Véralgebra: mennyit ér egy halott gyermek vagy egy tolószékben leélt élet?

A veronai buszbaleset kapcsán ismét kiderült: nehéz műfaj a tragédiák forintosítása.

Hogy fellebbezünk-e? Persze, hogyne tennénk ezt ilyen alapkamatnál?! Akármi van, fellebbezünk, ez nem kérdés! – ezt a választ az egyik nagy biztosító ügyvédje vágta rá arra a kérdésre, amit egy közlekedési baleset sérültjének jogi képviselője tett fel neki az elsőfokú ítélet után a tárgyalóteremből kilépve. Bár az áldozat is ott állt, kicsit sem próbálta véka alá rejteni az általános hozzáállást: nem szeretnek fizetni, húzzák az ügyeket, amíg csak tudják. – Csak pislogtam, az ügyvéd pedig rövid beszélgetés után távozott. Én meg csak néztem a sajátomra. Az alapkamatos célzást értettem, viszont nagyon meglepett, hogy ezt ennyire nyíltan kimondták. Hátterében az áll, hogy a kártérítés összege csak a jegybanki alapkamattal növekszik, ami nagyon alacsony, így a biztosítóknak megéri addig odázni a fizetést, amíg az lehetséges. Még akkor is, ha tudják, hogy előbb-utóbb fizetniük kell – idézi föl Anna három évvel ezelőtti élményét. Ügye akkor már 4 éve húzódott, balesete, amelyben vétlen volt, 2010-ben történt. Végül 5 év után zárult jogerősen.

– Életveszélyes koponyasérülést szenvedtem, helikopterrel vittek kórházba, már azon lélegeztetni kellett. Mellesleg csontom is tört, de az mondhatni, elhanyagolható gond volt. Tíz napig kómában voltam, végig lélegeztettek, eszmélésem után pár napig még az intenzíven tartottak. Összesen két hónapig voltam kórházban, fél évig pedig betegállományban – meséli történetét. A trauma feldolgozását nehezítette, hogy a bíróságon öt éven keresztül újra és újra szembesülnie kellett a balesettel, az utána következő nehézségekkel, mindeközben pedig a biztosító végig azt éreztette vele: túloz, nincs is semmi baja.

– Nagyon megterhelő, hogy a balesetek elszenvedőinek még évekkel az eset után is azt kell bizonygatniuk: sérülésük, veszteségük valós, mértéke igenis súlyos. Abban ugyanis, hogy áldozatok, senki sem kételkedik, viszont onnantól kezdve, hogy szenvedésüket forintosítani kell, előkerülnek a kételyek. Ekkor a biztosítók vizsgálódni és variálni kezdenek, húzzák az időt, hogy fizetni minél később kelljen – ezt már Komóczi Mihály klinikai szakpszichológus, igazságügyi pszichológus szakértő mondja. Rögtön hozzá is teszi, hogy munkája során már egészen felháborító eseteket is látott. – Amit a biztosítók ügyvédjei megengednek maguknak, az sokszor túllép minden etikai határon. Találkoztam például olyan orvosi műhiba miatt indított kártérítési perrel, amely amiatt folyt, mert a beteg gyomrába belevarrták belülről a kéztörlőt. Itt az áldozatnak gyakorlatilag azt kellett bizonygatnia: a törlőt nem ő varrta a gyomrába. Ez hihetetlenül hangzik, pedig valós, bizarrabbnál bizarrabb helyzetekkel szembesülünk – emeli ki a szakértő. Mint mondja, a kártérítési ügyeknél megegyezési szándékot csak ritkán tapasztalnak a biztosítók részéről, az időhúzás bevett gyakorlat. Ennek eszköztára nagyon széles, annak ugyanis semmilyen szankciója nincs, ha az ügyvédek irreális ötletekkel állnak elő – jó példa erre az imént említett orvosi műhiba esete.

Az efféle hercehurca az érintettekre nézve nagyon káros, hiszen minden egyes tárgyaláson felpiszkálják az alaptraumát. Olyan dolgokról kell beszélniük, amit már régen le kellett volna zárniuk, új életet kellett volna kezdeniük. Ehelyett a bíróságon retraumatizálódnak, ami tovább lassítja a felépülést. Ismétlődnek a vizsgálatok is, a biztosítók ügyvédjei gyakorlatilag minden szakértői véleményt megkérdőjeleznek. Jóformán csak a haláleset a biztos – érzékelteti a helyzet szürrealitását az igazságügyi szakértő. A nehézségek ellenére úgy látja, azok az áldozatok, akik nem fogadják el a biztosítók által elsőre ajánlott összegeket, általában megnyerik a pert.

