Ki ne vesszen az örömforrás!

Újév napja egyházi értelemben nem január elseje, hanem advent első vasárnapja.

– Visszatérve az adventi ünnepkörhöz: tartjuk még a régi, e ciklushoz kötődő szokásokat?
– Egykor tájegységenként változtak a népszokások, de az közös, hogy a magyar paraszti világban a karácsony már Szent Mihály napján elkezdődött, amely valóban a karácsonyra készülődés időszaka volt. Esténként a kukoricafosztóban tréfálkoztak, énekeltek, akár csipkelődések között jó hangulatban készülődtek az emberek az ünnepre. Újév napja egyházi értelemben nem január elseje, hanem advent első vasárnapja. Karácsonykor azért kívánunk kellemes ünnepeket, mert a karácsony tulajdonképpen advent első vasárnapjától vízkeresztig tart.

– Ezt talán kevesen tudják.
– Az őskeresztény idők óta a vízkereszt utal többek között a napkeleti bölcsek jövetelére; megérkeztek a bölcsek, lezárulhat az ünnep.

– Az őskeresztények töltődésétől, tiszta szívű Jézus-várásától eljutottunk oda, hogy a konzumizmus teljesen rátelepedett az adventre, kisajátította magának. Hogyan állhatnak ellen a hívek és a nem hívek a reklámok csábításának, a vásárlásra ingerlésnek, hogyan őrizhetjük meg az ünnep bensőségességét?
– Az egész világ lassan konzummá silányul, akkor miért éppen az advent maradna ki belőle? A tévéből mint szirénhang szól hozzánk a reklám, hogy vásároljunk, ami azért becsapós, mert a reklámot nem érdekli a sorsom, csak a profit, csak a zsebem, „hozd a pénzed, költsd el, s nekem szolgálj”, csalogat. De hitem szabad, és van is lehetőségünk az értéket ettől különválasztani. Óriási ajándék „felülről” a függetlenedés lehetősége. Nem kötelező átvennem a világ hangulatát. Senki nem kötelezhet rá, így nem foglalkozom vele. Lehetőségem és jogom van az értéket kihámozni, s az értéket értékké tenni. Mire gondolok? Ha valaki nem palotát és új gépkocsit akar ajándékozni a szeretteinek, hanem egyszerűen csak megörvendeztetni családtagjait, barátait. Az a gondolat maradjon meg mindannyiunknak, hogy az örömszerzés lázában égjünk. Nincs annál szebb, amikor az ember kisgyermeke kuporgatja a kis zsebpénzét, s közli szülőjével: „neked, apa, már megvettem az ajándékot”, s az arca ragyog a gyönyörtől, mert tudja, örömöt fog szerezni. Ki ne vesszen ez az örömforrás! A konzum meg legyen konzum, nem muszáj átvennünk ezt a hangulatot.

– Főleg úgy, hogy a szeretet, a törődés, a jót cselekvés nem kerül semmibe. „A szeretet nem szűnik meg soha”, ahogy Pál apostol fogalmaz a korintusiakhoz írt első levelében. De ha nem vigyázunk, nem marad üzenete adventnek ebben a ma emberének.
– Ha valakinek igazán vágya a család, legalább egy őt szerető ember, fontos kapcsolat, akkor már van keresnivalónk. Akkor advent hétvégéi, közös elmélyülései, gyertyagyújtásai, csöndje, együtt a kedvessel, a családdal sem hiábavalók. Mindez ideológia- és hitmentes, örök emberi vágy. Otthont találni, békességben, saját hajlékban lenni, az együvé tartozást megünnepelni. Hogy vagyok valaki és kellek valakinek, aki nekem is kell. Ha az ember nem tudna szeretni, belehalna. Szeretni benne van a génjeinkben, több mint igény, egyszerűen életfeltétel.

– Egy napokban rendezett konferencián elhangzott egy érdekes adat: éppen a nagyobb városokban és Budapesten nem csökkent a kálvinista gyülekezeti tagok száma, szemben a falvakkal. A szeretetvárás igénye növekedne a nagyvárosokban?
– Akik városba költöznek, azoknak fennáll a veszély, hogy elszürkülnek, személytelenné válnak, ellentétben faluhellyel, ahol még mindig ismerik egymást az emberek, még találunk be nem zárt kapukat, ahová egész nap benyithatunk, ha váltanánk pár szót valakivel. Akad, aki azt szereti, hogy hétvégén ne szóljanak hozzá az egész heti kemény munka után, de a másik oldalon ugyanakkor ott van egy határtalan nagy vágy átmenteni a meghittet a panel világába. Meg lehet találni ennek a lehetőségét.

– Ebben segíthet az egyház is, ha hirdeti: gyertek közénk!
– Ez nagyon nehéz kérdés. Rossz szó, de nem tudok jobbat: a kínálaton múlik minden. Mit kínálunk? Vonzók az istentiszteleteink? Akit, teszem azt, behoz a gyász, a betegség vagy a szenvedés a templomba, mit tapasztal? Szólnak hozzá? Ismeretlenek az énekek? Aki az igét hirdeti, miről beszél? Hosszan, unalmasan? Kánaáni nyelven, kenetteljesen? Vallom: ha valakiben ott a szándék, hogy a mai problémákat feszegesse igei mértékkel, ott nem kell tartani a gyülekezet létszámának csökkenésétől. A klasszikus modell a legtöbb embernek már nem kell, mert azt csak az egészen bennfentesek értik. A mai világban olykor már-már érthetetlen a kívülállók számára, ami egyes templomokban zajlik. A jó kínálatnak azonban híre megy! A másik, hogy nem mindig a szó a megszólító eszköz, mert a szóinfláció korát éljük. A beszédekből, korteshadjáratokból, politikából, ígéretekből nem kér a ma embere. Helyette elég annyi: „mit tudok segíteni?” Időnként sajnos megtörténik: fiatal anyukát ver a férje, kirohan a lakásból a gyerekekkel, éjjel, télen, hová menjen? Tessék bejönni egy egyházi anyaotthonba! Melegedjen meg! De ott van a telefon is mint lehetőség, felemelni és érdeklődni, régen láttuk, hogy van, mit tudunk segíteni? A kevés szó sokkal több életet jelent. A csendes hátteret.

– Isten is csöndben teszi a dolgát, a kommunikáció egyirányú: mi kérünk, s ha ő jónak látja, teljesít.
– Igen, egyértelműen. Várjuk, emlékezzünk rá advent időszakában!