A BKV mindent gyönyörűen előkészített az új Metrowagonmash szerelvények ünnepélyes bemutatására. Szervezetten, az előre megbeszéltek szerint szedi össze a sajtó munkatársait a társaság kék busza a Határ úti metrómegállónál, hogy a Kőér utcai remízbe szállítsa őket.
A hangulat szinte május elsejei, kapunk zászlót, a vendégek fogadása és jóltartása olajozott, példás. A BKV humorát dicséri az esemény egyetlen hivatalos édessége, a Moszkauer.
Az időjárás is áldását adja, talán ha egy-két ilyen szép napja volt eddig az évnek. És, ami a legfontosabb: a hangárban ott sorakoznak a felújított szerelvények, egészen pontosan öt. Büszkén fehérlenek a síneken, közvetlen mellettük kiszolgált „kék” társaik viseletesen, homlokukra írva az élet. Valami olyan érzés fog el, mint amikor a piros kétütemű Wartburgunkat fehér négyüteműre cseréltük. A régi még ott állt, de már nem vettük komolyan, az újat becézgettük. Pedig a jó öreg pirossal bejárta a család Európát, még az Egyesült Királyságot is áthasítottuk vele. Aztán jöttek, és elvitték. Málnás – értsd: málhás – autó lett belőle Nógrád megyében.
Így áll most a múlt a jelen és jövő mellett, és az ünnepet átérezve, tényleg örülünk az új jövevénynek, de amikor a fontos emberek kíséretében felszállunk a csillogó-villogó, jó benyomást keltő, barátságos kocsikba, bevillan az érzés: ez talán nem is a miénk. Amíg lassan döcögünk Kőbánya-Kispestre, majd onnan a Határ úti „végállomásig”, leperegnek elmúlt, hosszú évtizedeink: az alagútban hirtelen, csikorogva fékező szerelvények, a hunyorgó lámpák, az ajtók záródását jelző hang, a füles kapaszkodók. (Apropó: nincsenek füles kapaszkodók az új kocsikban, és ez tényleg olyan, mintha az egyik végtagunkat vágták volna le.) A régi metró a DNS-ünkben van, belénk ivódott, úgy része az életünknek, ahogy a rokonaink, a házi kedvencünk, az osztályfőnökünk. Ha már nem lesz, akkor is lesz.
E gondolatokkal ér véget az első út, és a Határ úton nyugalom lesz rajtunk úrrá, amikor az új, a vakuk fényében villódzó szerelvény mellé beáll egy régi, amin nem fontos emberek utaznak, csak a budapestiek mennek dolgukra vele. Boldogan szállunk fel rá, mert amit ismerünk, attól nem félünk, még akkor sem, ha füstölt már párszor. Szívünk azonban aggodalommal tele, mert tudjuk, az öreg ló, ami még elvonszol bennünket, nemsokára a vágóhídon végzi. Bár büszkék leszünk az újra is, valami nagyon hiányozni fog a mindennapjainkból, holott az eszünkkel tudjuk: sok mindennek kell megváltoznia, hogy minden a régiben maradhasson.