A politikai foglyok koholt vádak alapján bírói ítélettel, a polgári elhurcoltak ennek hiányában kerültek a Szovjetunió lágereibe általában 2-3 évre, de vannak, akik csak egy évtized eltelte után térhettek haza. A polgári elhurcoltak nagyobb része hadifogoly-, míg kisebb része internálótáborba került. Utóbbiba német származás okán, illetve ürügyén vitték el az embereket, akik között már nők és leányok is tömegesen voltak – mutatott rá.
Kitért arra is: a mai Magyarország területéről mintegy 200-230 ezer polgári lakost hurcoltak el málenkij robotra, közülük 150-170 ezer civil férfit és fiút hadifogolyként és 50-60 ezer férfit, nőt, fiút és lányt német internáltként.
Az éhezés, a nélkülözések, az embertelen, legalapvetőbb emberi szükségleteket sem biztosító körülmények és a túlhajtott kényszermunka következtében a deportáltak 30-40 százaléka meghalt, de voltak olyan települések, ahol az elhurcoltaknak több mint 60 százaléka veszett oda. Elhalálozásukról a szovjet szervek semmiféle hivatalos értesítést nem adtak, jelentős részük földi útjának végéről még ma sincs semmiféle információ – jegyezte meg.
A túlélők testileg-lelkileg megtörve érkeztek haza, megbélyegzetten kellett továbbélniük mindennapjaikat úgy, hogy itthon nem beszélhettek szovjetunióbeli tapasztalataikról. Hazajövetelkor azzal fenyegették meg őket, hogy visszaszállítják őket a lágerekbe, ha beszélnek élményeikről. A zömmel 1947-ben és 1948-ban visszatérő foglyok hamarosan tapasztalhatták, hogy reményeik ellenére itthon nem a szabadság vár rájuk, hazájukban olyan rendszer épül, amelyet a szovjet rabságban már jól megismertek – emelte ki.
