„Hála a remek városvezetésnek, csak úgy pucoltak innen, tyú, tyú, tyú”

A belvízből ivó póniló, a zacskóból szipuzó kiskamaszok, a komfort nélküli házak és kallódó életek városában, Miskolcon jártunk.

Ott volt a ló, a nyuszis háznak az erkélyén? – kérdezzük három nyárfalevélként remegő, maszatos arcú hajléktalantól. Miskolcon, az avasi lakótelepen járva egyáltalán nem olyan szokatlan kérdés ez, pláne, ha a jó évtizede lezajlott Fészekrakó program kapcsán érdeklődünk.

– Igen, a harmadikon vagy a másodikon, azt hiszem – feleli egyikük, aki beszélgetésünk során ekkor mosolyodik el először. És utoljára is: tudniillik a valamiért „nyuszi” felirattal ellátott paneltől nem messze ácsorgó mindhárom erdőlakó maga is fészekrakó volt egykoron.

Ez a kifejezés még ma is indulatokat vált ki Borsod-Abaúj-Zemplén megye központjában, pedig már több mint 13 éve, 2005-ben, az első Gyurcsány-kormány idején zajlott le az úgynevezett Fészekrakó program. Célja az volt, hogy állami támogatással pályakezdő fiatalokat juttasson lakáshoz, mielőtt az elvándorlás miatt végleg üresen maradt volna az Avas, ahol ma körülbelül Miskolc lakosságának negyede él.

Csakhogy ügyeskedő jogászok számos kiskaput találtak, így aztán borsodi zsáktelepülésekről költöztettek be fiktív papírokkal jövedelem nélküli, javarészt cigány származású rászorulókat vagy akár hajléktalanokat. Az sem volt ritka, ha többtucatnyian zsúfolódtak össze egy egyszobás garzonban. A fészekrakók közül sokan lelakták az ingatlanokat, mindennapossá vált a bűnözés az utcákon, a disznóvágás a homokozókban, a kolbásztöltés a félemeleteken, a lótartás az erkélyen. A kiköltöztetettek után szó szerint nem maradt más, mint hamu: gyakran keletkeztek lakástüzek a falból kirángatott elektromos vezetékek miatt, vagy azért, mert egész egyszerűen tüzet raktak. Akár az emeleten is.

Amikor Orbán Viktor kampánykörútján minap a borsodi megyeszékhelyre látogatott, nem véletlenül elevenítette fel ezt az ügyet. „Miskolcon az emberek tudják, hogy mi az a bevándorlás. Volt itt, amikor ebbe a városba a városon kívülről tömegesen bevándoroltak, látták, mi lett belőle, ezt a miskolci emberek pontosan tapasztalták már, mi van akkor, pedig ezek az emberek, akik ide bejöttek, Magyarország területéről jöttek be Miskolcra.”

Vagyis lényegében a migránsokhoz hasonlította a cigányokat. Végül is sokuknak tényleg útra kellett innen kelniük: sokan mentek Kanadába vagy vissza, a falujukba, illetve az üresen maradt bányásznyaralókba, a város peremén található Lyukóvölgybe. Esetleg a közeli erdőbe. Alanyaink szerint ma is él ott Avasról kitett tucatnyi fészekrakó.

– Szar, akarom mondani nagyon rossz érzés elmenni a régi házunk mellett – mondja a legbeszédesebb, miután nekünk hátat fordítva felhajtja féldecijét, és egy bokor aljába dobja az üveget.

– Miért kellett elhagyniuk az Avast? Tartozásuk volt? – puhatolózunk, mire a kerek, pocakos asszony felel.

– Be kellett mennünk a bv-be. Amióta kijöttünk, azóta vagyunk az utcán. Vagyis az erdőben.

– Hogyhogy nem mentek a Lyukóba?

– Oda? – veszi vissza a szót az overallos férfi elkerekedett szemmel, majd elborzadva válaszolja meg saját költői kérdését. – Akkor már inkább az erdő.

– Sátrat vertek maguknak?

– Ilyen kis botokra tettünk fóliát. Úgyhogy összebújunk négyen a hidegben, mert tüzet rakni nem lehet – mondja az asszony. Gyermekeiket, akiket akkor vittek nevelőszülőkhöz, amikor büntetés-végrehajtási intézetbe kerültek, fél éve nem látták. – Az erdőbe mégse vihettük őket magunkkal.