– Bármennyire is nehéz, fontos perelni. Nekem a vőlegényem szenvedett balesetet, kerekesszékbe került. Biztosítási ügye sok évig húzódott, rettenetes volt végigcsinálni. Gondoljon bele: azzal kellett volna foglalkoznia, hogy elfogadja az új élethelyzetet, próbálja a dolgot kevésbé tragikusnak felfogni. Ehelyett azt kellett bizonygatnia, hogy igenis tragédia történt, soha nem élhet már teljes életet – és ez igaz is, csak éppen ennek folyamatos ismétlése tovább súlyosbítja a problémát – emlékszik vissza Eszter a sok évvel ezelőtti történetre. Párja még a szerencsésebbek közé tartozik, ugyanis informatikusként nem kellett munkáját otthagynia.

Viszont az évekig tartó pereskedés akkor is adott, amikor valaki kétkezi munkásként szenved súlyos balesetet, vagy éppen olyan munkakörben dolgozik, ami miatt folyamatosan mozgásban kell lennie. Ha egy ilyen helyzetben nincs biztos anyagi háttér, súlyos probléma állhat elő addigra, mikorra a biztosítót fizetésre kötelezi a bíróság. Ezt leszámítva rendszerint megéri várni: Eszteréknél a bíróság által megítélt összeg a háromszorosa volt az ajánlottnak, Annánál is hasonló nagyságrendekről beszélünk. Viszont hiába ítél az áldozatnak kedvezően a bíróság, ha az addigra éhen hal. Márpedig a helyzet az, hogy egy családi háttérrel nem rendelkező egyedülálló végképp kiszolgáltatott: ha sérülése miatt elveszti munkáját, nagyjából fölkopik az álla, mire a per lezárul. Ezt elkerülendő pedig elfogadja a biztosító által elsőre felkínált összeget.

– A legnagyobb probléma az, hogy Magyarországon a biztosítási díjak, így a kötelező felelősségbiztosítások díja is viszonylag alacsony, ugyanakkor a baleseteknél normális összeg járna a károsultaknak. Nincs meg tehát a kellő pénzügyi alapja annak, hogy a komolyabb balesetek után jogosan járó sérelemdíjakat a biztosítók kifizessék az áldozatoknak vagy a hozzátartozóknak – mondja Németh Zoltán László ügyvéd. Hozzáteszi, hogy az összegeket a társaságok igyekeznek a lehető legalacsonyabban tartani, ezt a gyakorlatot pedig valamilyen szinten a bíróság is igyekszik követni. Azt ugyanis mindenki tudja, hogy itthon nem lehet akkora biztosítási összegeket megítélni, mint amekkora valójában járna. Emiatt kezdődik az a jogi hercehurca, amelyben a biztosítók gyakran már magát a jogalapot is vitatják. Például kitalálják, hogy egy konkrét sérülést nem is a baleset okozott, az már korábban is megvolt. Az ezzel kapcsolatos vitákkal hónapok, rosszabb esetben évek telnek el, újabb és újabb szakértői vélemények születhetnek, azokat többször ki is egészíttethetik. Típuspéldákat Komóczi Mihály is említ: igazságügyi szakértőként már többször találkozott azzal, hogy gyerekek baleseti fejsérülését követően a biztosítók ügyvédjei arra hivatkoznak, hogy a panaszok biztos korábbi játszótéri malőrök miatt alakultak ki. Mert a kicsi leesett a mászókáról, a szülők pedig nem foglalkoztak vele, így ki sem derült. Ilyenkor megint hosszas bizonyítás következhet, ami újabb trauma mindenkinek.

