– Mert nincs elég szakorvos, aki kiértékelje – ezt a választ egy közeli barátunk kapta, amikor a betegfelvételi pultnál azt tudakolta, miért fél évvel későbbi időpontot adnak neki egy olyan vizsgálatra, amely csak egyetlen vérvételből áll. A nagyjából egy évvel ezelőtti párbeszéd helyszíne az Egyesített Szent István és Szent László Kórház, újabb nevén (mert az átnevezés már jól megy nekünk, apró betűs részként pedig tényleg idetartozik a Merényi és a Jahn Ferenc utcai rehabilitációs centrum is) Dél-pesti Centrumkórház – Országos Hematológiai és Infektológiai Intézet hematológiai osztálya volt. A helyzet azóta aligha javult, sőt vélhetően romlott. Nemrég mi is belefutottunk olyan orvosba, aki ha más osztályról is, de az elmúlt pár hónapban távozott a kórházból. A korábbi évekből pedig többről is tudunk, de ez persze nem kórházspecifikus jelenség.
Az ominózus vérvételre azért volt szükség, mert barátunk elhunyt édesapja orvosi papírjain számára ismeretlen kifejezésre lett figyelmes. Elvitte háziorvosához, aki elmondta: egy genetikai eredetű véralvadási zavarról van szó, trombofíliáról, azt rejti a Leiden-mutáció kifejezés. Érintettjei a véralvadást elősegítő faktorok bomlásának lassulása miatt fokozottan hajlamosak a trombózisra, így náluk már fiatalabb korban is nagyobb az ilyen jellegű kockázat. Ideális esetben erről a hozzátartozókat is értesíteni kellene, hogy a szükséges szűrővizsgálatok elvégezhetők legyenek. Az esetleges tragédiák előtti óvintézkedéseket – ha azokra a vizsgálati eredmények alapján szükség van – csak így lehet megtenni.
Szerencsésebb esetben a fokozott trombózishajlamot okozó mutáció nem adódik át, vagy csak annak enyhébb típusa van jelen, de fogamzásgátlót a nőknek már ilyenkor sem írhatnak fel. Ha a helyzet durvább, akkor a genetikai eltérést hordozó személynek – legyen az férfi vagy nő – még repülőre sem szabad ülnie anélkül, hogy speciális kezelést – leggyakrabban heparininjekciót – kapna. De úgy tűnik, a szűrővizsgálatra akkor is várni kell fél évet, ha a beteg háziorvosi beutalója mellett a kezében lobogtatja két trombózison és egy tüdőembólián is átesett édesapja genetikai mutációt igazoló leletét. Magyarán el kell fogadni, hogy ilyen szűrést azonnal csak akkor végeznek, ha az érintettek már produkálnak egy jóval nagyobb egészségügyi költséget jelentő, nem utolsósorban pedig életveszélyes trombózist. Erős kontraszt, hogy magánellátásban a mutáció vizsgálatát 5000 forintból plusz 1500-2500 forintos vérvételi díjból meg lehet ejteni, 10-20 ezer forintból pedig már egy komolyabb trombózisszűrésre is telik. A gond tehát vélhetően tényleg az orvos- és nővérhiány, nem pedig az, hogy a vizsgálat árától dőlne be a kórház.
Talán nem véletlen az sem, hogy az 1600 ággyal működő, a szemészetet leszámítva az urológiától a nőgyógyászatig, a belgyógyászattól a hematológiáig vagy éppen a neurológiától a pszichiátriáig mindennel felszerelt centrumkórház orvosai a stadionépítési lázat az átlagosnál is többször emlegetik, rosszabbul viselik. Míg ugyanis a munkahelyük tőszomszédságában álló Groupama Aréna honlapja azt írja, Európa egyik legmodernebb multifunkciós létesítménye, ahogy fogalmaznak, többfunkciós, kreatív és elegáns komplexum, addig az egészségügyi központ ilyesmit végképp nem mondhat el magáról. Ezt a betegek is megtapasztalhatják, tavaly egy kollégánknak is sikerült a belgyógyászaton töltenie egy éjszakát. Az orvosokra és nővérekre panasza nem volt, mindenki kedves volt vele, de kérdés, ha több napot kellett volna bent eltöltenie, hány nap után szánta volna rá magát a zuhanyozásra. A helyiség állapota vállalhatatlan volt, ahogyan a betegszobáé, a folyosóé és lépcsőházé, általában az egész épületé.