– Ne jöjjenek ide a migránsok, igaza van Orbánnak – mondja egy idős férfi, akit napfürdőzéssel kombinált kutyasétáltatása közben zavarunk meg. A beköltöztetett fészekrakókról és a visszaéléseket lepapírozó ügyvédről azt mondja, „átverték még azt a szegény, tanult embert is”, közben pedig sasszézva távolodik tőlünk. Mintha a csöpp kis pudlija rángatná el egy napsütötte tízemeletes felé, közben veti oda nekünk, hogy mi is itt szerinte a helyzet: nagy a jövés-menés. Megkérdezzük, hogy ki jön, ki megy, de addigra már egy sáros domboldalon kaptat a kutyája után.

– Csak úgy pucoltak innen, tyú, tyú, tyú, hála ennek a remek városvezetésnek, amellyel nagyon meg vagyok elégedve – mondja a Szentgyörgy – vagy a sok helyen kint maradt régi utcanévtábla szerint Engels – út környékén egy bácsi. Hangutánzó szavak egész garmadáját veti be, hogy aláfesse a kézfejével bemutatott söprő mozdulatokat, úgyhogy több változatban is előadja, miként lettek kitéve innen a fészekrakók, akiknek életmódjáról csak annyit mond: huhú! Boldogan sétál tovább, lefelé. Hát igen, nyilván egészen más az ember közérzete ott, ahol délelőttönként ma már madárcsicsergést hallgathat, nem pedig, mint néhány éve, üvegcsörömpölést, üvöltözést, malacvisítást. Az Avas mára bizonyos körökben egyenesen felkapott hely lett, ahova nem jöhet csak úgy akárki: jellemző, hogy a szanált miskolci nyomortelepekről megszólalóink becslése szerint jó, ha öt-hat, szigorúan balhémentes család érkezett.

– Mi itt, keleten mindig el vagyunk feledve – összegzi a Fincsi presszó szivarkafüstben pácolódó, háromfős asztaltársaságának álláspontját az egyetlen „migránsnak” nem nevezhető vendég. Mert ő tényleg miskolci, a többiek viszont „úgy migráltak ide”. A bevándorlás után témát váltunk, de maradunk a kurzus egy másik kedvencénél, a labdarúgásnál.

– Most miért kellett ideépíteni ezt a stadiont? Nem lett volna elég felújítani a régit? Mondom ezt úgy, hogy amióta az eszemet tudom, járok ki meccsre – bizonygatná még, pedig felesleges, látjuk jól a kézfején a feliratot: DVTK.

Terepszínű nadrágos asztaltársa sörösüvegébe kapaszkodva bólogat, bajszos cimborája pedig minden egyes focis történetnél a miskolci kórházban látottakat kezdené mesélni, de mindig a szavába vágnak. Főleg arról beszélne, hogy mennyit kell ott várni. És noha egyik sztorijának sem érünk a végére, de az kiderül így is, hogy mekkora a várólista. Nagy.

– Készíthetünk önökről fotót? – vetjük fel bátortalanul.

– Térjünk erre vissza április 8-a után! Jó?

Mesélnek a fészekrakókról is: hogy kidobták a vécét az udvarra, mert nem tudták, mire való, meg hogy milyen sok lakást hagytak maguk után teljesen összekormozva. Mintha csak egy fideszes politikust hallanánk valamelyik nyugat-európai no-go zónáról beszélni. Ezt az érzetet csak erősíti, hogy az egyik alagsori kocsma teraszának tetejére szögesdrótot húztak ki.

Az avasi polgárőrség napszítta, fakult irodája melletti közért előtt italozóktól tudjuk meg, hogy nem a migránsok miatt volt szükség az avasi gyorstelepítésű drótakadályra. Hanem a fészekrakók miatt, akik innen másztak fel, hogy betörjenek az emeleti lakásokba. Aztán hiába telt el az a 13 év, a „gyoda” ott maradt. Mert a bolt előtt felesezgetők szerint nemigen változott itt semmi.

– Most fordulj meg, és nézd meg őket! Nincs tizenhárom éves, és máris szívja a cigarettát! Itt szólogatnak be a nőknek – mondja az egyik törzsvendég. Mankója a bolt nyitott ajtajának támasztva, söre a polgárőrség melletti könyöklőre téve.

– Miket mondogatnak nekik?

– Hát hogy mijüket tennék be hova.

A törzsvendégek hangsúlyozzák, hogy nem a cigányokkal van bajuk általában. Rámutatnak gyerekkori barátjukra, akivel együtt nőttek fel. A sötét bőrű férfi zavartan nevetgél, miközben csak-csak elmondja, hogy hát szerinte felháborító az, amit a fészekrakók műveltek itt. De a beszélgetésbe nem kapcsolódik be.

