„Ez a világ vége, gyerekek”: müezzinné vált a röszkei határzár

Bábeli a zűrzavar a szerbiai kerítés tövében, ahol a lakók már csak a kisajátításban és Strasbourgban bíznak.

Két évvel ezelőtt Mihók Gábor és élettársa, Börcsök Éva azt hitték, hogy minden álmuk valóra válik azzal, ha kiköltöznek a határba. Megvették hát a röszkei Felszabadulás utca utolsó házát, hiszen itt aztán adott volt a számukra az, ami az idilljükhöz a leginkább kellett: a csend. A menekültválság persze felkavarta életüket, hiszen mindennapos vendégek voltak a migránsok a kertjükben, volt, hogy már a szerb oldalról kiabáltak nekik, hogy „szenyor, taxi”, volt, hogy ezrével vonultak végig az utcájukon, volt, hogy élőben közvetítette a köztévé, hogy a házuk előtt kapcsolják le a rendőrök az embercsempészeket, de sűrűn megesett az is, hogy a hatóságok őket nézték annak. Úgyhogy ők aztán örültek annak, hogy pár lépésre a házuktól megépült a déli határzár.

Viszont amikor úgynevezett „okoskerítéssé” alakult, akkor legalább annyira a feje tetejére állt az életük, mint két esztendővel ezelőtt. Szó szerint bábeli zűrzavar vette kezdetét, amikor kínai szakemberek álltak meg a házuktól nem messze és elkezdték felszerelni a szirénával ellátott hangosbemondót, amely nyolc nyelven mondja el a határsértésre készülő migránsoknak, hogy ne kövessék el a bűncselekményt. „Mint egy müezzin, olyan”, mondja Börcsök Éva, amihez Mihók Gábor annyit fűz hozzá, hogy a kerítés felől érkező tájékoztatás hangsúlya tényleg olyan, hogy érzékeltetni szeretné, hogy a hatalom hangját halljuk, csakhogy van ezzel néhány probléma. Először is az, hogy a hangszóró az ő házuk felé áll. Másodsorban, hogy minden mozgás hatására beindul, legyen az szél, madár vagy eső. Ilyenkor még az is előfordul, hogy kánonban csendül fel az utasítás. Úgyhogy Mihókék van, hogy az éjszaka közepén is kénytelenek azt hallgatni zárt ablak mellett, angol, pastu és arab nyelven, hogy fáradjanak a tranzitzónához.

– Volt rá példa, hogy egy szeles vasárnap nyolc órán keresztül hallgattuk, elviselhetetlen volt – mondja Mihók Gábor, aki megjegyzi: ez csak egy problémájuk a sok közül. Abszurd, de például az utcájukban száguldozó rendőrautók miatt kellett kitenni a harmincas táblát.

De mindez a jéghegy csúcsa, ami miatt igazán aggódnak, az az, hogy közérdekű használati jogot jegyeztek be a házukra és a telkük felére. Így jelentősen csökkent az ingatlanjuk értéke, elvégre ki vásárolna meg egy olyan ingatlant, ahol még a jelenlegi tulajdonosok sem merik beépíteni a kocsibejárójuk kapuját, mert könnyen lehet, hogy a kerítéshez tartozó demarkációs vonal épp ott húzódik majd. Adódik a lehetőség, hogy a pár kérje telkük és házuk kisajátítását, de nem jártak sikerrel sem a csongrádi kormányhivatalnál, sem pedig az ORFK-nál. A kormányhivatal szerint ugyanis ameddig be tudnak jutni az ingatlanjukba, és ameddig fizikailag nem veszi valamely szerv vagy hatóság birtokba azt – tehát nem építenek rá semmit –, addig nem sérül Mihókék használati joga.

Ők nem adták fel, megpróbálták bíróságra is elvinni az ügyet, de hiába, úgyhogy a pár most pertársaság alakításán fáradozik, aztán irány Strasbourg, az Emberi Jogok Európai Bírósága, ahol nem ilyen szűken értelmezik azt, hogy mit jelent egy ingatlan használata. Ott az is számít, hogy egy házban vagy lakásban „kibontakozhat-e a magán- és családi élet”. A röszkei Felszabadulás utca végén, ahol csukott ablaknál is szól a „müezzin”, erre a kérdésre csak egy válasz adható. Mihók Gábor és Börcsök Éva ezért azt reméli, hogy megvalósul a kisajátítás, mert addig úgy élik az életüket a határkerítés tövében, hogy örülnek, ha esőben kikapcsolják az „okoskerítést”, és „várják”, hogy a kertjükbe érjen a demarkációs vonal. Ezt az életet a szegedi kórház sürgősségi osztályán dolgozó Éva így foglalja össze:

– Én a kerítést csak úgy hívom, hogy Jurassic Park. Csak hát sokszor úgy érzem, hogy én vagyok a dinoszaurusz, akit bezártak.

Szemben lakó szomszédjuk, Szűcs Zoltán úgy fogalmaz erről lapunknak, hogy „gyerekek, ez a világ vége”. – Nekiszalad a macska a kerítésnek, aztán az meg nyolc nyelven kezd sipákolni – mondja. Ő és neje, Kántor Irén is úgy vannak vele, jó, hogy a kerítés megállította a migránsokat – „van itt elég nemzetiség, nem kell ide még egy másik vallás, másik kultúra” –, noha nekik semmi kárt nem okozott a két évvel ezelőtti népvándorlás. A kerítés építése viszont annál inkább. A munkagépek például összetörték a kertjeikben húzódó csöveiket és a fóliasátrukat is meg kellett rövidíteniük az épülő határzár miatt. A kártérítés mértékével és módjával azonban ennél is elégedetlenebbek.

– Kaptunk egy levelet, miszerint menjünk fel Budapestre, hogy átvegyük a hétezer forintunkat. Még határidőt is adtak, különben zárolja az állam. Hétezer forint, gyerekek! – kiállt fel méltatlankodva, kezét összecsapva Szűcs Zoltán. Földjének négyzetméteréért 172 forintot fizetett a magyar állam, ő több alkalommal – négyszer vagy ötször, nem emlékszik pontosan – megpróbált többet kérni, de hiába. Mindenesetre olyan 80 ezer forinttal már elégedett lenne a hétezer helyett. Ami pedig a házát és a kisajátítást illeti, ugyancsak szkeptikus.

– Olyan furmányosan van megfogalmazva a jogszabály, hogy még az ügyvédnek is beletört a bicskája – mondja. Szűcs Zoltán csak azt nem érti, hogy ha már a magyar állam beleölt milliárdokat az 1750 kilométer hosszan húzódó kerítésbe, akkor miért sajnálják azt a pár milliót tőlük a házért.

– Kifizetnének minket, aztán befognánk a szánkat – mondja Szűcs Zoltán, aki egy dologban bízik igazán. Hallotta, hogy a katonák házakat keresnek a határban: hát az övét megvehetik egészen nyugodtan. Mikor kikísér minket a kapuhoz és meglátja a Felszabadulás utcában húzódó kerítést, csak azt tudja ismételni, amit akkor mondott, amikor leült az előszobájában beszélgetni velünk: „gyerekek, ez a világvége, komolyan mondom!”