„Képezhetetlen gyerek nincs, csak képzetlen tanár”

A fogyatékos kicsiknek nemcsak iskolára, de óvodára is szükségük van. Külföldön is keresik a magyar gyógypedagógusokat. Interjú.

– Hozzávetőleg hány érintett gyermek lehet? Az ombudsman azt is bírálta, hogy az államnak nincsen a létszámukra vonatkozó konkrét adata.
– Pontos számot nem lehet tudni, de évente nagyjából minimum 200 ilyen gyermek születik. Az átlagos fejlődésű gyerekekhez hasonlóan alapvetően ők is 6 és 16 éves koruk közt tankötelezettek. Ám esetükben ez 23 éves korig meghosszabbítható, mert vannak, akiknél lassabban indul be a fejlődés. Akár 3400 potenciális tanulóról is beszélhetünk, ha azzal számolunk, hogy ezek a gyerekek 17 éven át is járhatnának iskolába, ha lenne elég férőhely.

– Ami a kritika szerint nincs.
– A helyhiányt egy rendszerhiba is súlyosbítja. A gyerekek komplex állapotfelmérése és fejlesztési szükségleteinek meghatározása a szakértői bizottságok feladata. Ám szintén a bizottságoknak kell kijelölni, hogy melyik intézményben tanuljon a diák. Ha nincs iskolai férőhely, akkor a szakértői bizottság csak azt tudja tenni, hogy azt írja le: olyan súlyos a gyermek állapota, hogy nem alkalmas rá, hogy iskolába járjon, otthon kell teljesítenie a tankötelezettségét. Az is megesik, hogy ha a szülő talál egy iskolát, ahova befogadják a többek közt látássérült gyerekét, de az intézményben nincs a szakterületre specializálódott pedagógus, akkor inkább azt kéri a bizottságtól, hogy a látássérülést ne említsék a szakértői véleményben. Ennek az lesz a vége, hogy a gyerek diagnózisát az épp hozzáférhető intézményhez szabják, és a tanuló papíron akkor sem lesz vak, ha igazából az. Ám tudnia kell a szülőknek, hogy ha ezt aláírják, akkor a gyerek nem lesz jogosult az adott sérülés ingyenes fejlesztésére, és utólag az ombudsmanhoz sem fordulhatnak jogsegélyért.

– Mi lenne a megoldás?
– A szakértői bizottságokat ki kéne szabadítani abból a „satuból”, hogy egyszerre kelljen korrektül diagnosztizálniuk, és intézményt is találniuk. Ha utóbbival nem kellene foglalkozniuk, akkor érhetnénk el, hogy összegyűljenek a gyerekek aktái, és lehessen látni, hogy melyik járásban kellene új iskolai csoportokat létrehozni.

– Jelenleg mekkora férőhelyhiány tapasztalható az intézményekben?
– Bár az ellátó intézmények száma országosan nőtt, ezek feladatellátási helyeinek száma lecsökkent 140-ről 124-re, ami a napi hozzáférést nehezíti. Előfordul az is, hogy csak a lakóhelytől igen messze találnak intézményt a családok. Pedig egy egészséges gyereket is megviselne, ha 40-50 kilométert kellene reggel autózni, hogy nyolcra iskolába menjen, és délután meg újból ugyanennyit utazzon haza. A szállítás sokszor nemhogy vidéken, de még Budapest kerületei között is probléma.

– Mennyiben lehet állami segítséget igénybe venni a szállításhoz?
– A legrövidebb tömegközlekedési útvonalra kilométerenként 21 forintot térítenek meg. Ám a család jó eséllyel nem az állomáson lakik, oda is el kell jutni valahogy, ahogy az iskola sem pont az állomáson van. Kiszámoltuk, hogy ha csak 15-20 kilométer különbség van a legrövidebb tömegközlekedési útvonal és a család otthona, illetve az iskola között, akkor az már tanévente 600-800 ezer forintjába kerül a szülőknek. Van, ahol működik szállítószolgálat, de nem minden önkormányzat engedheti ezt meg magának. Egy kutatásban azt találtuk, hogy az általunk elért tanulók mindössze harmada talált olyan megközelíthető iskolát, ahová naponta bejárhatott a 2014/15-ös tanévben. Egy frissebb, a 2015/16-os tanévre vonatkozó vizsgálat szerint a helyzet javult: már 44-46 százalék ment naponta iskolába. Ugyanakkor az is kiderült, hogy esetükben jelentősen megnőtt a szülők részvétele a szállításban: 34 százalékról 46-ra. Magyarul az kap esélyt, akinek a szülei vagy azt vállalják, hogy minden egyes nap behordják, vagy azt, hogy az iskola közelébe költöznek.

