Elnézést, hölgyem, uram! X. Y. magánnyomozó vagyok! Szeretném megkérdezni, hozzájárulnak-e, hogy kép- és hangfelvételt készítsek arról, hogy önök most az igazgató úr íróasztalán házasságtörést követnek el éppen?
Ez nem egy vicc! Így kellene végeznie a munkáját egy magyar magánnyomozónak, ha a jelenlegi formájában a Belügyminisztérium (BM) magánnyomozásról szóló törvénytervezete hatályba lép. De nem ez az egyetlen komolytalan, szakmaiatlan és értelmezhetetlen része a birtokunkban lévő tervezetnek, amelynek előreláthatólag két hét múlva kezdődik a közigazgatási egyeztetése.
Magyarországon 1554 magánszemélynek van magánnyomozói igazolványa, és 393 társas vállalkozás foglalkozik magánnyomozással a Belügyminisztérium szerint. A szakmai kamara belső felmérése szerint ezzel szemben maximum 200 magánnyomozó dolgozik ténylegesen a „szakmájában”. A kiadott igazolványok többsége volt rendőröknél van. Többségük sohasem vagy csak alkalomszerűen dolgozott privát kopóként. Nálunk ma még nincs komoly kereslet a magánnyomozók szolgáltatásai iránt. Részben a fizetőképesség hiánya miatt, részben pedig azért, mert a magánnyomozóknak semmiféle többletjogosítványuk nincs a megbízóikhoz képest. Nem férhetnek hozzá több vagy más államilag nyilvántartott adathoz, mint ők.
A birtokunkban lévő tervezet szerint – melynek hitelességét az azt véleményező érdekképviseletek megerősítették – a helyzet a törvény elfogadása után sem változna jelentősen. Az előterjesztés szakmaiatlan, „komolytalan, és számos pontjában értelmezhetetlen” a magánnyomozók szerint. Nincs jó véleménye róla a ma még a magánnyomozókat is soraiban tudó Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamarának sem. Ők (még a tisztújítás előtt) ezt írták a Belügyminisztériumnak: „Akik ezt a törvénytervezetet megalkották, detektívregények és filmek alapján képzelték el a magánnyomozói munkát, javaslatuk életszerűtlen, nem törődtek a magánnyomozók megbízóinak az elvárásaival.” A BM mindig úgy tekint a privát szférára, mint ahol csak házasságtörésekkel kapcsolatos ügyekkel foglalkoznak. Bár, mint a bevezető példa is mutatja, az efféle piti ügyek bizonyítása is gyakorlatilag lehetetlen, hiszen törvényi felhatalmazás hiányában a magánnyomozó is csak akkor készíthet másokról bíróság előtt is felhasználható kép- és hangfelvételt, ha az érintettek hozzájárulnak.
Azonban a gyakorlatban a megbízások többségét nem ezek az esetek teszik ki (napi 50–75 ezer forintot amúgy is csak keveseknek ér meg, hogy párjuk hűtlenségét bizonyítsák). A legtöbb munkát a tartozások fedezetének felkutatása, az üzleti partnerek és a fontos beosztást betöltő dolgozók leinformálása és ellenőrzése adja.
Ezenfelül egyre több feladatuk van, és megfelelő jogi szabályozás esetén még több lenne a büntetőperekhez kapcsolódó kártérítési ügyekben. Mivel a büntetőbíróságok az esetek többségében nem döntenek a károsultak polgárjogi igényéről, utóbbiaknak külön pert kell indítaniuk, hogy az elkövető vagyonából, már ha van neki, kártérítést kaphassanak. Sőt, az esetek nagy részében nekik maguknak kell felkutatniuk a bűnözők elrejtett vagyonát is, ha azt akarják, hogy a bíróság által megítélt összeget a végrehajtó behajtsa számukra.
A mai gyakorlat szerint azonban a magánnyomozók, ahogy megbízóik is, csak erős megkötésekkel férhetnek hozzá az állam által nyilvántartott információkhoz. Betekinthet az öt alapnyilvántartásba: az ingatlan-nyilvántartásba, az egyéni vállalkozók nyilvántartásába, a cégnyilvántartásba, a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásába, közúti közlekedési nyilvántartásba, de ezekben sem kutathatnak kényük-kedvük szerint. És ők is csak annyi adatot kaphatnak ezekből, mint például egy cukrász vagy egy lakatos.
Igaz, a tervezet felveti, hogy „az európai gyakorlatnak megfelelően” bármely állami nyilvántartásból kérhessenek adatot, amit a nyilvántartó a megalapozottság, igazolhatóság, arányosság, biztonság követelményeinek teljesülése esetén át is adhat. Azaz, a hivatal dönti majd el, hogy egy magánnyomozónak valóban szüksége van-e az adatra. A hivatal döntése ellen fellebbezésnek helye nincs.
A szakmai kamara korábban írásban külön is felhívta a tárca figyelmét a tervezett fenti szabályozásban rejlő korrupciós veszélyre. Miután semmi nem írja elő, és a jelek szerint nem is tervezik szabályozni, hogy mikor, milyen indokokkal utasítható el egy magánnyomozó adatkérése. A tervezet ráadásul lehetőséget ad a magánnyomozók politikai indíttatású diszkriminációjára is. A kért adatok alapján a hatóság könnyűszerrel megállapíthatja, hogy kinek a vagyona, érdekeltsége vagy egyéb dolgai körül szaglászik a magánnyomozó, és a hatalomnak kedves oligarchákat és más célpontokat azzal is megvédheti, hogy ellehetetleníti az ellenük folyó magánnyomozást.
A törvény – miközben szinte semmiféle többletjogot nem ad a mai gyakorlathoz képest a magánnyomozóknak – fokozná a magánnyomozók ellenőrzését. A rendőrség hatósági ellenőrzési jogát fenntartva létrehoznának még egy külön ellenőrző testületet, amelyről azonban a törvény csak annyit mond, hogy a magánnyomozó bármely iratába betekinthet. A jövőben nemcsak azt ellenőrzik, hogy a magánnyomozónak megvannak-e a szükséges engedélyei, és megfelelően dokumentálta-e az eseteit, hanem vizsgálni fogják azt is, hogy például rendelkezik-e a feladatai ellátásához szükséges forrásokkal.
Fialka György, a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara nemrég megválasztott elnöke szerint szerencsésebb lett volna, ha a jogalkotó előbb tisztázza a magánnyomozókkal szembeni elvárásait, majd törvényt alkot a nekik szánt feladatok ellátáshoz szükséges jogokról, eszközökről, és persze a kötelezettségekről is.
Nem ez történt. Egy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen készült tanulmány szerint a belügynek még a magánnyomozó fogalmát sem sikerült tisztáznia. Emiatt kérdéses lehet, hogy mi különbözteti meg a magánnyomozót az oknyomozó újságírótól vagy mondjuk a családfakutatótól. Nagy előrelépés lenne, ha a magyar jog kimondaná az osztrák és szlovén joghoz hasonlóan, hogy a magánnyomozó egyik feladata a bizonyítékgyűjtés a bírósági és más hatósági eljárásokhoz – szögezi le a tanulmány. A belügy azonban ilyen messzire nem hajlandó elmenni. Minden jel arra mutat, hogy Pintér Sándor állítólag más jogszabályok mellett a magánnyomozásról szóló törvény parlament elé terjesztését is attól tette függővé, hogy ki lesz a kamara új elnöke. Miután a tárcának nem tetsző elnök már nem elnök, fel kellett mutatni az első ígért jogszabályt. Kérdés, ez kielégíti-e a szakmát.
