Szabad György, a nemzeti és demokrata

Emléktöredékek az 1990-ben megválasztott Országgyűlés elnökéről.

A gyűlés csúcspontja: Szabad György szónoklata. Nem kis teljesítményre vállalkozik, amikor a legfőbb politikai rivális harcos kommunistaellenes propagandájának árnyékában, radikális hallgatósága előtt az MDF középpártiságáról beszél. Mert mit csinál az az ember, akinek egy tátongó szakadék felett, egy keskeny pallón kell átkelnie? – teszi fel a szónoki kérdést, s a „palló” szó közepén az „l” hangot erősen megnyomja. A palló bal oldalán megy? Netán a jobb oldalon? Aztán megadja a választ: Középen! És még inkább – emeli fel a tapsvihar közepette a hangját, és jobb mutatóujját –, ha nem egyedül kell a szakadékon átkelnie, hanem nyakában a feleségével, a gyerekeivel, az egész nemzetével! Leírhatatlan a siker. Lám, gondolom, nem csupán a radikális szólamokkal lehet hatni az emberekre, hanem a felelősségre apellálva is.

A hat parlamenti párt egyetértett a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a Recski Szövetség javaslatával, hogy az Országgyűlés első törvénye a forradalom és szabadságharc jelentőségéről szóljon. A frakcióvezetők előzetesen megegyeztek a javaslat szövegében, az indokolás Szabad Györgyre az Országgyűlés megbízott elnökére várt.

1990. május 2-a van, délután fél három. Glattfelder Béla jegyző, a parlament legfiatalabb képviselője ismerteti a javaslat szövegét. A képviselők tapsolnak, a karzat is tapsol. Mindenki feláll a helyéről. Amikor a terem elcsendesedik, Szabad György kissé megköszörüli a torkát, aztán megszólal: „Engedjék meg, hogy az önök egyértelmű véleménynyilvánítása alapján a javaslat részletes indokolását mellőzzem. Mindössze néhány mondatot fűznék az elhangzottakhoz ”

Kossuth jut eszembe, aki 1848. július 11-én egy nagyszerű beszédben kétszázezer katona és az ehhez szükséges pénz előteremtését kérte a képviselőháztól. „Midőn e szószékre lépek, hogy megkérjem önöket, mentsék meg a hazát ” Amikor Kossuth elérkezett a kérés előterjesztéséig, Nyáry Pál képviselő felugrott a helyéről, és ezt kiáltotta: „Megadjuk!” Mire a képviselők felálltak, és lelkesen ismételték: „Megadjuk! Megadjuk!” Amikor elcsendesedtek, Kossuth így folytatta: „Ezt akartam kérni, de Önök felállottak, s én leborulok a nemzet nagysága előtt.” Majd hozzátette: „Csak azt mondom: anynyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni.”

Ismét Szabad Györgyre figyelek. „Nem elég az ércnél maradandóbb szó, nem elég maradandóbb törvényszöveg, tettek kellenek.” Micsoda jelenet! A XIX. század történelmét kutató professzor, Kossuth rendíthetetlen híve, a magyar országgyűlés előtt, egy történelmi pillanatban, újra megfogalmazza Kossuth Lajos másfél évszázaddal ezelőtt kimondott gondolatát.

