Horthy: magyarul nem beszélő németbérenc, esetleg polgári demokrata

Újabb Horthy-szoborral gyarapodik a főváros. Az esemény kapcsán a kormányzó kultuszának alakulását járjuk körbe.

A vesztett háború élménye sem hangolta egyértelműen a kormányzó ellen az ország lakosságát. Az 1944. október 15-ei kiugrási kísérlet a sikertelensége dacára rokonszenvet keltett azokban is Horthy iránt, akik finoman szólva sem voltak feltétlen hívei. A háború után, a szovjet megszállást követően pedig, bár többször felmerült, mégsem állították háborús főbűnösként a népbíróság elé az immár bukott államfőt attól tartva, hogy pere széles rétegekben rosszallást vált majd ki. Feltehetően hasonló megfontolásokból Sztálin is ezt javasolta.

A koalíciós időszakban jelentek meg ugyan Horthyt kifigurázó vagy penetráns hangvétellel gyalázó írások, előrevetítve a Rákosi-rendszert, ám hűvös távolságtartással megírt, józan hangvételű tanulmányokkal is találkozhatunk, főként volt katonák tollából. (Nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi minisztert és Czebe Jenő vezérkari alezredest érdemes említeni elsősorban.)

A totális kommunista diktatúra kibontakozásával azonban több mint egy évtizedre a propagandában, illetve az Andics Erzsébet uralta történettudományban is kizárólagossá vált az a rendkívül negatív hangvétel, amely a kormányzót hazaárulóként, magyarul alig beszélő németbérencként, rendszerét pedig a világ első fasiszta államaként – egyben Magyarországot a náci Németország utolsó csatlósaként – aposztrofálta. A kor históriafelfogása, nem függetlenül Mód Aladárnak attól az alapgondolatától, amely a Mohácsot követő időszakot függetlenségi háborúk sorozatának láttatta – 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című nagy hatású kötete hét kiadásban is megjelent –, a Horthy-korszakot a feudálkapitalizmus és a német járom időszakaként ábrázolta. Ebben a logikai láncolatban pedig 1945 egyértelműen 1703, illetve 1848–49 folytatásának számított, a győztes forradalomnak, a korábbi szabadságharcok beteljesítőjének, Rákosi Mátyás pedig az új Kossuth Lajosnak, aki permanens küzdelemben védelmezi a Szovjetunió oldalán az ország függetlenségét.

Bár a Rákosi-rendszer megdőlt, a Horthyhoz való viszony egy ideig nem változott. A volt államfőt szinte patás ördögként bemutató korszak utolsó jelentős propagandakiadványai a hatvanas évek elején láttak napvilágot (Pintér István: Ki volt Horthy Miklós?; Vas Zoltán: Horthy; Gárdos Miklós: Tengerész a Várban). Az már az abszurd kuriózumok körébe tartozott, hogy a Horthy-fasizmus kifejezést annyira igyekeztek meghonosítani a közbeszédben, hogy még idegen nyelvű szótárainkban is önálló szócikként szerepelt.

A részleges paradigmaváltást nem sokkal később Ránki György munkássága hozta el. A jeles történész, bár az egyoldalúsággal nem szakított – nem is szakíthatott –, elutasítva a „fasiszta” jellegét, egyúttal különböző korszakokra bontva a rendszert, differenciáltabban ábrázolta az 1920 és 1944 közötti negyed évszázadot. Az általa szerkesztett, tízkötetes Magyarország története is ebben a szellemben íródott. Újabb változást jelentett Romsics Ignácnak a Bethlen István politikai pályáját, miniszterelnökségét a hetvenes évek végétől jórészt pozitívan bemutató több tanulmánya, illetve kötete – elsőként 1982-ben: Ellenforradalom és konszolidáció. A Horthy-rendszer első tíz éve, 1919–1929. Természetesen ekkoriban is továbbélt az ötvenes évekre visszanyúló, az időszakot kizárólag negatívan bemutató hagyomány. Ezt képviselte többek között Nemes Dezső, illetve az utóbb a párt ideológiai titkárává avanzsáló keményvonalas Berecz János.

A rendszerváltozás, a cenzúra megszűnése után a korábbi eredmények révén a történészszakma krémje továbbra is megőrizte a közös nevezőt a korszak értékelésében. Azaz, röviden összefoglalva: a Horthy-rendszer a diktatúra és a demokrácia közötti átmenetként, vagyis antidemokratikus jellegű, mégis többpárti, korlátozottan parlamentáris rendszerként jellemezhető. A konszenzus ebben nagyjából máig megmaradt annak ellenére, hogy a politika, illetve az ideológiai indulatok nemegyszer igyekeznek befolyásolni a szakmát.

Elősegíti ezt, hogy a kormányzó kultusza – hiába működött az erőteljes ellenpropaganda – búvópatakként túlélte a Kádár-rendszert, a demokráciában pedig szabadon megnyilvánulhatott. Ennek következményeként viszont az ellentábor is aktivizálódott. Jól emlékezhetünk, hogy az Antall-kormányt – egyébként igazságtalanul – az akkor jelentős fölényben lévő baloldali sajtó a Horthy-korszak lopakodó visszaállításával vádolta, a miniszterelnököt jobb esetben Bethlen Istvánhoz, rosszabban pedig Gömbös Gyulához hasonlította. Az indulatok a kormányzó 1993 szeptember eleji újratemetésekor értek csúcspontjukra: miközben Kenderesen zajlott a szertartás – amelyen a kormányfőt és a minisztereket magánemberi mivoltukat hangsúlyozandó, családtagjaik képviselték – Budapesten sárga csillagos tüntetés zajlott „a Horthy-idők mentegetése” ellen.

