Tizenöt év szünet után ismét előkerült a balliberális posztkommunisták varázsszava, a megszorítás. Jöhet bármilyen gazdasági nehéz­ség, válság, csak ezt tudják szajkózni. Kicsit meghúzzuk a nadrágszíjat, idézik Kádárt, nem kell félni, nem fog fájni, aztán pedig jön a Ká­naán, ígérik, de szerencsére mielőtt minden összeomlana, jön egy nemzeti kormány, amely nem ismeri, nem használja a megszorítás kifejezést, és rendbe teszi a dolgokat. Többek között ezért akarják mindenáron megbuktatni Brüsszel Péterék Orbán Viktort.

Pedagógusi bölcsességem maradékával felvértezve próbálom ilyenkor higgadtan elmagyarázni, hogy nem fizetsz, drága barátom, ugyanannyit, mert minél többet keres valaki, annál többet vonnak le tőle ugyanazon adókulcs mellett is. Látva a hitetlenkedés sötét árnyait tekintetében, még azt is hozzá szoktam tenni, hogy gondolkodjon el azon is, mitől lenne igazságos az, ha valakitől kétszer annyit vonnának le, mint most, csak azért, mert többet tanult, jobb szakmát választott, esetleg jobban használta ki a kapcsolatait, és ezáltal magasabb a jövedelme. Jobb lenne ettől a nyavalygók helyzete?

Ezen a ponton kerül mindig elő a balliberálisok másik átverése, az egyenlőség. A bolsevik gazdaságpolitika lényege a megjelenése óta, hogy elvenni azoktól, akiknek van, a java részét zsebre vágni, a maradékot pedig alamizsnaként szétosztani az egyenlőség eszméjével és az igazságosság mítoszával félrevezetett szerencsétlenek között. Magyar Péter pártjának kiszivárgott elképzelései a háromkulcsos személyi jövedelemadóról, az elképesztő mértékű megszorítóterv, a Tisza-csomag éppen erről szól. Nem véletlen, hogy a zsebmessiás akkora vehemenciával tagadja, hogy neki és pártjának bármi köze lenne a sajtóban megjelent „fecnihez”, ahogy ő hívja, mint annak idején azt, hogy ő elmenne olyan kamumunkahelyre, mint amilyen az Európai Parlament. Ám kétségbeesett tagadásának éppen annyi a hitelessége, mint egy notórius hazudozó összes állításának: semmi.