Az 1939-ben született Cseri Kálmán a XX. század emblematikus magyar református lelkipásztora volt. Gyermekkora meghatározó élményei, a világháború, a kommunista diktatúra kemény évei, az azokban jelentkező kihívásokra válaszként adott szülői és tanári példák formálták gondolkodását. 1957-ben érettségizett a kecskeméti főgimnáziumban, ahová bekerülnie sem volt könnyű, hiszen az ötvenes években szülei kuláklistára kerültek, egy ideig kitelepítettként is élt a család. A forradalom idején már sok mindent ismerő-értő fiatalember volt, aki aztán, bár sokan óvták tőle, a budapesti teológiára ment, mert mindenáron a lelkipásztori hivatást akarta választani.
A második világháború utáni ébredési mozgalmak is nagy hatással voltak rá, személyes visszaemlékezésében (az interjút Fekete Zsuzsa készítette 2011-ben) hosszasan mesél megtéréséről, arról, mi módon formálta át gondolkodását, egész akkori életét Isten kegyelmének közvetlen megtapasztalása. A magát újjászületettnek valló Cseri Kálmán – eltérően sok, hasonló módon megtért társától – ezt a kiválasztottságát messze nem gőggel, sokkal inkább alázattal és mások szolgálatára való késztetésként élte meg. Az ébredési mozgalmak sok esetben vezettek elkülönüléshez, és bár a magyar református egyház hivatalosan soha nem szakadt többfelé, törésvonalak minden ilyen esetben keletkeztek és a mai napig léteznek. Cseri Kálmán ezekkel mindig szembement. Egyházáról így vall: „Nagyon-nagyon szeretem a magyarországi református egyházat. Isten ebbe helyezett, és ő tudja, hogy mit csinál. Elzavarni sem lehetne innen, és amikor a hibáit, fogyatkozásait látom, azt is úgy nézem, mint azét, akit szeretek. Mint ahogy az ember a családtagjának is látja a hibáját, de azért nem hagyja ott.” Életét, szolgálatát az őt elhívó Krisztusra építette, mindenki felé nyitott emberként, erős, komoly elhatározással, de a fent idézett családszeretet keretein belül.
Cseri Kálmán (1939. április 30. – 2017. február 13.) temetése március 3-án 14.30-kor lesz Budapesten, a Farkasréti temetőben.
Amikor 1962-ben végzett a budapesti református teológián, előbb három évig Cecén, majd hat évig a budahegyvidéki gyülekezetben szolgált segédlelkészként. Előbb a falusi lelkészi lét tapasztalataival gazdagodott, majd a városi misszió legfontosabb részeit ismerte meg. Neveltetése is segítette abban, hogy egyféleképp értékesnek tartson minden rábízottat, és tudjon különbséget tenni feladat és feladat között. Nem lehet véletlen, hogy később, önálló lelkészként, nagyon fontosnak tartotta a munkatársi közösség létrehozását, miközben arra is volt gondja, hogy gyülekezetvezetőként felelősséggel képviselje a közösséget.
„Soha nem hallottam a szüleimtől otthon, hogy valakiről is rosszat mondtak volna, vagy a kárát kívánták volna azért, mert hirtelen nagy úr lett, inkább mentegették még előttünk is. Nagyon fontos tanítása volt számomra az ötvenes évek kuláküldözésének és egyéb megkülönböztetéseinek, hogy az ilyen rossz is milyen jót válthat ki az emberből. Akkor határoztam el, hogy én nem akarok soha személyválogató lenni. Nincs különbség ember és ember között” – mondja visszatekintésében. Az evangélium kérdésében szigorú és megingathatatlanul következetes volt, a bűnt mindig, magában is, megítélte, de a bűnös embert a krisztusi tanítás szerint szerette.
Hosszas huzavona után, 1971-ben lett a pasaréti gyülekezet lelkésze. A hatalom és az azt képviselő Állami Egyházügyi Hivatal mást akart a híres, igehirdetéseivel, gyülekezeti munkájával kiemelkedőt alkotó Joó Sándor utódjának, mégis engedni volt kénytelen. A gyülekezet ragaszkodása mellett az is szerepet játszott a hatalom visszakozásában, hogy a Kádár-kormány igyekezett kiegyezni az egyházakkal, fontosnak vélte fenntartani a vallásszabadság látszatát.
A hetvenes-nyolcvanas évek hosszú távra berendezkedő politikai rendszerével kapcsolatban a pasaréti gyülekezetben és Cseri Kálmán életében is külön stratégiára volt szükség. Kiegyezni sosem volt hajlandó, ezért sokszor került – nem csak bibliai szempontból – nehéz, hitvalló helyzetbe. Elődjéhez hasonlóan állandó megfigyeltje lett a rendszernek, számos akadályoztatást szenvedve, ezeket bölcs derűvel hordozta. A bibliai tanítás földi példáját ebben is szüleitől vette.
„Sok mindent észrevétlenül vettem át tőle – mondja édesapjáról –, van, amire nem is csupán felnőttkorban, hanem már idősödve jöttem rá, hogy az ő mintája volt. Végtelenül türelmes emberként hosszú távon tudott gondolkozni. Erre a gyümölcstermesztés is rákényszerítette, mert ugye ott öt-hat évig csak ráfordít az ember, és még nincs termés. Négy év után megjelenik egy-két szem a kis fán, de igazán teremni hat év után kezd a szőlő is meg a gyümölcsfa is. És addig nagyon sokszor lehetnek fagyok, aszály meg belvíz, szóval ki van téve sok veszélynek. A mai napig sokszor eszembe jut, milyen türelmesen várta édesapám munkája eredményét; soha nem rendezkedett be azonnali sikerre.”
