreformálásán túl mutatnak. Ugyanakkor ne felejtsük el: a politikai nézetrendszerek és törekvések különbözősége ellenére vannak ’56-nak közös alapjai is. Hiszen a berendezkedő kommunista hatalom 1945-től kezdve szinte minden társadalmi csoportot megsértett, alapértékeiket megkérdőjelezte és azonnal célba vette a diktatúrával szembeni ellenállásra alkalmas erőket: a politikai pártokat, a történelmi egyházakat, a volt politikai és kulturális elitet, a parasztságot, a szervezett munkásságot, a szociáldemokratákat s végül még a kommunisták egyes csoportjait is. Az ötvenes években minden egyes ember magán érezhette a szabadság fojtó hiányát, a kiszolgáltatottságot és a fenyegetettséget. Azt se feledjük: 1945 és 1956 között nem kevesebb, mint 750 ezer ember ellen indult valamilyen bírósági eljárás Magyarországon. Ez ennyi családot jelent. A nemzeti megalázottság, a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság, az elemi szabadságvágy, másfelől a csalódás és a kiábrándultság együtt vezetett a forradalomhoz.
– Ez volt az alapja a forradalom napjaiban kibontakozó soha nem látott szolidaritásnak?
– Igen, 1956-ban valóban példátlan méretű társadalmi szolidaritás bontakozott ki. Gondoljuk csak el: a parasztság tonnaszám vitte az élelmet Budapestre minden ellenszolgáltatás nélkül, holott 1956 nyarán a beszolgáltatások következményeként a mezőgazdaságból élő vidéken is több helyen liszthiány, kenyérhiány vagy éppen húshiány alakult ki. Mindenütt megtalálták a segítségadás formáit az önszerveződő kisközösségek, hiszen a helyi társadalmak 1956-ban még őrizték belső kohéziójukat, bizalmi-szolidaritási hálójukat. Vidéken pillanatok alatt lebontották a tanácsrendszert, és országszerte megalakultak az új, alulról építkező önkormányzati testületek, a nemzeti bizottságok. A helyi közösségek néhány nap alatt országszerte ki tudták választani a maguk elkötelezett, hiteles vezetőit. Ez igazi rendszerváltás volt. Fegyvertelen, vértelen, de a párt szempontjából annál veszélyesebb,
– Pedig a széthúzó magyarság mítosza a pártállam egyik kedvenc toposza az emberek további megosztására. Adhat az ötvenhatos örökség tartást a mában is?
– Feltétlenül. Olyan erő volt ebben az összefogásban, amire érdemes ma is támaszkodnunk és büszkének lennünk, ápolva az örökséget. Ha 1989–90-ben megvolt bennünk ez a szolidaritás a romániai forradalom, a határon túli magyarság támogatása és a hazai rendszerváltó tömeggyűlések, választások idején, akkor ma kötelességünk történészszemmel is kutatnunk s alaposan elemeznünk ezeket az időket.
– Mennyi a fehér folt 1956 kutatásával kapcsolatban?
– Bár az elmúlt 25 év nagyon sok eredményt hozott, mégis azt mondhatjuk: alapkutatások hiányoznak. Nincs például az 1956-ot követő megtorló perekről átfogó adatbázisunk. Ezt mindenképpen pótolni szeretnénk. Egy ilyen, az áldozatokra, a megtorlásban részt vevők személyi körére és az ítéletekre egyaránt kiterjedő, országos perkataszter kialakítása azonban óriási munka. Mindez alapja az egyes perek, a megtorlás elemzésén túlmutató, rendszerszerű összehasonlító vizsgálatnak. Arról se feledkezzünk el, hogy rengeteg emberrel szemben alkalmaztak olyan retorziót, ami nem jelentett börtönbüntetést, ám egész életét tönkretették, esetleg családtagjainak az előrejutását, egzisztenciális boldogulását is ellehetetlenítették. Gondoljuk meg, milyen hallatlan tékozlás folyt az emberi erőforrásokban, mennyi tudás ment veszendőbe.
– Sokan ezekre az esetekre hivatkozva sürgetik az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalát.
– Az úgynevezett ügynökkérdés a diktatúra működésének fontos eleme, lényeges láncszeme a rendszernek, önmagában való értelmezése, fetisizálása azonban könnyen félrevezető lehet. Megítélésem szerint a kérdést a teljes pártállami hatalmi struktúra belső működési rendjének és személyi körének összefüggésében érdemes vizsgálnunk. Egyszerre kell látnunk ugyanis a rendszert működtető párt-, belügyi és állambiztonsági vezetők felelősségi körét és vizsgálni a hálózati személyek szerepét. Emellett, tudom, szinte közhely amit mondok, mindig szem előtt kell tartani, hogy minden „ügynöki életút” más és más. A valós tevékenység legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a beszervezés ténye. Tudjuk, hogy nagyon-nagyon eltérő magatartásminták rajzolódnak ki a jelentésekből. Azt hiszem, minden, a korszakkal foglalkozó történész tud a kutatásaiból példákat hozni a feladat alól kibújni akaró ügynöki magatartásra csakúgy, mint az állambiztonsággal való együttműködést az egyéni előremenetelre végletekig kihasználó, másoknak erkölcsi gát nélkül ártó ügynökkarrierre. Hogy csak a szélsőséges eseteket említsük. Azt hiszem, a legmegrázóbb történetek közül sok éppen az ’56-os megtorláshoz köthető, amikor akár emberi élet is múlhatott egy ügynök magatartásán. És akkor még nem beszéltünk az úgynevezett hálózaton kívüli kapcsolatokról.
– Mikor teszik közzé tudományos eredményeiket?
– Munkabizottságaink összegző anyagait jövő év elejétől publikáljuk füzetsorozat formájában, amelyben a konkrét esettanulmányokon kívül bemutatjuk a pártállami apparátusok s minisztériumi, állami intézményi tükörképeik működését. December 21-én pedig nagyszabású konferenciával emlékezünk meg az ideiglenes nemzeti kormány megalakulásának hetvenedik évfordulójáról. Kutatási tevékenységünknek ugyanis ez a történelmi dátum a törvény által előírt kezdőpontja.
origo.hu
Külföldre szökött a pedofilbotránya miatt Lakatos Márk?
