Jómagam egy 2015-ös kerekasztal-beszélgetésen szembesültem azzal, hogy valakik komolyan gondolkodnak, és kész reformjavaslatokkal rendelkeznek képviseleti demokráciánk átalakításáról. A nyugati világban a liberális demokráciák válsága már jó pár éve slágertéma, de konkrét javaslatokkal igen kevesen mernek előhozakodni. Idehaza persze voltak próbálkozások a téma és reformjavaslatok megfogalmazásával kapcsolatban. Ilyen volt például a miniszterelnök elhíresült tusnádfürdői illiberális beszéde, ami nagy vitákat kavart, és ma is megosztja a közvéleményt.
A 2015-ös beszélgetés Az illiberalizmus előtt és után nevet kapta, és emlékeim szerint nem volt valami érdekfeszítő, egészen addig a pontig, amikor Csigó Péter, az est egyik főszereplője, fel nem sorolta, hogy szerinte milyen reformok kellenének ahhoz, hogy a demokráciák autoriter jelleget öltsenek. Napi politikai realitások talaján állók olyan hajmeresztő dolgokat hallhattak, mint: választási lottó, demokráciakioszk, születéstől, alanyi jogon járó választási jog, sorsolásalapú képviselőválasztás.
Meg is kerestem az est szervezőit, hogy mégis honnan jöttek az ötletek? Csigó Péter elmondta, hogy egy, az Európa Tanács által 2004-ben megjelent tanulmány adta az ihletet. Az Európa Tanácsnak készült Zöld Könyv témája az volt, miképpen lehetne az unió demokratikus intézményeit közelebb hozni az emberekhez, a projekt koordinátora Philippe C. Schmitter volt. A tanulmány 28 javaslattal szolgál, mi ebből mutatjuk be a legérdekesebbeket:
Az elképzelés szerint a politikai közösség minden tagjának járna szavazati jog, amellyel a születése napjától élhetne. Amíg a gyermekek nem töltenék be a szavazáshoz szükséges életkort, addig a szülők szavaznának a gyermekek helyett. A szerzők szerint ez jövőorientált rendszert hozna létre, amelyben a fiatalokat politikai tudatosságra lehetne nevelni. Szerintük megnövekedne a fiatal családosok közötti részvételi hajlandóság, és így a politikusok is több figyelmet fordítanának erre a sokszor nélkülözött csoportra. A legérdekesebb indokuk pedig az, hogy ezzel nagyobb politikai egyenlőséget lehetne tenni az elöregedő demokráciákban. Az idősödő népesség rendelkezik anyagi forrásokkal és idővel, hogy aktívan részt vegyen a politikában. A szerzők szerint ez a korosztálybeli túlsúly több szinten és módon torzíthatja a demokráciát. A fiatalok akarata így jobban becsatornázható lehet a döntéshozatalba.
Mivel egyre több a pártokból kiábrándult vagy bizonytalan szavazó, ezért egyre nagyobb probléma, hogy kevés politikailag elkötelezett ember szavazza meg a kormányozni képes pártot. Azok a választópolgárok, akik pedig nem vesznek részt a rendszerben, nem biztos, hogy ezt érdektelenségből teszik. Inkább csak nem elégíti ki őket a meglévő pártok kínálata. Erre a szerzők a NOTA (None Of The Above) lehetőség bevezetését javasolják. Ez azt jelenti, hogyha az állampolgár nem tud választani a felsorolt pártok közül, akkor az „egyiket sem ezek közül” listát választaná, amely független képviselőket vagy politikai pártokhoz nem tartozó jelölteket tartalmazna. Vannak olyan elképzelések, melyek szerint egy ilyen listáról sorsolással jutnának be az emberek a törvényhozásba. Azt is javasolják, hogy ne csak egy szavazata lehessen a polgároknak, hanem legalább 100, és ezt osztanák szét a jelöltek, listák és NOTA-listák között. Ebben a rendszerben azok a jelöltek szereznék meg a nagyobb politikai felhatalmazást, akik a legtöbb osztatlan szavazatot kapnák meg. Ebben a rendszerben a választópolgároknak nagyobb beleszólása lehet abba, hogy ki milyen sorrenddel szerepeljen a listán, a pártelitek hatalma ezáltal csökkenhet.