Potyogni kezd valami odafentről. Tanácstalanul nézünk a sörözgetőkre.

– Ja, ez? Csak galambszar. Amikor elmentek innen a fészekrakók, annyi ideig állt üresen a ház, hogy szabályosan beköltöztek oda a galambok. Most pereg le a száraz galambszar a teraszokról.

– Amikor még itt voltak, dobáltak lefele mindent: szemetet, még levescsontot is! Majdnem bedobták vele az egyik parkoló kocsi ablakát.

– És hova mentek, akiket kitettek?

– Például a Lyukóba. Mindenhonnan oda mennek, a számozottakból is például.

– Milyen hely az a Lyukó?

– Elmondok egy történetet, aztán eldöntöd. Mentővel vittek haza egy kisöreget, aki két hónapig feküdt a kórházban. Ennyi idő elég volt arra, hogy ellopják a házát. Mindent elvittek, csak a négy falat hagyták meg. Az öreg rosszabbul is lett, úgyhogy visszavitték a kórházba. Onnan meg egy szociális otthonba. Szerintem ott is halt meg – mondja a levescsont miatt háborgó férfi. Aztán társa veszi át a szót.

– És ezt a Lyukót nevezte úgy tisztelt belügyminiszterünk, hogy ékszerdoboz. 

Valóban, Pintér Sándor 2012-ben azt mondta, hogy két év alatt ékszerdobozzá varázsolták a Lyukóvölgyet; valószínűleg nem járt ott azóta, amióta Miskolc megkezdte nyomortelepeinek a felszámolását.

– Nem ez a legrosszabb része a Lyukónak. Bár ez a ház sem ér semmit, amióta beköltöztek a szembeszomszédaim úgy heten – mondja egy férfi, aki azon kevesek egyike, akik tényleg hétvégi háznak használják az ingatlanjukat itt, a gazzal benőtt udvarok, bokrokba hajított kerti székek és ablakon kivezetett kéményű olajkályhákkal téliesített fakunyhók között. A névtelenséget kérő lyukói ingatlantulajdonos szerint „lejjebb van a zűrösebb rész, ott egy hullát is találtak”. Állítólag.

Megyünk hát lejjebb, az úton heverő döglött patkányon döccen az autónk. Próbáljuk megkeresni a kisöreg ellopott házát, de sok minden elvonja a figyelmünket. Az egyik kertből a másikba átszökő fácán, a belvízből ivó póniló, a zacskóból szipuzó kiskamaszok. Aztán az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy több épülettorzó is van errefelé. Egy zöld a domboldalban, egy vakolatlan itt balra, egy rózsaszín arra hátra meg két faldarab itt előttünk. Sosem tudjuk meg, melyik volt az öregé.

Arrébb, a városon belül, a számozott utcáknál is vannak ilyen romok. Az egyik ilyennek a tövében és egy esernyő oltalmában tartott sajtótájékoztatót nemrég Hubay György, aki a miskolci rendészeti bizottság vezetője, valamint a környék fideszes országgyűlési

képviselő-jelöltje. Akkor azt jelentette be, hogy mennyi lakást bontottak el és mennyit fognak még, merthogy szerinte „a nyomortelepek felszámolása a modern város lételeme”. Hiába, Miskolcon ilyen az eredménykampány.

A XI. utcán nőtt rózsabokorba szorult abroncsban áll a víz, a VIII. utca pocsolyáin ördögszekérként fúj keresztül a szél egy csipszeszacskót. A zörgését kopácsolás kíséri: téglát pucol, majd pakol fel a kiskocsijába két helyi férfi. Ház állt itt is, hamarosan ez is el fog tűnni. A téglák legalábbis biztosan, de lehet, hogy a csillámmal kiszórt öv, a széttört tévé vagy a kibelezett hűtő itt marad még, ahogy az esővízzel teli abroncs a XI. utcában. A taligázó férfiak háta mögött már ott szürkéllik a stadion, amely messziről olyan, mint egy leereszkedett csészealj.

– Kanadába mentek innen főleg az emberek, megpróbáltam én is, de Párizsból visszaküldtek – ezt már Nagy István mondja VIII. utcai udvarán, galambjai alatt álldogálva. Családja sorsa tulajdonképpen összefoglalja a számozott utcaiak helyzetét.