A kérdést háttérbe szorította Horn Gyula hatalomra kerülése, ám az ezredfordulótól a kultusz hívei újból megjelenhettek a nyilvánosság előtt. A MIÉP javaslatát az ezredfordulón, hogy a budapesti Bartók Béla út egy szakaszát kereszteljék vissza Horthy Miklós útra, ugyan a Fővárosi Közgyűlés nagy többséggel elvetette, csupán néhány esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kormányzót ábrázoló szobrok kisebb vidéki köztereken megjelenjenek. (Az első büsztöt egyébként a kilencvenes évek elején az egykori kenderesi Horthy-kúria kertjében leplezték le.) Az emlékművek állítását általában botrányok kísérték, nem függetlenül attól, hogy a szimbolikus politizálás – bizonyos szavazótáborokat mozgósító erőként, de sokszor pótcselekvésként – egyre nagyobb teret nyert Magyarországon. (Ennek sorába illeszkedett a Kossuth tér eredeti állapotának restaurálása – kétségtelen, hogy egyáltalán nem vált a korábban elhanyagolt tér ártalmára –, illetve az erre adott reakció – Károlyi Mihály eltávolítandó szobrának élőlánccal való védelmezése, a József Attila-alkotás körüli hercehurca.)

A kultusz makacs hívei, úgy tűnik, inkább kitartanak, mint az elcsöndesülő ellentábor. Dániel Péter festéköntögetése – 2012-ben vörös festékes flakont borított Horthy Miklós Kerekiben álló bronzmására – a múlté, a szélsőséges nézeteiről elhíresült református lelkész, ifjabb Hegedűs Lóránt által felállított büszt, az első pesti Horthy-monumentum is megszokott látványeleme lett a Szabadság téren a Hazatérés templomának. Sajnálatos viszont, hogy a szimbolikus politizálás utolérte a történettudomány berkeit is. Schmidt Mária például 2000 őszén egy előadásában polgári demokráciaként emlékezett meg a Horthy-rendszerről. Szintén aktuálpolitikai haraggal keveredő személyes indulatok játszottak szerepet abban, hogy 2012 nyarán Gerő András egy karaktergyilkolási kísérlet fontos részeként Romsics Ignác munkásságának „antiszemita értelmezési kereteit” kívánta „leleplezni”. A Gerő-pamflet nyomán kialakuló, ingadozó nívójú vita sokszor az ötvenes évek érvkészletét hozta vissza. Bojtár Endre szerint például Horthy „végig diktátor volt”, teljesítménye elégtelent érdemel.

Hogy miért problematikus viszont a kormányzó – Kádár Jánoséval egyébként bizonyos pontokon rokon – kultuszának táplálása, arra világosan megadják a feleletet két elismert történész, Romsics Ignác és Ungváry Krisztián a korszakról publikált művei. (Az előbbinek nemrégiben jelent meg a Helikon gondozásában A Horthy-korszak című, korábbi tanulmányokat tartalmazó kötete.) Egyértelmű, hogy a rendszer nemcsak az 1848-ban megvalósult jogegyenlőséget, de a Tízparancsolatot is felrúgó antiszemita törvényei és rendeletei, a több százezer magyar (és nem magyar) zsidó kifosztása, gettóba zárása, deportálása és meggyilkolása miatt soha nem válhat példaképpé. Ebben – bár nem volt az események irányítója, és a budapesti üldözöttek érdekében fellépett – a kormányzó személyes felelőssége egyértelmű. Hasonlóképpen elfogadhatatlanok a korszak rendkívül igazságtalan szociális viszonyai és a háborúba lépés körülményei is. Az utóbbival kapcsolatban a hadiállapot beálltát kimondó Horthynak rendkívül szűk mozgástere dacára megint csak személyes felelőssége van.

Az újabb történészi viták leginkább a Horthy-rendszer huszonöt esztendős történetének összefüggés-láncolatáról szólnak. Vagyis Romsicsnak egy korábban lapunknak adott interjúja szerint arról, hogy „húzható-e egyenes vonal az 1919-es fehérterrortól és az 1920-as numerus clausustól az 1938 utáni zsidótörvényekig, illetve a zsidóság 1944-es deportálásáig. Néhányan azt gondolják, hogy igen, mások – köztük én is – azt, hogy nem. A magyarországi fejleményeket nemcsak az 1920-as években befolyásolta a nemzetközi környezet, hanem az 1930-as évek közepétől is. Az első esetben mérsékelte a magyar kormánypolitika antiszemitizmusát, a másodikban bátorította.”

Mindez azonban kormányzót felmagasztalókat vagy kritikátlanul szidalmazókat nem zavarja. Mára a történettudomány eredményei a társadalom tudatában egyre kevésbé jelennek meg. Az áldatlan küzdelem tehát folytatódik a szoborállítók és -ledöntők szándékai szerint.