– Ezt viszont a szegényebb családok nyilván nem engedhetik meg maguknak.
– Még ha többdiplomás is mindkét szülő, akkor is villámgyorsan a létminimum alá tud csúszni a család. Az elején úgy vannak vele: az anya otthon marad a kicsivel, elhordja minden létező fejlesztésre, az apa pedig egyedüli pénzkeresőként próbál meg helytállni. Mire 3 éves lesz a gyerek, nemcsak azt veszik észre, hogy üres a pénztárcájuk, de általában akkor jönnek rá arra is, hogy óvoda sem lesz, aki fogadja a kicsit. Az anya újabb három évet kénytelen otthon lenni, és sokszor ezután az is kiderül: iskola sem lesz, vagyis a gyerek 6 éves kora után sem mehet vissza dolgozni, pedig addigra már anyagilag teljesen kimerült a család. Egy súlyosan-halmozottan sérült gyermek napi 24 órás szolgálatot igényel, ez kőkemény munka a szülőknek. Így a következő nagy célkitűzésünk az lesz, hogy ne csak a fejlesztő iskola legyen kötelező ezeknek a gyerekeknek, hanem az óvoda is. Ez nemcsak a közösségi nevelés miatt lenne fontos, hanem azért is, hogy a szülő megtanulja elengedni a gyereket, illetve újra munkába állhasson.

– Az elengedés mennyire működik a gyakorlatban? Hiszen egy fogyatékos gyermek folyamatos ápolása miatt az átlagnál szorosabb anya-gyerek kapcsolat alakulhat ki.
– Hat-nyolc szorosan összezárva töltött év után nem könnyű megérteni egy szülőnek, hogy más is meg tudja etetni a gyerekét. Ám aki ráveszi magát arra, hogy iskolába adja, egy idő után azon kapja magát, hogy ő is élvezi ezt. Hallottam olyan szülőről, aki az első tanévben minden egyes nap ott volt az osztályban. Idő kellett, amíg megszokta a helyzetet, és el tudott szakadni. Később viszont már az sem okozott neki problémát, hogy egy ötnapos bentlakásos táborba elengedje a gyereket.

– Mik azok a legfontosabb készségek, amelyek kifejlesztésében segíthet az iskola?
– Az önkiszolgálás, önellátás megtanítása. Ebbe beletartozik az önálló evés-ivás, öltözködés, testi higiénia és a helyváltoztatás elsajátítása. Ha ezeket nem tanítjuk meg, a gyerek élete végéig minden egyes mozzanathoz egy másik személyre szorul. Ám ha közösen találunk egy megfelelő eszközt, például egy szívószálas poharat ráteszünk a kerekesszékére, akkor nem lesz szüksége minden kortynál a segítőre, csak akkor, ha kifogy az ital. Ez azért nem mindegy. Ám előfordulhat, hogy a szociális ellátás szabályai miatt van olyan készség, amely elsajátításának nem örül a szülő. Például az önkormányzatok által biztosított ápolási díjat megreformálták, így vannak, akik alacsonyabb (nettó 42 500 forint), míg mások magasabb (nettó 50 200 forint) összegre jogosultak a súlyosan és halmozottan sérült hozzátartozóik gondozása után. A két kategória között vízválasztó, hogy a gondozott személy szobatiszta-e. Ezért megesik, hogy a szülő a szakemberekre szól, nehogy szobatisztaságra szoktassák a gyereket. Ilyenkor a kollégáknak kell megkérdezni a szülőt, hogy ha a gyerek felnő úgy, hogy semmire sem képes, akkor mégis mit gondol, mi lesz vele, ha egyszer nem ő, hanem egy idegen fogja ellátni? Hiszen olyan helyzetek alakulhatnak ki, mint Gödön.

– Ha már említette, mit gondol a gödi Topházban történtekről?
– Göd nincs egyedül. Sokfélék a bentlakásos intézmények, van, ahol pályáztak, és tudtak bútort cserélni, már nincsenek rácsos ágyak, és jó állapotban vannak a hálószobák. Ám a források nagyon szűkösek, így ezt nem mindenhol sikerült megvalósítani.

