Balázs Zoltán politológus, közgazdász szerint ez a könyv nem feltétlenül megoldásokat nyújt, hanem arra hívja fel a szakemberek figyelmét, hogy keressék meg saját területeiken a problémákat. Stefano Bottoni történész úgy látja, ez a könyv súlyos látlelet és tetemre hívás a lesajnált értelmiség részéről. A politológus Tóth Csaba úgy véli: a kötet megmutatja: az általában csak akadémiai közegben mozgó emberek, tudósok tudnak közérthetően írni. Tapasztalata szerint az adatolt, szűk közegnek szóló tudományosság nagyon elkülönült a közbeszédtől, ami pedig ezzel párhuzamosan elbutult; ez a kötet viszont érthető érveket szolgáltat.
Jakab András úgy foglalta össze a kötet szerzőinek irányultságát, hogy mind nyugatos, intézményekben hívő szakemberek. Tóth szerint ez a meghatározás bárhol máshol alapvetően semleges pozíciót jelölne, itthon azonban már ezzel ellenzékiként jelölik meg a szerzőket. Balázs Zoltán rögtön tiltakozott: ő nem tartja magát nyugatosnak, szerinte az ilyen meghatározással tesszük magunkat igazán keletre. Stefano Bottoni szerint a mai Nyugat már nem az az egységes, fejlődő Nyugat, amiről a nyolcvanas években képet alkotott a magyarság: Dél-Olaszországnak például egy az egyben vége. Tóth Csaba erre reagálva elmondta: a mai középiskolások azért szerinte pontosan tudják, hogy mi az a Nyugat, amire ők vágynak.
A vita második részében Chikán Attila közgazdász arról beszélt, hogy a legtöbb fontos gazdasági mutató vonatkozásában le vagyunk maradva, leszámítva pár makromutatót, amelyek a kormány cselekvési terét növelték. Csaba László akadémikus szerint a könyv tanulsága az, hogy kiderül: nincs olyan, hogy gazdaság, meg politika, hanem részterületek vannak, amelyekben a terület szakértői kórképet adnak. Ami pedig meglepő, hogy a problémák rendkívül hasonlók mindegyik területen: a vezetés „sámánista” politikát követ, olyan vezetőket nevez ki, akik alig tudnak valamit az adott szakágról.