– A rokonok, ugye, Kanadában, a lányom Angliában él. Drága hely az, a pakisztániak felnyomták a lakásárakat, úgyhogy oda bajos lenne mennünk. A fiamék most visszaköltöztek hozzánk ide, a „nyolc” utcába a Lyukóból, aztán majd megyünk a „hét” utcába, mert az úgy néz ki, hogy megmarad. Addig nem is röptetem a galambjaimat, nehogy eltévedjenek – mutat föl a deszkákból ácsolt galambdúc felé.

Unokái közben arrébb rakják a hintát, vagy legalábbis megpróbálják. De Nagy István felemeli a hangját, és rászól a gyerekekre, úgyhogy a hinta a helyén marad. Egyelőre legalábbis. Amikor a politika kerül szóba, vendéglátónk már szabályosan kiabál.

– Minket nevez migránsnak az Orbán?! Akkor a Kriza Ákos micsoda!? – céloz a miskolci polgármester erdélyi származására. Némi románozás után egészen az ő ükszüleiig megyünk vissza, ők is a számozottakban éltek.

– Orbán Viktorra szavaztam volna, de nem fogok, mert szidta a miskolci cigányokat. Úgyhogy még az is lehet, hogy el sem megyek a választásra. Majd meglátjuk, hogy leszek, akkor majd eldöntöm – mondja az öléből egy szétszedett hamburgert majszolgatva Szabó Mihályné.

Azért nem főzött, mert utolsó napját tölti a VIII. utcában. Megy a „Marx térre”, ott kapott végre egy lakást, ahova már elköltözik. Ez lehetett úgy a tizedik, amit elfogad, amúgy pár évet leszámolva itt élte le az életét. Félig lebontott VIII. utcai otthonában, ahol már zsákokban áll a holmija.

– Négy éve nem is festettem ki, nem tudtam, mi lesz – néz körül utoljára. Szép lakásba költözik, ahol van víz, mosdó, mégis nehéz szívvel megy, szerette ezt a környéket. Ugyanolyan magától értetődő természetességgel mondja, hogy jó volt itt élni, mint azt, hogy az utóbbi időben már nem tudta nyitva hagyni a bejárati ajtót a patkányok miatt. Mikor kikísér minket, nyitva hagyja, talán dacból. Elvégre elmegy innen, az ő jövője már a „Marx téren” van.

Pár sarokkal lejjebb a Lyukó-patak vize szalad, átbucskázva a sörösdobozokon és a széttört tévén, a kibelezett hűtőn. Az V. utca felé, az elbontott házak helyén álló, döngölt föld felé pislogó fiatalok sietnek. A vasút felől jönnek, kezükben jókorára megtekert cigaretta jár körbe. Hiába, Miskolcon nagy a mozgás.

Láthatatlanok a Lyukóvölgyben, avagy Miskolc „busmanjai”

Miskolcon hosszú évek óta zajlik a nyomortelepek – például a Békeszállló-telep, a Szondi-telep, a Tetemvár és a Számozott utcák – felszámolása. A városvezetés koncepciója szerint azoknak, akiknek határozatlan idejű bérleti szerződésük van, cserelakásokat ajánlanak fel. Kriza Ákos fideszes polgármester szinte minden alkalommal, amikor a felszámolásról beszél, arra a 35 ezer miskolci aláíróra hivatkozik, akik 2014-ben szignójukkal biztosították támogatásukról az önkormányzatot.

Hubay György kérdésünkre, miszerint érzékelhető-e a közbiztonsági mutatókban, hogy több ingatlant elbontottak Miskolc különböző nyomortelepein, határozott igennel felelt. „2002 és 2010 között minden volt Miskolcon, csak közbiztonság nem. A szocialista önkormányzat nyolc esztendős regnálásának közepén, 2006-ban, majd’ 13 ezer bűncselekmény történt a városban. A nyomortelep-felszámolási programunk harmadik esztendejében, 2016-ban ez a szám közel harmadára, 5 ezer alá csökkent” – közölte a fideszes országgyűlési képviselőjelölt.