Egy ismerős orvostól egészen abszurd történetet is hallottunk, rákérdezésünkkor pedig említette egy másik is. Az Üllői út mentén, a Nagyvárad tér és Népliget közötti hatalmas terület szétszórt épületeiben működő komplexumot a Vágóhíd utca szeli ketté. Az egyik többépületes egység a korábbi Szent László Kórház, a másik a volt Szent István, ami szintén rengeteg épületből áll. E kettő között szállítottak volna át egy beteget, ám a focimeccs közbeszólt: lezárták miatta az Albert Flórián utcát. A kórházat ez a közterület választja el a stadiontól, ha pedig a sportélet úgy akarja, hogy ne lehessen használni, a centrumkórház két távolabbi pontja között sem lehet beteget fuvarozni. Mivel ez rendszeres, az ominózus eset vélhetően csak azért maradt emlékezetes a doktorok számára, mert a beteg meg is halt. Állítólag nem a várakoztatás miatt. Amúgy is elvesztették volna, már ha ez bárkit vigasztal.
– Hogy mi volt a gond? Nézzen ott körül, menjen be egy mellékhelyiségbe! Rettenetesek. Az a kisebb probléma, hogy koszosak. A helyzettel már a takarítók sem tudtak mit kezdeni, ilyen állapotok közt az a maximum, amit a helységekből ki lehet hozni. Mindent szét kellene verni – halljuk egy másik orvostól szinte ugyanazt, amit kollégánk is említ. Csak van folytatása is, kis túlzással az, hogy a komplexumot pár egysége kivételével be kellene szántani. A képalkotó diagnosztikai részleg például remek és jól felszerelt, tiszta és teljesen újszerű. Csak a radiológusok nem hemzsegnek benne, így még az orvosoknak is szépen kell kérniük, ha egy sürgősebb vizsgálatot szeretnének.
A műtétes szakmában dolgozó orvos saját területének eszközhiányát fájlalja. Korszerű felszerelés csak nyomokban van. Persze a régiekkel is ellátja feladatát, a betegek nem látják kárát. De az eszközökkel egyre többet kell küszködnie. Ahogy fogalmaz, olyan ez, mint hogy az ember egy rozoga Trabantot vezet-e, vagy pedig egy új Mercedest. Ami egyáltalán nem mindegy. Hozzáteszi: fogalma sincs, mikor lesz az egészségügyben releváns változás, mert egyelőre jelét sem érezni. Ráadásul azzal is tisztában van, hogy a XXI. században micsoda lehetőségeik lennének az orvosoknak, és ehhez képest mik érhetők el számukra. A doktor jelzésértékű kiszólással zárja beszélgetésünket: – Pozitívumot akar hallani? Hatalmas ugyan az emberhiány, de még mindig sok jó kolléga van, a körülmények ellenére tesszük a dolgunkat, a lehető legnaprakészebb protokollok szerint gyógyítunk. De akkor sem barakkokban kellene dolgoznunk, hanem tízemeletes tömbépületekben, központi műtőkkel, modern épületekben. Teljesen új infrastruktúrára lenne szükség.
Hasonló választ kapunk egy másik orvostól, aki a „reggeltől estig tudnám sorolni”-sóhajjal reagál arra a kérdésre, hogy szerinte min kellene az intézményben változtatni. A kórház rossz állapotát ő is említi, de a legfőbb problémának a leírhatatlan emberhiányt tartja, amivel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Nincs elég orvos, ápoló, mindenki hiányzik.
– Ezt mindenki látja, igazából nem is értem, miért kell ezt tovább magyaráznom – kérdez vissza értetlenül. Hozzáteszi: persze tudja, hogy személyzet a Honvédban sincs, de azt már legalább fejlesztették, abból a szempontból nem olyan rettenetes – ott legalább normális közegben lehet fél napot várakozni. Már ez is előnynek nevezhető.
De nem baj, azt ígéreték, a dél-pesti centrumkórházból egyszer csak, valamikor, a távoli jövőben létrejön a harmadik fővárosi szuperkórház. Mondjuk még az első is csak papíron létezik, eddig főképp csak a telkével kapcsolatos botrány miatt hallottuk hírét.
