– Korábban a köznevelésért felelős helyettes államtitkári pozíciót töltötte be, ám 2012 végén önként benyújtotta lemondását. Mi volt az oka?
– Ugyanaz, amiért az utóbbi években problémák adódtak a közoktatásban. Helyettes államtitkárként azt a sajátos szerepet töltöttem be, hogy a politika és a valóság között kellett hidat képeznem, ám akkoriban ez a híd nem ért át a másik partra. Ebben – bizonyos értelemben – egyik part sem volt hibás. Nagyon jó szándékú és szakmailag megalapozott oktatáspolitikai döntések születtek akkoriban, azonban olyan hirtelenséggel és olyan mennyiségben, hogy ez egyszerre nehezen volt kivitelezhető. Mivel én feleltem a megvalósításért, nekem kellett folyamatosan azt kommunikálni, hogy minden rendben van, ami számomra erkölcsileg nehezen volt vállalható.
– Nemrég viszont elfogadta, hogy március elsejétől az Oktatási Hivatal (OH) elnöke legyen.
– Sok minden változott azóta az oktatásügyben. Megtörténtek azok a dolgok, amelyeket egykor magam is előre jeleztem. Például már akkor világos volt, hogy adódhatnak problémák az állami feladatvállalás, a pedagógus-életpályamodell és az új nemzeti alaptanterv (nat) elindításával. Ezek rendszerét elméletileg jól kidolgozták, de érezhető volt, hogy a bevezetéskor technikai problémák, kommunikációs zavarok adódhatnak, és a sebesség, illetve a végrehajtás eltökéltsége miatt frontok alakulhatnak az intézkedések ellen. Ugyanakkor úgy látom, hogy a tömeges reakciók mostanra elérték a döntéshozók ingerküszöbét. Így a politikára jellemzően ugyan lassú, de határozott válaszok születnek. Ami engem illet, a lemondásom óta is felelősséget érzek a közoktatás ügye iránt, szakértőként jelen voltam az oktatáspolitika környékén. Ma az OH feladata több közoktatási elképzelés megvalósítása is. Ez egy olyan felelősség, amit szívesen vállalok.
– Említette, hogy a tiltakozások elérték a politika ingerküszöbét. Ugyanakkor nem gondolja, hogy a problémákra adott kormányzati válaszok is pont olyan gyorsan, illetve szűk körben vezényelve születnek, mint öt éve?
– A sebességprobléma az alaptanterv esetén valóban fennáll, ennek átalakítása sok szempontból veszélyes kérdés. Ugyanakkor egy jobb alaptanterv kialakítását kevés ember is képes gyorsan véghezvinni. Igazából nem is ez szabályozza a pedagógusok munkáját, hanem a kerettantervek. Hogy utóbbiakon változtassunk, az nagyon nagy levegővételt igényelne. Itt ugyanis arról van szó, hogy egy Trefort Ágoston óta élő hagyományt kéne meghaladni: észre kéne venni, hogy másért járunk iskolába 2017-ben, mint 1877-ben. Már nem azért, hogy teletöltsék a fejünket információval.
– Kertesi Gábor, az MTA tudományos tanácsadója arról beszélt, hogy azért nem működhet jól a Klebelsberg Központ (KK) fenntartói rendszere, mert így nem azon a szinten hozzák meg a döntéseket, ahol a megfelelő információk rendelkezésre állnak. Még a tankerületeknek sincs meg az a fajta helyi érdekeltsége, mint az önkormányzatoknak volt. És vannak még olyan – a rendszer egésze szempontjából persze huszadrangú – kérdések is, mint hogy az iskolák még a saját nevükről sem dönthetnek önállóan. Ön szerint lehet életképes az új KK?
