Ha Hruscsovnak megtetszett valami, nem volt akadály

Csiricsáré monstrumok és élhető kertvárosok is épültek a szocialista blokkban. Íme a panelvárosok.

A szocialista hatalomváltás után az égető lakáshiány kezelése mellett elsődleges feladat volt az új, ipari alapú szocialista gazdaság kikiáltása, amely központja az új város volt, ahol az új szocialista életmód folyt, amely a munkásosztály haladását jelképezte – fogalmazott Thomas Flierl német történész. Ekkor az építkezésekre a Szovjetunión kívül az 1920–30-as évek modernista irányzatának reneszánsza volt jellemző. Oroszországban korábban szintén hódított ez az irányzat, például a kuzbasszi bányászvárosok három-négy emeletes lakóházai tervezésekor, amelyek közül csak a közösségi épületek emelkedtek ki. A szovjetek később a modernizmust imperialistának bélyegezték, és a historizáló szocialista realizmus felé fordultak. Ernst May tervei ellenére hatalmas lakóépületekkel uralták a városképet.

Mi több, 1950-ben Moszkvába rendeltek egy sor közép- és kelet-európai építészt, akiket szintén sikerrel kényszerítettek erre az oldalra. A May-féle élhető szocgorodok helyett a sztálinvárosok átvétele ekkor vált elterjedtté a keleti tömbben, és csak Sztálin 1953-as halála után csökkent a moszkvai nyomás; sok korábban félbehagyott építkezést is csak ekkor fejezhettek be – mondta el a kutató.

A francia Fabien Bellat egy eddig nem közismert tényt osztott meg a közönséggel, mégpedig a szovjet építészet art décóból, a francia és az olasz stílusból átvett elemeire, amelyeket – korábbi, magnyitogorszki tapasztalatokra való tekintettel – már a klímához igazítva emeltek át az Oroszország szamarai területén fekvő város tervezésekor.

Ugyanakkor felbukkantak az ötvenes években a napóleoni háborúkat követő építészetre visszautaló, historizáló elemek is. Ezt a stíluskavalkádot végül erős ajánlással sikerült exportálniuk, emiatt hasonlít a berlini Strausberger tér és a moszkvai Gagarin tér; sőt modellként hatott a megalomániás román diktátor, Nicolae Ceausescu palotájának, a jelenlegi bukaresti parlament épületének stílusára is.

Moszkva az ötvenes években a súlyos lakhatási problémáit – Nyikita Hruscsov 1956-os finnországi, tapiolai látogatása hatására – peremvárosokkal szerette volna megoldani. Helsinki peremvárosában ugyanis sikerült ötvözni a modernitás és a zöldellő város koncepcióját, ami nagyon megtetszett Hruscsovnak. Márpedig ha valami neki megtetszett, akkor ott nem volt akadály, a föld alól is előteremtették rá a pénzt – mondta el Olga Kazakova moszkvai történész. Így 1958-ban egy Moszkva melletti erdőbe is terveztek egy hasonló várost, hasonlóan emberi léptékkel: a házak nem lehettek magasabbak a fáknál, a gyáraknak környezetbarátnak kellett lenniük, és annyi bicikliutat terveztek a városba, amennyit máig nem építettek sehol máshol Oroszországban.

Emellett két amerikai mérnök is érkezett, akik 1959-ben saját irodát kaptak, és némi győzködéssel elérték, hogy a városba telepítendő textilipar helyett mikroelektronikai laborokat hozzanak létre Zelenogradban, ez pedig nagy presztízst jelentett az új városnak. A tervezést elnyerő fiatal építészgárda egészen újféle építészeti megoldásokat is alkalmazhatott, a sokablakos, szokatlan formájú mikroelektronikai üzem is ezt példázta – igaz, a Prométheusz-szobor helyett Lenin-szobrot kellett állítaniuk –, valamint a felpezsdülő város új főterén épült bevásárlóközpont, mozi stílusán is látszik, hogy a csúcstechnológiás ipar presztízse miatt a város építészei meghaladhatták a kötelező sablonokat, hatalmas üvegfalakkal és mozaikokkal, lábon álló házakkal, Győzelmi parkkal.

A zöld város koncepciója végül áldozatul esett a magas épületekkel szegélyezett sugárútnak, ugyanakkor a városba 1965-ben egyetemet is telepítettek, amely egyfajta duális képzést biztosított a közvetlen közelében fekvő mikroelektronikai laborral. Az egyetem öt épülete is hemzsegett a szokatlan megoldásoktól – ekkoriban önmagában a téglaépítkezés is szokatlan volt –, ilyen például a haranglábat formázó bejárat. A városkép azóta lényegében változatlan, sőt műemlékvédelmi státust is kapott.

Fontos kontextusba helyezni a történteket – mondta a frankfurti Viadrina Európai Egyetem történésze, Dagmara Jajeśniak-Quast. Kelet- és Közép-Európa iparvárosaira óriási hatást gyakorolt a – moszkvai nyomásra – visszautasított Marshall-segély, hiszen a lengyelországi Nowa Hutát is amerikai technológiára tervezték, amelyet ez elvágott. Fontos látni, hogy a közös tudás cirkulációja, a nemzetközi szervezetek, a KGST keretei hogyan befolyásolták a városok fejlődését. Még a sztálini építészet sem volt mélyen kőbe vésett utasítás, egyedi jeleket még akkor is fel lehet fedezni az egyes országok építészetén.