A pillanat nagyszerűsége a szónokot is egyre jobban magával ragadja: „1956 akkor lesz az, amivé szívünkben máris emelkedett, akkor fog kitörölhetetlenül ott élni a magyar történelemben úgy, ahogy 1848–49 máris él, ha bizonyítani fogjuk, hogy az az alap, amit 1956 vetett, tényleg alapja a magyar jövőnek, hogy azok a lépések, amelyek bennünket idevezettek, s amelyeknek eredményeire részben máris támaszkodhatunk, 1956-ból erednek, hogy 1956 ösztönzött bennünket tényeivel és tanulságaival arra, hogy szembeszálljunk Magyarország nagyhatalmi alávetettségének, hogy örök időkre biztosítani törekedjünk visszavívott függetlenségét, hogy 1956 az ösztönzője annak, hogy ebben az országban származásától függetlenül, fizikai és szellemi munkás, paraszt, hivatalnok, polgár, vállalkozó és mindenki szabadon élhet az egyenlő jogokkal, függetlenül nemzetiségétől, legyen magyar, német, szlovák, román, cigány, horvát, szerb és mindaz a nemzetiség, amit még ismer ez az ország, szabadon és egyenlően élhessen felekezetétől függetlenül, legyen római vagy görög katolikus, legyen református, evangélikus, zsidó, unitárius, görögkeleti vagy szabadegyházak híve, szabadon éljen ebben az országban, ha betartja a törvényt, és legyen felette igazságosan egyenlő a törvény. Ezt alapoztuk meg, és visszük tovább azt a kívánságunkat, hogy önkény itt többé senkit ne sújtson, s legyen őseink reménye szerint mindenki egyenlő a törvény előtt és védett a zsarnokságtól örökre. Azt akarjuk, hogy azon az alapon, amelyet megvetve ide beléphettünk, emelkedjék a magyar jogállamiság, a demokratikus Magyarország olyan mintaállammá, amelynek kisugárzása átjárja Közép- és Kelet-Európát, és amelyik lehetővé teszi, hogy megvalósuljon Európa egysége békében, demokráciában örökre. Köszönöm a figyelmüket, és ezek után kérem határozathozatalukat.”

Nem emlékszem olyan felszólalására, amelyet papírból olvasott volna fel, de még jegyzeteket sem használt. Nyomdakészen fogalmazott, hosszú körmondatainál mindig helyén volt az alany és az állítmány. Gyakran szurkoltam a parlamentben, hogy egy-egy véget nem érő mondatát be tudja fejezni, de mindig sikerült neki. S amikor a jegyzőkönyvben visszakerestem a mondatot, elégedetten állapíthattam meg, hogy nem csalt a fülem, nem maradt ki semmi, ott volt a helyén minden mondatrész.

Egyszer egy kisebb társaságban elmesélte, hogy a Romániához visszacsatolt Erdélyben az ő családja háromszorosan volt hátrányos helyzetben: magyarok voltak, zsidók és polgárok. Mire valaki megjegyezte: milyen nagy dolog, hogy ma pedig ő Magyarország három közjogi méltóságának egyike. Szabad György indulatosan az asztalra csapott. Én nem vagyok semmiféle méltóság! – tiltakozott, hangját felemelve. Választott tisztségviselő vagyok, jelentette ki, majd bólintott, s megismételte: választott tisztségviselő.

1994 tavaszán a Magyar Televízió többrészes vitaműsort rendez a rendszerváltásról. A vita résztvevői az Ellenzéki Kerekasztal hajdani főszereplői, Szabad György az MDF részéről, Tölgyessy az SZDSZ-től, Orbán a Fidesztől, s én, mint aki kezdeményeztem az Ellenzéki Kerekasztalt. Amikor az aláírás, nem aláírás kérdésköréhez eljutunk, Szabad György indulatosan kifejti, hogy az SZDSZ és a Fidesz részéről etikátlan magatartás volt, hogy nem írták alá a megállapodást, és felelőtlenül kockára tették a közösen elért eredményeket. (Ennek a következménye volt az úgynevezett négyigenes népszavazás, amelynek kulcskérdése a köztársasági elnök megválasztásának problémája volt, vagyis hogy ne Pozsgay Imre legyen az államfő – a szerk.) Az addig barátságos, a korábbi együttműködés hangulatát idéző beszélgetés légköre egyszerre megváltozik.

Próbálom menteni, ami menthető. Azért is, mert ebből nem lehet jól kijönni. Szabad György házelnök, én belügyminiszter vagyok, partnereink pedig – ha nem tekintjük a médiaviszonyokat – hatalom nélküli ellenzékiek. Így pedig Szabad György erkölcsi alapú felháborodása egészen más aspektusba kerül. Hivatkozom arra, hogy a népszavazást kezdeményezők nem vétózták meg a megállapodást, és hogy az alapvető kérdésekben továbbra is egyetértettünk. Sőt, egyetértünk ma is. Amikor kijövünk a stúdióból, a házelnök gyávának minősíti a belügyminisztert

Gyuri bácsi nehézkesen feláll a karosszékből. Kedvesen fogad. Azt hittem, mondom neki, hogy nem akarsz velem találkozni. Már miért ne akarnék? – kérdezi az öreg. Voltak közöttünk nézeteltérések, mondom bizonytalanul, s miután nem reagál, hozzáteszem: a Néppárt idején, és később, amikor szerepet vállaltam a Centrumban. (A Magyar Demokrata Néppárt az MDF 1996-os szakadása után jött létre, a Centrum Párt pedig 2001-ben alakult Kupa Mihály vezetésével – a szerk.)