Az aláírók között volt egyébként Váradi Gábor, a miskolci Roma Kisebbségi Önkormányzat elnöke is, aki lapunknak korábban elmondta, hogy azért adta a nevét a kezdeményezéshez, mert Krizáék felhívásban az is szerepelt, hogy humánus megoldás születik majd. Váradi azonban később már tüntetést szervezett a kilakoltatások ellen és az erről szóló rendelet visszavonását követelte. Ezt a húzását egyrészt azzal indokolta, hogy a markológépek megjelenésével párhuzamosan hirtelen alaposan felemelték a bérleti díjakat, indoklásuk szerint azért mert „az országos átlagtól egyébként jelentősen elmaradó lakbérek nem fedezték az érintett lakások fenntartását”. Ezt az összeget sokan nem tudták kigazdálkodni így aztán nem vártak arra, hogy a hosszan elhúzódó lakáscsere során milyen ingatlant kaptak – minden egyes családot egyedileg, külön elbírálás alapján kezeltek – így elköltöztek innen. Jellemzően két népszerű úti céljuk volt: vagy mentek azokhoz a rokonaikhoz, akik korábban menedékjogot kaptak Kanadában. (2010 környékén annyi borsodi roma ment Kanadába, hogy miattuk szigorított az akkor még konzervatív kormány a bevándorlási- és menekültügyi eljárásán, a tengerentúli ország pedig minderről Miskolcon elhelyezett plakátokon tájékoztatta az indulni vágyókat – a szerk.) Vagy mentek a félreeső Lyukóvölgybe, ahol a magukra maradt bányászüdülőkbe költöztek be a felszámolás alatt álló telepekről eljövők. Vagyis megvalósult az a prognózis, amit Váradi Gábor fogalmazott meg két éve a Magyar Nemzetnek: véleménye szerint az „innen elüldözöttek”, láthatatlanok lesznek akár a Lyukóvölgyben, akár a közeli falvakban szóródnak szét és busmanként tekintenek rájuk a miskolciak, ha visszatérnek a városba.

A telepfelszámolás Miskolcon a 2018-as országgyűlési kampányban is téma, és ebben van komoly vitája a fideszes és a jobbikos jelöltnek. Hubay három kiutat vázol fel a nyomortelepekről: „Akiknek magántulajdona van a felszámolandó telepen, azoknak a lakását piaci alapon megvesszük, vagy cserelakást biztosítunk a számára. Az illető ettől kezdve, saját erőforrásaival gazdálkodik. A lakbért nem fizetőkkel nem hosszabbítunk szerződést – ebben az esetben jöhetnek a jogszabályok szerinti kilakoltatások. Akiknek határozatlan ideig szóló bérleti szerződésük van és nincs tartozásuk, azok részére cserelakást biztosítunk.” Pakusza Zoltán, a Jobbik jelöltje szerint viszont színházról beszélt korábban, az Alfahírnek adott interjújában. A Magyar Nemzetnek ezt a kijelentését azzal indokolta, hogy szerinte a fideszesek „folyamatosan arról beszélnek, hogy a város nyomortelepeit felszámolják, de ezáltal a város más részein újakat hoznak létre.  Arról nem is szólva, hogy olyan helyekre adja ki a lakcímkártyát a kormányhivatal, amelyek szinte semmilyen infrastruktúrával nem rendelkeznek. Sokszor gazdasági épületekbe, zártkertekbe. Probléma a kezeletlenül elfolyó szennyvíz, az illegális szemét, közben a város a számozott utcai lakóknak ingyen biztosít lakást.”

Hubay a Magyar Nemzetnek úgy fogalmazott a telepfelszámolással kapcsolatban, hogy „ütemesen haladunk a bontással, a nehezén már túl vagyunk”. A Lyukóvölgyben pedig egy úgynevezett kísérleti programon dolgoznak, amelynek például része, hogy foglalkoztatási programok zajlanak a lakások, lakhatási körülmények javítására. Életvitelszerűen ott laknak a szociális munkások, zajlanak még közműfejlesztések, az illegális hulladéktárolók felszámolása, hulladékgyűjtő szigetek kialakítása, a jövőben pedig tervezik, hogy orvosi rendelőt, új óvodát, átmeneti célú szociális blokkot létesítenek. Pakusza viszont arról beszélt, hogy a Jobbik javaslata nemcsak Lyukóvölgyre vonatkozna, hanem a város teljes területére. „Mi azt mondjuk, egységes jogi környezetet kell teremteni az egész városban. Most azt tapasztaljuk, hogy ezek a telepek azért jönnek létre, mert ott a hatóság nem képes a törvényes rendet és jogszabályokat betartatni. Gondolok itt arra, hogy sok esetben nem szabályos a szennyvíz-elhelyezés, sok az illegális szemét, probléma a kutyatartás szabályainak be nem tartása, a kémények megfelelő állapota és az illegális áramvételezés. Mi azt mondjuk: el kell érni, hogy a törvény és a jogszabály mindenkire egyformán vonatkozzon, és azt a hatóság mindenkin kérje számon.”