Lucia Almásiová és Viera Dlháňová a Szlovák Nemzeti Galériától Újtölgyes, az egyetlen megvalósult szlovákiai újváros kapcsán beszélt, amely az 1951-ben Vorosilov Gyárnak átkeresztelt komplexum munkaerő-igényének kiszolgálására épült, stílusában pedig 1955-re az építészet visszatért a nemzetibb irányba, ötvözve a kertvárosok ötletével. Az elv a hasznosság volt, ugyanakkor az új épületeknek esztétikailag is be kellett illeszkedniük a helyi hagyományokba. Ami külön érdekesség, hogy Újtölgyest eredetileg egyedülálló fiatal férfiaknak tervezték, és később lett csak teljes értékű város.

A brnói műszaki egyetem világlátott építészprofesszora, Jiří Kroha 1948-ban kapott saját stúdiót, majd megbízást a „tökéletes város” megépítésére Újtölgyesen. Itt kamatoztathatta színházi és díszlettervezői tudását: a drámai terek, a tér és hely játéka, a szobrok együttese (Lenin és Sztálin is kapott szobrot) mellett ugyanakkor fontos szempont volt, hogy a dolgozók fedett területen vásárolhassanak be, és sok legyen a zöld. Ez tulajdonképpen megvalósult – mondta a kutató.

Második világbeli urbanizáció – így nevezte meg Kimberly Zarecor, az Iowa Állami Egyetem kutatója a már meglévő városokra rátelepülő újvárosok épülését, és áttért a Nowa Hutával sok hasonlóságot mutató csehországi Ostrava esetére, amely saját óriás iparnegyedet kapott a szovjet kényszerre erőltetett indusztrializáció miatt. Ugyanakkor a városnak évszázados ipari hagyományai is voltak, mint ahogy a Habsburg-monarchia iparát adó Csehországnak magának is, amely ráadásul megörökölte a világháború után az elhagyott német és zsidó vagyont is. Kevés bombatalálat érte a várost, így az új épületek sokszor a régiek közé ékelődtek.

Ugyanakkor a csehszlovák standardizálás volt a térségben a legerősebb: itt volt a legkevesebb lakástípus, hogy a lakáshiányt felszámolják, ugyanakkor özönlöttek az emberek Ostravába, amelynek lakossága 1970-re 300 ezerre duzzadt, új koksz- és vasüzem is épült hozzá, és 1950-től a munkásjelleg vált dominánssá.

Zarecor megemlítette még Pozsonyt is, amely nem jellegzetesen iparváros, a kicsi, kedves város mégis óriási ipari fejlesztéseken esett át, a pozsonyiak 90 százaléka pedig a világháború után épült lakóépületekben él, ami nagyarányú torzuláshoz is vezetett. (Egyébként mint sok más szlovákiai városban, itt is az iparosodás miatt beköltöző szlovák tömegek miatt szlovákosodott el a korábban erős magyar közösséggel bíró város, bár erre az előadó értelemszerűen nem tért ki.)

Dunaújváros megalapításáról 1949-ben kormányhatározat döntött – mondta el Végh Árpád, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója –, ennek egyik oka a vas és acél országának ideológiája mellett az a szükségszerűség volt, amely a trianoni határokon kívül rekedt magyar ipar feltámasztása kapcsán már a két világháború között is felmerült. A terület kiválasztása logikusnak tűnt, lévén Budapest után első természetes kikötésre alkalmas öböl. A város első főépítésze, Weiner Tibor sok szempontból különleges iskolákat járt végig: Dessauban tanulmányozta a bauhaus stílust, majd Moszkvában részt vett például a híres Aeroport metrómegálló tervezésében, később Párizsban, majd Chilében dolgozott, végül 1948-ban hazatért.

A város 1950 és 1952 közötti első terveiben még csak egy 25 ezer fős lakótelep szerepelt, és itt is megkezdődtek a modernista építkezések – az 1951-es szocreál váltás kikényszerítéséig –, így az épületeknek még a mai napig vannak modernista jegyeik. A hazai szocreál ukáza egyébként így szólt: formájában nemzeti, tartalmában szocialista. A tervezett mozi monumentalizmusa mutatja, mekkora szerepet szánt a filmszínházaknak és az ideológiai nevelésnek a pártvezetés. Már az 1953 és 1955 közötti keményvonalas időszakban alakult ki a sztálinista főtér, és ekkor emelkedtek itt is néhány emeletnél magasabbra az épületek, viszont a Nagy Imre-kormány már 1953-ban leállíttatta a nagyberuházásokat, amelyek csak 1963-tól indultak újra a még szintén Weiner által tervezett városháza alapozásával. Ez már az úgynevezett szocialista humanizmus irányvonalát követte.

Weiner kezét dicséri még a város első modern lakótelepe, a Barátság városrész, panelépületeket 1957-től kísérleti, 1963-tól nagyipari jelleggel húztak fel. Amik igazán tarkává teszik a város építészetét, azok a korábban félbehagyott, majd paneltechnológiával befejezett épületek.

Ez is remek példája annak, hogy miért nem tekinthető egységes szürke monolitnak a szocialista építészet.