Rövid töprengés után Gyuri bácsi megszólal: „Volt egy ellenzéki interpelláció – mondja elgondolkozva –, nem tudom már, hogy kié, amit elutasítottam. S te mint az ügyrendi bizottság elnöke, emeli fel a hangját, s felém bök a mutatóujjával, úgy foglaltál állást, hogy túlléptem a hatáskörömet.” Önkéntelenül elnevetem magamat. Tényleges konfliktusainkat mára úgy látszik, elfelejtette. De kilencvenéves korára is megőrzött az emlékezetében egy epizódot, amire én nem is emlékszem. És, Gyuri bácsi, akkor te nehezteltél rám? – kérdezem. Nem – feleli az öreg, csak megállapítottam, hogy vannak kérdések, amelyekben nem értünk egyet. Látod, mondom erre, akkor még volt demokrácia. Te voltál a főnök, és én mégis ellent mertem mondani neked.
A beszélgetés végén Szabad György megkérdezi, hogy mi a véleményem Sólyomról? Te csináltál belőle köztársasági elnököt, felelem. Jó, jó, legyint az öreg, de a mostani szerepvállalásáról, hogy keményen bírálja Orbánékat? Tudod, hogy sokat adok a véleményedre, teszi hozzá. Eszembe jut, hogy a fideszesek a kerekasztalnál tanár úrnak szólították, de ő egyenrangú partnernek tekintette őket, és baráti érzésekkel fordult feléjük. Az első ciklusban tőlük kapott sebeket 1998-ra elfelejtette. Orbán Viktortól azt várta, hogy befejezi, amit mi elkezdtünk, s valóra váltja eszményeinket. És most másik védence, Sólyom László a jogállam szisztematikus lebontásával vádolja a miniszterelnököt. Hirtelen nagyon megszánom öreg barátomat. Dehogyis fogom én véleményem kifejtésével aggodalmait táplálni! Elég, ha az igazság egy piciny szeletkéjét kimondom: Tudod, Gyuri bácsi, állok fel a karosszékből, én a Sólyom Lacit sohasem szerettem. Téged viszont nagyon szeretlek, teszem hozzá, és megilletődve ölelem át a vállát.

Kikísér az ajtóig, s bizonytalan mozdulatokkal búcsút int. Lehet, hogy nem látom többé, villan át az agyamon, és hálát adok az Istennek, hogy erre a találkozásra még sor kerülhetett. Alighanem Antall mellett, állapítom meg magamban, miközben beszállok a kocsiba, ő állt hozzám a legközelebb

Fél évvel később Andrea telefonál, ha látni akarom még Gyuri bácsit, menjek be a Honvédkórházba. Felkészít: beszélni már nem tud, lehet, hogy meg sem ismer. Haj nélküli koponya, lesoványodott arc. Fogom a kezét, simogatom a homlokát. Valószínűtlenül kék szemeit rám függeszti, míg beszélek hozzá. Eszembe villan, hogy nem figyeltem meg soha, milyen színű a szeme.

Azt tanultam tőled, Gyuri bácsi, mondom tagoltan, hogy „nemzet és demokrácia”. S mindig hangsúlyoztad az „és” kötőszót. Hogy a demokráciát a nemzet érdekére hivatkozással sem lehet korlátozni. És mit sem ér az a demokrácia, amely nem szolgálja a nemzet érdekét. Ígérem, hogy a tanításodat, mondom, s megcsókolom a homlokát, amíg élek, képviselem, s közvetítem. Szorítsd meg a kezem, kérlelem szorongva, ha érted, amit mondok neked. Valószínűtlenül kék szemeit most is magam előtt látom. Keze szorítását örökre megőrzöm.