Emellett gond az is, hogy a biztosítók jellemzően még akkor is kivárják a jogerős bírósági döntést, amikor teljesen egyértelmű, hogy fizetni kell a károsultnak. Németh Zoltán László példaként a gyalogosgázolásokat hozza föl, ahol semmilyen oka nem lehetne annak, hogy legalább biztosítási előleget ne utaljanak pár napon belül a nehéz helyzetbe került áldozatnak. Aki az esetek 90 százalékában vétlen, ami ki is derül a rendőrségtől gyorsan bekérhető jegyzőkönyvből. Ugyanez a helyzet azokkal a balesetekkel, amelyeknél a vétkességi kérdést már a rendőrség által kirendelt igazságügyi szakértő tisztázza. Az itt sem kérdés, hogy melyik biztosítónak kell fizetnie, de a társaságok kivárásra játszanak, sokszor még előleget, illetve a kár forintosítható részét is nehezen utalják. Pedig annak összegét nem nehéz számszerűsíteni, hiszen az ápolási költségek, a gyógyszerekre, kezelésekre fordított összegek könnyen meghatározhatók. Ezekkel ellentétben a sérelemdíj mértékén már komolyan lehet vitázni, főleg mert fiatalok esetében sokszor tízmilliós tételekről kellene beszélni. A pontos nagyságrend meghatározása nem is jogi kérdés, hanem inkább gazdasági, szociológiai. Ennek oka, hogy a bíróság egyszerűen nem adhat az áldozatoknak lehetőséget arra, hogy a sérülést meg nem történtté tegyék, csak arra törekedhet, hogy a lehetőségeiket, életviszonyaikat a korábbihoz hasonló szintre tudják hozni.

Az ilyen helyzetek nehézségeit a januári veronai buszbaleset drámaian szemlélteti: a szerencsétlenségben tizenheten életüket vesztették, több súlyos sérült is volt. A járművön összesen ötvenhatan utaztak, 2 sofőr, 11 felnőtt és 43 gyermek, többségük a Szinyei Merse Pál Gimnázium diákja. Nyilván nem egyszerű meghatározni azt a sérelemdíjat, ami a tragédia túlélőinek és átélőinek, illetve az áldozatok hozzátartozóinak jár. Komoly kérdés az is, hogy az ügynek mikor lehet vége. Ezzel kapcsolatban megkerestük az iskolát, ahol Tóth Gábor igazgatótól azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a Klebelsberg Központ kért föl egy ügyvédi irodát arra, hogy az áldozatok ügyét összefogja és intézze.

A szülők elmondásából eddig az ismert, hogy a buszt és a gyerekeket biztosító Groupama olyan összeget ajánlott fel, illetve utalt ki az áldozatok hozzátartozóinak, amelyet egyetlen család sem fogadott el. Az ajánlat az egyik áldozat édesanyja szerint következő volt: egy elveszített gyermek után a család szülőnként hatmillió, testvérenként hárommillió, nagyszülőnként pedig egymillió forintot kap. Ennek eddig még csak részleteit utalták ki. A biztosító a tragédia után néhány héttel előleg gyanánt utalt át egymillió forintot a károsultaknak, míg az általuk egyoldalúan felajánlott összeget csak májusban küldték meg.

A biztosító gyakorlatilag hárította a kérdést: a hírre reagálva azt közölték, hogy a baleset károsultjainak és hozzátartozóiknak kifizették a kártérítéseket azokban az esetekben, ahol meghatározható volt a kárösszegek nagysága, illetve ahol beérkeztek a kiutaláshoz szükséges dokumentumok. Jelezték azt is, hogy a már benyújtott poggyászkárokat, illetve a felmerült költségeket, dologi károkat folyamatosan rendezték, a súlyosan sérülteknél pedig egészségi állapotuk alakulásától függően határozzák majd meg a sérelemdíj végleges nagyságát. Véleményük szerint az ajánlott összegek a magyar gyakorlatban meghatározott kártérítési díjak felső határán mozognak. Arra is hivatkoztak, hogy a baleset körülményeinek vizsgálata és ezzel összefüggésben a jogi felelősség megállapítása még jelenleg is folyamatban van. Ez hétfőn zárult le, az olasz ügyészség akkor fejezte be a nyomozást, a jegyzőkönyvet pedig átadta a milánói főkonzulátusnak. A részletek még nem ismertek, de a balesetbiztosítás szempontjából ez nem annyira kulcskérdés, mint azoknál az eseteknél, amelyeket pusztán a kötelező felelősségbiztosítás alapján rendeznek a biztosítók, és ahol mindig a károkozó fél biztosítójának kell fizetnie.

A Groupamát a Magyar Biztosítók Szövetsége is megvédte: támadásokra reagáló keddi közleményük azzal indult, hogy a társaság a Magyarországon ilyenkor szokásos, a bírói gyakorlatban megítélt legmagasabb összegeket fizette és fizeti a károsultaknak. Hangsúlyozták az is, hogy a sérelemdíj egzakt összegét egy ilyen tragédia esetében nagyon nehéz megállapítani, ugyanis az új polgári törvénykönyv is csak annyit mond ki: személyenként kell kezelni a káresetet, minden közeli hozzátartozónak kártérítést nyújtva. Kérdés, mikor derül ki, hogy ez miként történik.