Ismertetése szerint a kormány – a Kárpát-medencében élők 1944–45-ben kezdődő, a Szovjetunióba kényszermunkára történő internálásának 70. évfordulójáról való méltó megemlékezés céljából – a 2015-ös évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította.
Kifejtette: a minél szélesebb és eredményesebb megvalósítás érdekében a kormány felkérte többek között az MTA-t, a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságát, a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítványt, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körét, valamint a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét az emlékbizottság munkájában való részvételre.
Rétvári Bence rámutatott: az évforduló fontos lehetőség és kötelesség is egyben arra, hogy a magyarság XX. századi sorsát egyik, talán legsúlyosabban érintő, a kommunizmus évei alatt tudatosan elhallgatott, 1944–1945 fordulóján meginduló tragédiájáról méltó módon emlékezzenek meg. Szükséges ismernünk múltunkat, hiszen a nemzet, különösen annak felnövekvő generációi, csak annak teljes, alapos ismerete alapján alakíthatják ki egészséges nemzeti identitásukat – fogalmazott a parlamenti államtitkár.
Rétvári Bence felidézte, a második világháború során Magyarország területére érkező szovjet fegyveres szervek – a Vörös Hadsereg, a Belügyi Népbiztosság (NKVD), az Állambiztonsági Népbiztosság (NKGB) és a szovjet katonai hírszerzés (SZMERS) – emberei többnyire a málenkij robot (kis munka) kifejezés sűrű használatával vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, hazugságával hurcolták el a polgári lakosság tömegeit 13 évestől 76 évesig, több éves, szovjetunióbeli kényszermunkára.
Ezekkel a hazugságokkal csapták be az ártatlan civilek százezreit, hogy az esetleges tiltakozásoknak, ellenszegüléseknek, valamint a szökési kísérleteknek elejét vegyék – jegyezte meg. A parlamenti államtitkár idesorolta azokat az ártatlanokat is, akiket a szovjetekkel érkező magyarországi kommunisták hurcoltattak el politikai fogolyként, megkönnyítve maguk számára az erőszakos hatalomátvételt.
A politikai foglyok koholt vádak alapján bírói ítélettel, a polgári elhurcoltak ennek hiányában kerültek a Szovjetunió lágereibe általában 2-3 évre, de vannak, akik csak egy évtized eltelte után térhettek haza. A polgári elhurcoltak nagyobb része hadifogoly-, míg kisebb része internálótáborba került. Utóbbiba német származás okán, illetve ürügyén vitték el az embereket, akik között már nők és leányok is tömegesen voltak – mutatott rá.
Kitért arra is: a mai Magyarország területéről mintegy 200-230 ezer polgári lakost hurcoltak el málenkij robotra, közülük 150-170 ezer civil férfit és fiút hadifogolyként és 50-60 ezer férfit, nőt, fiút és lányt német internáltként.
Az éhezés, a nélkülözések, az embertelen, legalapvetőbb emberi szükségleteket sem biztosító körülmények és a túlhajtott kényszermunka következtében a deportáltak 30-40 százaléka meghalt, de voltak olyan települések, ahol az elhurcoltaknak több mint 60 százaléka veszett oda. Elhalálozásukról a szovjet szervek semmiféle hivatalos értesítést nem adtak, jelentős részük földi útjának végéről még ma sincs semmiféle információ – jegyezte meg.
A túlélők testileg-lelkileg megtörve érkeztek haza, megbélyegzetten kellett továbbélniük mindennapjaikat úgy, hogy itthon nem beszélhettek szovjetunióbeli tapasztalataikról. Hazajövetelkor azzal fenyegették meg őket, hogy visszaszállítják őket a lágerekbe, ha beszélnek élményeikről. A zömmel 1947-ben és 1948-ban visszatérő foglyok hamarosan tapasztalhatták, hogy reményeik ellenére itthon nem a szabadság vár rájuk, hazájukban olyan rendszer épül, amelyet a szovjet rabságban már jól megismertek – emelte ki.
