Furcsa dolgok zajlanak ebben a faluban! A sóhajtással kísért, kissé szűkszavú mondat egy tiszapalkonyai kocsmárosból szakad fel. Az ivó vezetőjét arra kértük, meséljen róla, miként megy a szociális tűzifa osztása a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településen. Sok részletet nem árul el, de nincs is rá szükségünk, hiszen amint kilépünk a vendéglátóipari helyiségből, saját szemünkkel látjuk és saját fülünkkel halljuk, hogy mi van.
Szinte csatárláncba felfejlődve jön velünk szembe mintegy fél tucat közmunkás asszony. Tiszapalkonya szélére vezényelték ki őket, hogy szedjék össze a gallyakat a hóból. A minap ugyanis kivágtak nyolc fát, és az asszonyok állítják: abból osztottak tüzelnivalót a település rászorulóinak.
– De miért nem igényelt Tiszapalkonya szociális tűzifát a Belügyminisztériumtól? – kérdezzük.
– Szenet igényelt, de nekünk ezt akkor is össze kell szedni! A szén azokhoz került, akiknél gáz is van – fogalmaz titokzatosan egyikük, felhúzott szemöldökkel.
Kérdően nézünk rá továbbra is, de megszólalni már nincs időnk.
– Furcsa dolgok zajlanak ebben a faluban – halljuk ismét a közmunkás asszonyok hangadójától. A beszélgetés itt aztán abba is marad, mert a csapat a polgármesteri hivatalhoz siet.
Lasztóczi László Attila, a település független polgármestere lapunknak elmondja, azért döntöttek a „rossz helyen” lévő fák kivágása mellett – még úgy is, hogy pénzébe került a falunak –, hogy minél több lakos kaphasson tűzifát.
Megtudjuk, két éve azért igényel a Belügyminisztériumtól barnaszenet Tiszapalkonya, mert így sokkal több tüzelőhöz jutnak. Magától hangsúlyozza, még mielőtt rákérdeznénk: mindig ügyelnek rá, hogy megfelelő helyre, szociálisan rászorulókhoz kerüljön a juttatás.
Tiszapalkonyaiakkal beszélgetve aztán kiderül, hogy nem csak így, meg az út szélén és a temetőben kivágott fákból kapnak gyújtóst a falubeliek. Persze „furcsa” egy módszer ez is. A közelben vannak a Mol tiszaújvárosi üzemei, ezek mentén pedig egy erdősáv húzódik egészen Tiszapalkonyáig. „Azért telepítették ide a fákat, hogy védjék a lakókat az esetleges üzemzajtól.” A nagyvállalat megengedte, hogy a falu alkalmazásában álló Maczó József, a közmunkások brigádvezetője és fia traktoraikkal kimenjenek a „Mol-erdőbe”, és az onnan behozott fát eladják a rászorulóknak. Maczó nagyobbik traktorjának rakományát 25 ezer forintért adja, a kisebbik fuvarjáért csak 12 ezer forintot kell fizetni. Sőt, említették a faluban azt is, hogy a közmunkásoknak kötelező vásárolni Maczótól.
– Ha valakinek épp nincs annyi, semmi baj: úgy kapja meg jövő hónapban a közmunkabért, hogy előre kiveszik neki a borítékból – mondják a faluban.
Próbáljuk megszólaltatni a brigádvezetőt, de nem akar nyilatkozni. Lasztóczi a „kötelező favásárlásról” állítja: nincs ilyen erőfitogtatás Maczó részéről. Sőt: kifejezetten büszke rá, hogy brigádvezetője a Mol szemében is megbízható embernek számít. Hangsúlyozza, hogy Maczónak kötelessége összeszedni a fát az erdőben, abban pedig, hogy eladja a faluban, nem lát semmi kivetnivalót, elvégre: „Mi mást kezdene vele?” Nem tartja aggályosnak azt sem, ha „a két fél megbeszéli”, hogy mennyivel kevesebbet kap akkor majd kézhez a közmunkás a jövő hónapban.
A falu főterén ismét találkozunk a közmunkás asszonyokkal. Most többen vannak, mint délelőtt, hangadójuk is másvalaki. Aki akkor beszélgetett velünk, most végig csöndben van. A többiek viszont nagyon is szeretnének nyilatkozni; persze kikötik, hogy fénykép nem készülhet róluk, és a nevüket nem árulják el. Amikor ebben megegyezünk, egymás szavába vágva, szinte egymásra licitálva kezdik el dicsérni a láthatósági mellényesek polgármesterüket, Lasztóczi László Attilát.
– Ilyen polgármester kéne minden faluba! – mondja egyikük.
– Személyesen megy ki a házakhoz, úgy kérdezi, hogy mit segíthetne! – mondja másikuk.
– Ha kérünk, zsebből is ad nekünk a segélyig – mondják egyetértően Lasztócziról. (A polgármester ezt egyébként nekünk meg is erősítette. „Van, hogy a saját pénzemből adok annak, aki kér” – nyilatkozta lapunknak.)
– Pedig nem kötelessége a településnek, hogy eltartsa az embereit – szól az újabb laudáció. (Ezt mondta nekünk Lasztóczi is, szinte szó szerint így fogalmazott, majd megjegyezte: „Sokszor megkapom, hogy minek bajlódom ezzel, hiszen támadnak ezért is.”)
– Mindenki kapott fát, vagy ha fát nem is, hát szenet biztosan! – mondják a falu vezetőjét dicsérve a közmunkások.
Hogy honnan van a fa, azt nem tudják, de nem is érdekli őket. Ahogy az sem, hogy miért kellett a faluban kivágni azt a nyolc fát, amiből szétosztották a vizes tüzelőt.
– Nekünk ahhoz semmi közünk – mondja vezérszónokuk. Azt sem tudják megmondani, hogy hány mázsát kaptak, pedig a tűzifa vagy szén átvételekor alá kell írni egy elismervényt, amin szerepelnie kell a kiosztott fa súlyának.
Önkéntes nyilatkozóink ezzel nem foglalkoznak, gyorsan le is zárják a témát. Állítják, hogy amit ők kaptak, az elég volt, nem is volt vizes, és szemmel láthatóan hidegen hagyja őket, hogy a régi temető mellett, vagyis „rossz helyen” álló nyárfából már csak egy tönk és némi forgács maradt. Meg persze a gallyak, amiket gereblyézhetnek majd közmunkában.
