Fabiny Tamás: Legyenek jó keresztények!

Az evangélikus püspök szerint nincsenek tisztességes gazdasági viszonyok.

– E fontos üzeneteket hogyan lehetne a sokasághoz eljuttatni?
– A példa itt is pünkösd: Péter és a többi tanítvány húsvét után először bezárkózott, majd megrémült Jézus feltámadásának hallatán, amiről azt hitték, csupán asszonyi fecsegés. Félelmüket a feltámadott Jézussal való találkozás oldotta, aki úgy lépett hozzájuk: „Én vagyok, ne féljetek.” Ettől kezdve ki mertek állni a nyilvánosság elé, Péter pünkösdkor kezdett prédikálni, és ugyan egyesek csúfolták, nem törődött vele, hanem azt mondta: nem részeg, hanem a Szentlélek indítja őket arra, hogy prédikáljanak. Azaz: ki kell állni a nyilvánosság elé, vállalni kell a véleményünket akkor is, ha az esetleg nem népszerű, és segíteni kell az embereket a megértésben.

– A történelmi egyházak mi módon tudnának minél több embert elérni? Mert úgy tűnik, mintha csökkenne a kereszténység szerepe a mindennapokban.
– Mondták már sokszor az elmúlt kétezer évben, hogy a kereszténységnek nincs aktualitása, így az ókor végén, a középkor különböző szakaszaiban, a felvilágosodás korában, a kommunizmus ideje alatt, a szekularizáció során. Nekünk, evangélikusoknak fontos az a jelmondat, amely szerint az egyháznak újra és újra reformációra van szüksége. Ha az egyház képes megújulni, a jóslatok nem lesznek igazak.

– Az említett megújulásnak milyen formáit tudja elképzelni?
– Amikor Luther kiszögezte 95 tételét a wittenbergi templom kapujára, az első pont így hangzott: „Amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus azt mondta, térjetek meg, akkor azt akarta, hogy az egyház egész élete megtérés legyen.” Úgy látta, nem a külsőségek számítanak, hanem egyedül a hit és a megtérés; így a reformáció sem volt más, mint megtérési mozgalom. Ennek során az emberek egy üressé vált, deformálódott vallásosságból egy reformálódott vallásosságba jutottak.

– Konkrétabb leszek: a közelmúltban megdöbbenve hallottuk, hogy egy dicsőítésre nemrég létrejött csoport egy sportcsarnokot is meg tudott tölteni kétezer Istent kereső emberrel. Azt gondolom, a létszám tizedét is örömmel elfogadná ma bármely felekezet egy-egy gyülekezete. Mivel tudott a Felház ily rövid idő alatt ennyi emberhez eljutni, ami rokonszenvessé tette a céljaikat, Isten szeretetét, a hozzá való közeledést? Csupán a Facebook használata volna a titkuk?
– Jól szervezett a csoport, és nyilván sokat számít az is, hogy a miniszterelnök fia is adja hozzá a nevét. Az is sokaknak lehet szimpatikus, hogy a szervezők felismerték, egyre többeknek van elegük a bulizásból, nem véletlen, hogy csütörtökön találkoznak, amely az egyetemisták körében bulinapnak számít. Azt mondják: ne a borgőztől, hanem Istentől részegedj meg, ezzel alternatívát kínálnak az értelmiségi léhasághoz képest. Mikor, ha nem éppen pünkösdkor hangsúlyozhatjuk: annak csak örülni lehet, ha Isten Szentlelke megszólít fiatalokat, akik a hit autentikus megélési formáit keresik? Meglátjuk, mi lesz e mozgalomból, én azt vallom – amit egyébként ők is mondanak –, hogy vissza kell küldeni a fiatalokat a saját közösségeikbe. Az tiszteletre méltó, ha nem akarnak embereket kiszakítani közösségükből, hanem azt mondják: itt megerősödtök, élményeket kaptok, ami segít benneteket. Talán a többi történelmi egyház nevében is mondhatom: visszavárjuk ezeket a fiatalokat, és már csak azért is figyelni fogunk rájuk, mert tevékenységük a magunk hiánytüneteire mutat rá, és így önreflexióra indít bennünket. Ha esetleg szektásodnának a jövőben, az rossz forgatókönyv lenne.