Cseri Kálmán 39 éven át szolgálta a gyülekezetet, megtartotta és megerősítette az örökölt eredményeket, és új utakat is keresett. Mindenben hűséges társával, feleségével két gyermeket neveltek, de lelki értelemben megszámlálhatatlanul sok gyermekük lett. A szó jó értelmében népszerű volt, maga azonban ezt nem kereste, és ha használta, csakis arra, hogy a számára legfontosabb ügyet, az evangélium hirdetésének szolgálatát végezze. Mindenre kiterjedő aktív gyülekezeti szolgálata és családi élete mellett szakított időt egyéb munkáira is. Bár teológiai doktorátust nem akart, sorra születtek publikációi.
Több mint húsz önálló kötete jelent meg, és most is elérhető az a hatalmas mennyiségű prédikáció, amely a gyülekezet törődésének is köszönhetően fennmaradt írásban és hanganyagban. A gyülekezeti munka mellett, amennyire lehetett, evangelizációs sorozatok igehirdetőjeként végigszolgálta az országot, generációk nőttek fel prédikációin, munkái a hitoktatástól kezdve a lelki gondozáson át a bibliai történetek közérthető feldolgozásáig megszámlálhatatlan témát, kérdést jártak körül, mindig szigorúan és következetesen bibliai alapokon. Bevallottan fontosnak tartotta a tiszta, egyenes fogalmazást, a magyar nyelv minél pontosabb, gazdagabb használatát.
Élete utolsó két évtizedében súlyos betegséggel küzdött, egészségének javulását és romlását egyaránt alázatosan fogadva, közben mindvégig szolgálva. 2010-től már nyugdíjas lelkészként, de töretlen lelkesedéssel és elhivatottsággal képviselte Krisztus ügyét, huszadik századi emberként a huszonegyedik században. Ha egy vasárnap végiglátogathatnánk a magyarországi református gyülekezeteket, mind az 1925-öt Abától Zsurkig, egészen biztos, hogy nem egyben és nem kettőben hallanánk igehirdetést vagy -részletet Cseri Kálmántól. Krisztus magyar híveinek könyvespolcán pedig a Biblia mellett néhány huszadik századi református lelkipásztor könyve is biztosan ott lesz: az egyik Cseri Kálmáné. Életszemlélete a ma divatos, hangos, nem egy esetben egyházias filozófiák között szelíd ajánlat, ám épp ez is mutatja mélységét, komolyságát, igaziságát. Lelkipásztori hitvallásában egyszerű képben, hívők és nem hívők által is jól érthetően, követhetően mutatja meg mindezt:
„Én egyébként úgy néztem az egész szolgálatomat, és ma is úgy nézem, ahogy akkor tanultam meg, mikor egyszer valakinek segítettem. Szintén akció volt, egy idős házaspárnak a pincéjét kellett kitakarítani, és ott aztán minden volt, ami évtizedek alatt fölhalmozódott. Amikor már azt hittük, hogy a munka végére értünk, az egyik sarokban még láttuk, hogy ott egy púp – szénpor, lehullott vakolat, minden volt azon, de valami még lehetett alatta. Na, most már csináljunk rendes munkát: hát kibányásztunk onnan egy nagyon hosszú, összetekert gumislaugot. Hát ennek nagyon megörültek, mert a fiuk valami ólat kezdett építeni a kert végében, így a kerti csapról nem kell vödörben hordani a vizet, hanem slauggal odaviszik. Nézzük meg, működik-e. Rácsavartuk a hollandit a kerti csapra, másik végét kihúztuk, néztük, nem lukas-e, nem volt lukas, működött, jaj, de jó. És akkor én ott megvilágosodtam. Az jutott eszembe, hogy azt szeretném, ilyen legyen az életem. És ez az igazi lelkészi szolgálatnak a tipikus, szép illusztrációja. Mert miről van itt szó? Ebből a kerti csapból jön a víz, de erre a vízre ott hátul van szükség. Valahogy oda el kéne vinni. Az a lehető leggazdaságosabb szállítás, ha működik még ez a hollandi, és jól rá tudom csavarni, s akkor nem spriccel szanaszét a csapnál, hanem szépen belemegy a slaugba, amelyben ha nincs dugó, a teljes keresztmetszeten áthaladhat a víz. A túlsó végét meg a tulaj oda tartja, ahova kell.
A slaugnak tehát tudnia kell, hogy nem őbelőle jön a víz, hanem csak átmegy rajta. Ezért nagyon szoros közösségben kell lennie a vízforrással, és teljesen engedelmeskednie kell a főnöknek, hogy oda tartsa a végét, ahova akarja. Énnekem valami olyat kell adnom az embereknek, amit én nem tudok produkálni: problémák megoldását, bűneikre bocsánatot, erről bizonyosságot, hogy nem kell neki lelkiismeret-furdalással leélnie az életét, ettől meg fog változni az egész gondolkozása – ezt én nem tudom elérni. Ezt csak Isten tudja elvégezni benne, mégpedig az ő igéje által. De Isten igéje nem az én kútfőmből fakad. Nekem azt állandóan el kell kérni, tehát nekem szoros közösségben kell lennem Istennel, mint a slaugnak a csappal. De nagyon tiszta életet kell élnem, hitbelileg és erkölcsileg is, hogy dugók ne akadályozzák a víz áthaladását. És teljes engedelmességgel kell tartoznom az én Uramnak – nemcsak a földi főnöknek, hanem legfőképpen az Úr Jézusnak –, hogy arra használjon, amire akar.”
A szerző a csurgói református gimnázium igazgatója