A NOTA nem a szerzők találmánya. Több országban is került már be ilyen módon jelölt a parlamentbe. Például 2010-ben a szerb választások alatt, értelmiségiek egy csoportja alakított egy Egyik Sem a Felsoroltak Közül elnevezésű mozgalmat, és 26 ezer szavazatával egy képviselőt tudott a szerb Szkupstinába juttatni. Az Egyesült Államokban csak Nevadában van hivatalos NOTA-lista, bár ez csak véleménynyilvánításra szolgál, hogy a választópolgárok elégedetlenségüknek hangot tudjanak adni, erről a listáról nem nyerhetnek a jelöltek. Pedig az elmúlt harminc évben többször megesett, hogy a „senki sem” lista sokkal több szavazatot kapott, mint a republikánus vagy a demokrata jelölt. Indiában többéves jogi huzavona után 2013-ban vezették be a NOTA-listát. A kormány ellene volt a döntésnek, de a legfelsőbb bíróság kötelezte a választási bizottságot, hogy az szavazást biztosító elektronikus eszközön a NOTA-lista is jelölhető legyen. A listára leadott szavazatokat az érvénytelen voksok közé számolják, így erről a listáról nem juthat be képviselő a törvényhozásba. 2014-es választásokon a szavazatok 1,1 százaléka érkezett ezen a módon, ez 6 000 000 ember szavazatát jelenti.
A javaslat szerint a választók lottószelvényt, pontosabban három lottószelvényt – egy az első szavazóknak, egy azoknak, akik minden alkalommal szavaztak és egy mindenki másnak – kapnának. A lottószámokat a választások napján osztanák szét, és a nyeremény nem saját felhasználású pénzösszeg lenne, hanem a költségvetés egy része. A szerencsés nyertes eldönthetné, hogy mely beruházásokat, szociális programokat vagy civil szervezetet támogatna az összeggel.
A fejezet szerint minden könyvtárban, rendőrségen és az önkormányzatoknál el kellene helyezni egy kormányzati, elektronikus kioszkot, amellyel az állampolgárok figyelemmel kísérhetik az állam gazdálkodását, befizethetik az adójukat, videocsetelhetnek a képviselőjükkel vagy a hivatalnokokkal. Természetesen ezekkel az ajánlások sora nem ér véget. A szerzők általános politikai oktatást vezetnének be, a demokrácia őreire is őrök vigyáznának, a sajtó külön ellenőrző testületet kapna és az e-demokrácia terjedését is segítené.
A demokráciákat sokszor éri az a vád, hogy nem elég hatékony a döntéshozás, ezáltal gazdasági fejlődésben lemaradunk a kapitalizmust demokrácia nélkül működtető országokhoz képest. Az Orbán Viktor-féle illiberális beszéd egyik központi elme az volt, hogy Kína, Oroszország és Törökország lehagyja a nyugati demokráciákat, mert illiberális rendszereik sokkal hatékonyabbak, és magasabb gazdasági növekedést produkálnak.
Megkérdeztem a Zöld Könyv magyar társszerzőjét, a CEU-n oktató Bozóki Andrást, hogy a fent vázolt javaslatok nem bonyolítanák-e túl a jelenlegi politikai rendszerünket? Erre azt a választ kaptam, hogy a javaslatok Schmitter ötletei voltak, tőle kellene megkérdezni. Meg is kérdeztem a European University Institute-nál (az Európai Unió által alapított egyetem) dolgozó professzort, hogy az unió részéről érkeztek-e reakciók, kommentárok a Zöld Könyvre. Schmitter azt válaszolta, hogy a projekthez az uniónak sem előtte, sem utána nem volt köze.
Abbéli aggályomat is felvetettem, hogy ezen reformok bevezetésével a politikai személyügyi és kiválasztási folyamatok (politics) sokkal nagyobb hangsúlyt kapnának, mint a szakpolitikák (policy). A professzor erre azt válaszolta, hogy az egész elképzelés központjában az állt, hogy a demokráciát egyenlőbbé és élvezhetőbbé tegyék. És szerinte is gondot okozhatnának a közpolitika-csinálásban és a döntéshozók helyzetét is megnehezítené, de szerinte ez nem baj. Bozóki András is többször hangsúlyozta beszélgetésünk alkalmával, hogy ezek csak javaslatok, amiket vagy megfogadnak az uniós tagállamok, vagy nem.
Így 14 év távlatából pedig megállapíthatjuk, hogy inkább nem fogadták meg. Sőt, nem is nagyon hallottunk ezekről az ötletekről. Az is árulkodó, hogy a jórészt ezeknek a reformoknak a feldolgozására készült Revízióműhely blog pár bejegyzést élt meg, amikor pedig az erre szervezett kerekasztal-beszélgetésen szóba kerültek ezek a javaslatok, a hallgatóság nem vette komolyan az elképzeléseket. Pedig, ha a demokráciában gondolkodók csak szégyenlősen merik elmondani a reformgondolataikat, jönnek majd olyanok, akik ennél jóval bátrabbak lesznek.