– Mit szól ahhoz, hogy ezeken az alkalmakon nincs teológus, lelkipásztor?
– A Bibliában az áll: a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által, vagyis az igehirdetésnek, magyarázatnak fontos szerepe van. Szükséges a lelki vezető, aki segít a Biblia értelmezésében. De más fenntartásom is van e dicsőítésekkel kapcsolatban: az általam ismert neoprotestáns, karizmatikus közösségek használta énekkincs számomra sokszor sekélyes, monoton, olykor teológiai tartalmukkal szemben is vannak kétségeim.

– Lehet, hogy a követő fiataloknak éppen abból lett elegük, hogy megmondják nekik a bevett egyházak, mit értsenek az Igéből, hogy és mit énekeljenek?
– Ennél összetettebb a kérdés, hiszen a protestáns hit kialakulásánál is volt egyfajta radikalitás: nekünk ne mondja meg az egyház tanítóhivatala, miként kell értelmezni a Szentírást, hanem minden ember közvetlenül állhasson meg Isten színe előtt. De ez nem jár azzal együtt, hogy mindenki azt olvasson ki a Bibliából, amit akar. A teológiai tájékozottságot szükségesnek érzem.

– Ezt magam is vallom, de a kérdés az: mi tetszik a követőknek? A szabadság?
– Elképzelhető. Nyilván hálás olyan fiatalok közé menni, ahol akár több ezren is ugyanúgy gondolkodnak, éreznek, mint én, miközben ugyanez a fiatal elmegy a saját gyülekezetébe, ahol ő az egyedüli egyetemista.

– Talán ez a kulcsmomentum: idősödnek a történelmi egyházak gyülekezetei.
– Magyarországon mindenképpen. Nemrégen azonban Namíbiában jártam, ahol egyetlen istentisztelet alatt hetvenhét gyermeket kereszteltünk meg, vagyis máshol mutatkozik fejlődés. Ez persze bennünket nem vigasztal, s ahogy a társadalom, úgy a gyülekezetek is öregszenek. Ezzel együtt azt vallom: a történelmi egyházak tartósan jelen vannak a hívek életében.

– Ebben sokat segíthet a politika is, de mennyire kell, egyáltalán kell-e a politikának az egyházak életébe belefolynia?
– Legjobb lenne, ha tisztán elkülönülnének egymástól, persze vannak érintkezési felületek. Az volna a normális, hogyha e felületek egyértelművé tennék a szabályokat. Milyen az egyház-finanszírozás, hogyan legyen jelen az egyház a társadalomban, hogyan tudnak részt venni a pályázatokon az egyházak a civilszervezetekkel együtt. Ám míg ezek a szabályok olykor évente változnak, addig ott a bizonytalanság, a kapkodás van jelen – ami nagyon rossz.

– Akkor most megnyugodhat, hiszen nemrég jelentették be, marad a mindennapos testnevelés és a kötelező erkölcs- és hittanoktatás.
– A vasárnapi boltzárásról is többször kijelentették, hogy marad Meglátjuk. Azt szeretném, ha érdemi konzultáció lenne az egyházakkal.

– Most nincs?
– Például nem volt az egyházügyi törvény megalkotásánál – és az ezzel kapcsolatos véleményem sosem rejtettem véka alá. Zajlottak ugyan előkészítő tárgyalások, de ami végül az egyházügyi törvényből lett, az köszönő viszonyban sem volt azzal, amit az akkori államtitkárság vagy az egyházak szorgalmaztak. Utána meg jött a kapkodás, és az élet utólag bennünket igazolt. Magam is szóvá tettem több dolgot, például hogy ne egy átpolitizált testület, a parlament állapítsa meg, melyik szervezet lehet egyház, és melyik nem.

– Majd jöttek a kisegyházak által indított strasbourgi perek, amelyeket sorra vesztett el az állam, és a bíróság hatalmas kártérítési összegeket állapított meg.
– És akkor a presztízsveszteségről még nem is beszéltünk. Az idejében történő konzultáció mindennek az alfája. Paternalista az a kormány, amely megmondja az egyháznak, mit kell tennie, mi a jó neki, és mint egy kisfiúnak, megsimogatja az egyház fejét, és azt mondja: „Te most ezzel jól jársz, örülj neki.” Én azt gondolom, hogy az egyházat partnernek kell tekinteni, mert felnőttek vagyunk.