– Először is: azt gondolom, hogy a huszadrangú kérdések nagyon sokat jelentenek, mert az esetek többségében inkább a közérzettel és a kommunikációval van probléma, mint az egyes intézkedésekkel. Aki hosszú távon követte az intézményi fenntartás változásait, tudhatta, hogy a korábban a 3200 önkormányzat által fenntartott iskolarendszer az inga egyik végpontját jelentette, míg az állami irányítás a másikat. Várható volt, hogy ennek egy idő után középre kell tolódnia. A jelenlegi átalakítás egy próbálkozás erre. Természetesen az lett volna az üdvös, ha a rendszerváltásnál nem aprózódik szét a működőképtelenség határáig az önkormányzatiság, és ha lenne olyan járási szintű struktúra, amely a sajátjának érezné az iskolákat. De nincs ilyen. Tény, hogy az önkormányzati fenntartás sem működött. 2012–2013 fordulójára pedig arra a pontra jutottunk, hogy vagy önkormányzati, vagy állami struktúra van, más lehetőség nincs. Tudtuk, hogy az állami fenntartás sem lesz tökéletes. Én a világ egyik csodájának tartom, hogy nem omlott össze az egész rendszer úgy, ahogy volt. Az is biztos, hogy ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a kollégák 2013 első napjaiban ugyanúgy bementek az osztályokba tanítani a fenntartótól függetlenül. Szerintem egyébként a KK mostani ötlete jobb, mert legalább egy pszeudotermészetesség felé közelít.
– Elég lesz ez hosszú távon?
– Nem tudom. Kertesi Gábor sem tudja. Azt, hogy milyen veszély van benne, azt mindketten tudjuk, de akkor mondjon jobbat. Egy oktatáspolitikus abban különbözik egy oktatáskutatótól, hogy neki tennie kell valamit. Méghozzá egy olyan rendszerben, ahol szemben áll a társadalom, a gazdaság, és neki ezen a sakktáblán lépnie kell valamit.
– Mi a helyzet a pedagógusminősítéssel? A tanárok jelentős része nem szereti, ráadásul a korábbi, értékállóságra tett ígéretekkel szemben már a fizetések sem követik a minimálbér változásait.
– A pedagógusok az elmúlt évtizedekben alacsony fizetésért és egyre alacsonyabb társadalmi presztízzsel dolgoztak. És akármilyen szomorú is kimondani, sajnos igaz: ezzel párhuzamosan a kontraszelekció is jellemző lett a szakmában. Emellett 1985 után megszűnt mindenféle külső kontroll a pedagógusok felett. Abszurdnak hangzik, de ez azt jelentette, hogy ha 2004-ben egy magyartanár úgy döntött volna, hogy az érettségi évében pöttyös labdát dobálnak a gyerekekkel a tanórán, senkinek egy rossz szava sem lehetett volna. Ebben a tekintetben ismét csak a kollégák saját lelkiismerete tartotta életben a rendszert. Nem volt normális az ellenőrzés hiánya. A pedagógus-életpályamodell volt a válasz a minőség és a fizetés kérdésére.
– Valódi válasz lett?
– Azt gondolom, hogy igen. Persze a minősítési rendszert nem lehetett úgy bevezetni a pedagógusok 150 ezer fős populációjába, hogy tökéletesen működjön. De ha az első portfóliósokk és az első kommunikációs bakik után megkérdeznénk a tanárokat arról, hogy a rendszer tényleg tragikus-e, akkor megkockáztatom, hogy nem kapnánk negatív válaszokat. Persze én ugyanúgy nem beszélhetek a pedagógusok nevében, mint ahogy azok a szakszervezetek sem, amelyek csupán a tanári társadalom tizedét képviselik. Egyébként nyilván „egyszerűbb” lenne, ha nem kellene portfóliót írni és ha nem jönnének minősíteni az órákra. Kényelmetlen helyzet ez, persze. És sokadszorra említem a kommunikációs problémákat: például először azt mondjuk, hogy értékálló lesz a fizetés, aztán kiderül, hogy mégsem. Erről lehet úgy beszélni, hogy pénzt vettek ki a pedagógusok zsebéből, de ez egy provokatív politikai értelmezés, hiszen azt a pénzt még oda sem adták nekik. Igazából viszont a pedagógusi életpályamodell működőképes. Ráadásul az állami fenntartással és a nattal együtt kellett bevezetni, különben szétcsúszott volna az egész rendszer. Így egy búvárugrást hajtottunk végre, ami után most jövünk fel a felszínre.
