Mindezek után joggal merült fel a kérdés, hogy érdemes-e a tiszteletünkre, példaként tekinthetünk-e arra az emberre, aki ugyan szerzett érdemeket az iskolaszervezésben, ám – meggyőződésből, vagy csupán az igazgatói íróasztalba kapaszkodva – embertelenül viselkedett a kommunista diktatúra idején saját tanítványaival szemben. A témával kapcsolatban számtalan reakciót kaptunk, olvasóink hozzánk hasonlóan azt kérdezték, hogyan fordulhat elő mindez manapság egy, régóta fideszes vezetésű városban? (Kovács Tamás történész pedig a Táncsics panteonjának másik táblájának szereplőjére hívta fel levélben a figyelmünket: Krasznai Lajos magyartanár a tanáriban hallottakról, a kollégáiról jelentett, a sors fintoraként esetleg éppen azokról, akikkel együtt szerepel az emlékfalon.)
Egyetlen útszéli hangvételű, a volt igazgatót pártfogoló írás látott napvilágot egy kaposvári internetes újságban. A cikket jegyző H. I. a régi tetszetős, „parancsra tettem” érvét ismételgeti az igazgató védelmére – ennek elfogadásával kétségtelenül mindenkit fel lehetne menteni. (A szövegben mindez így hangzik: „Milyen választási lehetősége volt Merő Bélának, mikor az ügyész elé tette a papírt?”)
Hasonló álláspontra jutott most a városvezetés is. Arra hivatkoznak, nem bizonyítható, hogy Merő terhelő vallomása (amire egyébként az ítélet is hivatkozik) súlyosbította volna diákjai börtönbüntetését. A törvény szerint a tábla levételének ügyében a polgármester dönthet. Abban az esetben is gyakorolhatja ezt a jogát, ha úgy véli, olyan méltatlan személyt ért a megtiszteltetés, akinek kultusza esetleg sértheti az egykori áldozatokat. Jogával azonban nem kíván élni, az ÁVH-val együttműködő igazgató emléktáblája ügyében a döntést az iskolára bízza. Korábban többször is kerestük az ügyben a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumot, ám nem reagáltak.