– A menekültválság során is határozott véleményt fogalmazott meg tavaly, amiért rengeteg támadás érte.
– Nem vettem támadásnak, inkább szokatlannak találhatták, hogy valaki ennyire markánsan foglal állást egy kérdésben.

– Fenntartja akkori álláspontját?
– Most is azt gondolom, hogy a tavaly nyári plakátkampánnyal olyan megdolgozása folyt a társadalomnak, ami nem méltó az ügyhöz, mert az egyébként valóban fontos biztonságpolitikai szempontok kizárólagosságára tette a kormány a hangsúlyt, miközben a humanitárius szempontokat elhanyagolta. A párizsi, a brüsszeli merényletek, a kölni atrocitások igazolták: komolyan kell venni a biztonságpolitikát, de erre azt mondom, mindenki tegye a dolgát. A titkosszolgálatok szerezzenek információt, a rendőrség, a kormány biztosítsa a rendet, de az egyházak, a civil szervezetek érvényesíthessék a humanitárius szempontokat. Tavaly jó esetben megtűrték, amit csináltunk, de támogatást nem kaptunk. Ott voltam Röszkén, a Keleti pályaudvarnál, személyes tapasztalataim vannak. Valami nem jól működik, ha egy lelkészünknek kell felhívni a belügyminisztert, hogy nincsenek illemhelyek, ami miatt közegészségügyi botrány lóg a levegőben.

– A kormány azzal érvelt: nem mi hívtuk ide a menekülteket.
– Ez igaz, de ha már több ezren összezsúfolódtak a Baross téren, akkor emberi feltételeket kell teremteni.

– Fontos kérdéseket érintettünk; állást kell-e foglalnia az egyházaknak közéleti problémák kapcsán?
– Én mindig azt mondom, hogy nem pártpolitikai szinten igen. Az egyház ugyanis benne él a társadalomban, de vezetésének nem az egyes pártokhoz kell mérnie magát, és véleményalkotáskor pláne nem kell pártok álláspontját szajkóznia. Természetes, hogy bizonyos kérdésekben az egyház kialakítja a saját vélekedését.

Már az Ószövetségben is olvashatjuk, hogy politizálnak a próféták, de így volt ez Luther vagy Kálvin korában is. Genf például a helvét prédikátor tanítását komolyan véve teremtette meg a munkaalapú társadalom csíráját.

– Amikor a hívekkel beszél, mit tapasztal, mi foglalkoztatja ma őket leginkább?
– Szeretném, ha az emberek gondolkodásában az értékek lennének középpontban, és nem az érdek. Sokszor érzem, hogy az érdek, a pillanatnyi megélhetés, érvényesülés vezérli az embereket. Sokan aggódnak azért, lesz-e munkájuk, szoronganak a menekültkérdés miatt, hogy biztonságos lesz-e Európa, előfordulhatnak-e Magyarországon is robbantások. Nekem ezeket a hangokat is meg kell hallanom, és nem mondhatom, hogy minden további nélkül tessék befogadni a menekülteket. Egyházvezetőként bizonyos értelemben borotvaélen táncolok, mert nekem megvan a személyes véleményem, de tudom, hogy ezt nem mindenki osztja, és nekem az ő lelkipásztoruknak is kell lennem.

– Szóba kerülnek-e a beszélgetések során az MNB-alapítványok körüli botrányok, az uram-bátyám politizálás, a haveri köröknek juttatott milliárdok, a lezsírozott pályázatok?
– Persze, ha beülök egy kávéra, erről beszélnek az emberek, ha felülök a villamosra, ott is.

– Meglátása szerint mennyire rombolják ezek az ügyek a társadalmat?
– Ha valakinek, akkor a keresztyén embernek tennie kell a korrupció ellen. Elfogadhatatlan, hogy ma Magyarországon úgy szülessenek döntések, hogy azok nem transzparensek, vagy csak a gyanú árnyéka vetüljön valakire, mert nem tud elszámolni vele, miként gazdagodott meg. Én ezt a mai magyar társadalom legnagyobb nyomorúságának érzem, és erre vonatkozóan teljes mértékben osztom az átlagemberek véleményét. Nincsenek tisztességes gazdasági viszonyok, mert a korrupció átszövi a társadalmat.

– A kormányzó párt többsége, a kabinet tagjai és maga a miniszterelnök is kereszténynek vallja magát.
– Legyenek jó keresztények!