– Sokat hallani arról, hogy a tanárképzést is át kellene alakítani.
– Nem arról van szó, hogy ez most rosszul működne, de lehetne ideálisabb. Például a hallgatónak nem azért kellene fizikát tanulni a tanárképzés alatt, hogy felfedezze a következő elemi részecskét, hanem hogy képes legyen élvezetesen megtanítani, mit kell tudni a környezetünkről. Ez egy másfajta szemléletet igényelne, ami ma Magyarországon egyszerűen nem kivitelezhető. Hiszen a legnagyobb egyetemek sem engedhetik meg maguknak, hogy kétszer tartsák meg ugyanazt az órát a hallgatóknak azért, hogy lássák annak egy „tanáros” meg egy „nem tanáros” változatát. Másik példa, hogy amikor kialakult az egyetemeken, hogy egyéves gyakorlatra kell mennie a pedagógushallgatónak a képzés végén, akkor még nem volt szó arról, hogy az életpályamodellben is lesz gyakornoki feladat. Tehát teljesen fölösleges, hogy ma ötévnyi egyetemi képzés után egy évig még gyakorolnia kell egy tanárjelöltnek, majd még két évet gyakornok státuszban töltenie. Ezt nyilvánvalóan át kell alakítani.
– A tanári pályára jelentkezők közti kontraszelekció a mai napig tart?
– Érdekes módon nem. Bár erről nincsenek adatok, de az az érzésem, hogy például a tanítói pályának pont az tett jót, hogy rettenetesen alulfizetett. Annyira nem jelentett perspektívát, hogy hacsak valaki nem akart egy diplomát minden áron, egyre kevésbé ment tanítónak. Persze az, hogy továbbra is a legalacsonyabb pontszámmal lehet bekerülni a képzésre, nem tesz jót a szakmának.
– Az OH elnökeként majd az érettségikért is ön fog felelni. Mennyire tartja korrektnek, hogy bár a szakképzésben tanuló diákoknak ettől az évtől kötelező ötödik érettségi vizsgaként egy szakmai tárgyat választani, ezek részletes követelményei csak tavaly év végén jelentek meg?
– Sem ma, sem holnap nem leszek abban a helyzetben, hogy ítélkezzem a kormány fölött.
– De a tanulók szempontjából nézve ez korrekt volt?
– Ezt a gyerekektől kell megkérdezni. A szakképzés átalakítása 2010 óta egy önálló dráma, és nagyon sajnálom, hogy nem vehettem benne részt, mert egy másik minisztérium felelt érte.
– Ha esetleg az OH vezetőjeként megint azt fogja érezni, hogy valami az ön számára nem vállalható, hajlandó lenne újból lemondani?
– Nézze, ez nem politikai státusz. Nem tudok elképzelni olyasmit, amit az OH-nak végre kell hajtania és az szakmailag kivitelezhetetlen lenne.
– Mi a legfontosabb szakmai célkitűzése, amit az OH-ban szeretne megvalósítani?
– A hivatal félelmetes traumákat élt át a megalakulása óta, mégis állandóan helytállt, és igazán klassz szakemberek dolgoznak benne. Óriási dolog, hogy az OH ebben az állandóan átalakuló világban képes a jogszabályok szerint, gyakorlatilag hibátlanul működni. Azt mondanám, hogy közszolgálatot végrehajtó hivatalként a jelenlegi állapota szükségesnek és elégségesnek tekinthető. Most, hogy stabilizálódik a helyzet, meg kell néznünk, hogyan tudunk folyamatosan az elégségesnél is egyre többet nyújtani.
###HIRDETES2###