– Felmerült az is, hogy volt, akit ki is kötöztek.
– Megértem a gondozók kétségbeesését. Rábíznak egy gondozóra 30 embert, akik közül ha csak kettő is elkezd agresszívan viselkedni, nem nő négy keze, hogy lefogja őket, és megakadályozza, hogy verjék magukat vagy mást. Ugyanakkor szakmailag senki lekötözését sem tartom elfogadhatónak. Ehelyett az első lépés az agresszív megnyilvánulás megelőzése lenne, hiszen abból, hogy valaki értelmi fogyatékos vagy autista, még nem következik, hogy önagresszív lesz. Utóbbi inkább arra vezethető vissza, hogy bár az emberi lét sajátossága az értelmes tevékenység, a fogyatékossággal élők sokszor nagyon ingerszegény környezetben élnek. Emellett ugyancsak okozhat agressziót a kommunikáció nehézsége, a személyes tér hiánya vagy a frusztráció.

– A rendszer problémáinak egy részét a hatalmas gyógypedagógus-hiány okozza. A kormány szerint már látni, hogy az elmúlt években többen kerültek be egyetemre, hamarosan nő a szakemberek száma. Osztozik az optimizmusban?
– Tényleg van egy minisztériumi szándék, hogy többen kerüljenek be a képzésekbe. Az is igaz, hogy az idén minden képzőhelyen engedélyezték, hogy több hallgatót vegyenek fel a korábbiaknál. Viszont ne felejtsük el, hogy a gyógypedagógiai képzés négyéves, vagyis időbe telik, amíg elvégzik. Egyelőre az érezteti a hatását, hogy 2012 és 2014 között országosan nagyon alacsony volt a képzésekre felvehetők keretszáma, holott mindig sokszoros a túljelentkezés. Emellett a helyzetet nehezíti, hogy a Ratkó-korszak lányai közül tömegesen érik el a nyugdíjkorhatárt. Sőt, még az is növeli a képzési igényt, hogy sok olyan pedagógus végzettségű szakember dolgozik a szakmában, aki bár már most gyógypedagógiai státust tölt be, valójában még el kellene hogy végezze a képzést. Így átmenetileg szükség lenne a működő képzőhelyeken a gyógypedagógia szakra felvehetők létszámának a mostaninál komolyabb emelésére.

– Mennyire érvényesül a külföld elszívó hatása?
– Nagyon kelendő „árucikk” a magyar gyógypedagógus Kanadától Máltán át Svájcig, de nem tömeges az elvándorlás. Sőt, az sem igaz, hogy a gyógypedagógusok közül sokan pályaelhagyók lennének. Egy kutatásból az derült ki: a szomatopedagógusként (ez a mozgáskorlátozott személy személyiségfejlesztésére irányuló, komplex speciális pedagógiai tevékenység) végzettek 88,7 százaléka maradt idehaza a pályán, és csak 5 százalékuk van külföldön. Tény az is, hogy a szakmában maradó szomatopedagógusok kétharmada a fővárosban dolgozik, vagyis vidéken súlyosabb a gyógypedagógus-hiány. Utóbbit jól példázza, hogy tudok olyan vidéki gyógypedagógiai intézményről, ahol tavaly szeptember óta folyamatosan keresnek embert tíz üres álláshelyre is, de senki, egyetlen pedagógus sem adott be pályázatot egyik státusra se.

– A szakemberhiányra – és a szakma kérésére – hivatkozva nemrégiben engedélyezték, hogy az enyhe értelmi fogyatékosokat bizonyos tantárgyakból ne csak gyógypedagógusok taníthassák. Jó döntés volt?
– Nem egészen igaz, hogy ezt a szakma kérte. Aki nem gyógypedagógus végzettségű, de 15-20 éve az érintett gyerekek mellett dolgozik, tényleg érthet hozzájuk, ez rendben is lehet. Ám ezt törvényi szinten rögzíteni nagyon veszélyes, mert lavinát indíthat el. Vagyis újabb csoportoknál, például a látássérülteknél és autistáknál is mondhatjuk, hogy mindegy, ki foglalkozik velük. Pedig a velük foglalkozó szakembereknek önmagában még az sem elég, hogy valamilyen gyógypedagógusi végzettségük van, mert a célcsoporthoz kell hogy legyenek képezve. Hiszen egy siket gyereket másképp kell megközelíteni módszertani szempontból, mint egy vakot. Például a háromezer súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerek sem tekinthető nagy tömegnek, de annál nagyobb kihívást jelentenek a szakemberek számára, hiszen mindegyikük egy külön élet.