Szabadságharcaink időszerűsége

A történelem bizonyítja, hogy a magyarság mindig csak békésen, törvényesen, a történelmi alkotmány keretein belül akarta a változásokat — jelentette ki lapunknak Kásler Miklós. Az emberi erőforrások minisztere arra a felvetésünkre, hogy sokan párhuzamot vonnak az 1848—49-es bécsi és a mai brüsszeli büntetőpolitika, a hatalmaskodások hasonlóságai miatt, úgy válaszolt: áthallások mindig előfordulnak, az események panelszerűen ismétlődnek a történelemben. Akkor is el akarták vonni a szuverenitásunk különböző összetevőit. Ám mindig az nyeri meg a történelmet, aki felismeri a hasonló helyzetekre adott helyes válaszokat.

Kásler MIlós, EMMI, miniszter Fotó: Arpad Kurucz

– Van olyan hiedelem, hogy a francia forradalom inkább még lendített is minden reformon.

– A magyar nemességtől, a magyar mentalitástól távol állt mindenfajta forradalmi, a jogszerűséget nélkülöző megoldás, főleg a brutalitás. A történelem bizonyítja, hogy a magyarság mindig csak békésen, törvényesen, a történelmi alkotmány keretein belül akarta a változásokat. Reálisabb vélemény, hogy a napóleoni háborúk után, 1825-ben kezdődött a reformkor, hiszen ekkor hangzott el gróf Széchenyi István nevezetes országgyűlési beszéde, amelyben felajánlotta birtokainak egyévi bevételét a Magyar Tudós Társaság, a későbbi Akadémia létrehozására. Más nézet az 1832–1836-os diétától vagy 1844-től, a magyar nyelv hivatalossá tételétől számítja. Kétségtelen: ez utóbbi volt a kor legjelentősebb törvénye, amit 1848 előtt el lehetett érni.

– Éppen Széchenyi fellépése és átfogó mecénási tevékenysége talán nem amellett szól, hogy a hazai arisztokrácia sem volt egységesen aulikus, mert voltak, akik közülük részt vettek a magyarság felemelésében?

– Ez kétségkívül megfelel a valóságnak. A napóleoni háborúk arra jók voltak ugyanis, hogy kinyitották a világ megismerésének lehetőségét. Az arisztokraták és középnemesek közül sokan eljutottak katonaként, majd magánúton Európa legkülönbözőbb helyeire Németországtól Angliáig, s így a fejlettebb nyugati viszonyok ismeretében felerősödhetett a párbeszéd a lehetséges megoldásokról. Széchenyi vagy báró Wesselényi Miklós éppen ilyen utazásokon szereztek szellemi hátteret a hazai reformtörekvéseikhez.

– Érdekes, hogy a reformkor nagyjait sokan – a marxista történelemszemlélet utóhatásaként – mindmáig egymással szemben próbálják definiálni.

– Távolról sem volt ez így, hisz munkásságukkal éppen hogy kiegészítették egymást. Az első időkben Széchenyi programja bizonyult a legkedvezőbbnek, aztán a gróf kicsit hátrébb húzódott, és Kossuth Lajos, valamint Deák Ferenc ázsiója emelkedett. Az összes liberális személyiség – akiket a mai rossz tapasztalatok miatt hitelesebb az akkori szóhasználattal szabadelvűnek nevezni – megkísérelte megfogalmazni a maga újító ideáit, reformelképzeléseit. Az esszenciát – némileg leegyszerűsítve a helyzetet – Deák, a későbbi haza bölcse fogalmazta meg, és alkotmányos formába is öntötte. Széchenyi mindent akart a népért, de kvázi a nép aktív közreműködése nélkül. Kossuth szintén mindent akart a népnek, de mindent a nép által. Széchenyinek az volt a véleménye, hogy ha hirtelen túl sok lehetőséghez jutnak az emberek, az akár parasztháborúhoz is vezethet. Úgy lehet leírni a munkamegosztást, hogy Széchenyi programja gazdasági volt, Kossuthé társadalmi, Deáké pedig jogi. Ezek a tervek, programok elvbarátaik segítségével folyamatosan csiszolódtak, kiegészítették a másikat, voltak különbségek a részletekben, vitáztak, de nagyra értékelték egymást. Erre meg is volt minden okuk.

– Nem ez volt annak az úgynevezett nemzeti minimumnak az előképe, amit a mai időkben sokan fájdalmasan hiányolnak?

– Még a fontosabb külpolitikai kérdésekben is a legtöbben azonos nézeteket vallottak. Senki sem akart kiszakadni a Habsburg Birodalmon belüli együttműködésből. Tehát reálisan értékelték a diplomáciai, nagypolitikai lehetőségeket és a nemzetiségek törekvéseit. Békében akarták az ezeréves magyar alkotmány teljességét visszaállítani. Széchenyi és Wesselényi, de még Kossuth is érzékelték, hogy a nemzetiségek időközben elkülönülő, önállósodási utakra tértek. A francia forradalom óta a nacionalizmus eszméje vezető szerepet töltött be Európában, és hatással volt a magyarországi nemzetiségekre is. Hangsúlyozni kell azonban, hogy nálunk a hazafiúi érzés nem ment szélsőséges irányba, nem volt sovén, ezt a magyar alkotmány és hagyomány kizárta. A Habsburgok minden módon, többek között a könyvkiadásuk támogatásával, püspökségek alapításával és betelepítéssel támogatták a nemzetiségek törekvéseit. Arra törekedtek, hogy a magyarsággal szemben a nemzetiségek a dinasztiában, a birodalmi vezetésben lássák a jövő zálogát, hozzájuk kötődjenek velünk szemben.

– Minket viszont mindennel megvádolt az udvar, holott a magyar kormány csak a jog betartásához és az uralkodó által szentesített törvényekhez ragaszkodott.

– A Lajtán túl mindent birodalmi szempontból szemléltek és kormányoztak, így bennünket is. Ausztriának és az örökös tartományoknak nem volt alkotmánya. A felelős magyar kormányt az akkori magyar király, V. Ferdinánd nevezte ki 1848 áprilisában. A dinasztia megpróbált erről nem tudomást venni, és visszakozni a forradalmi hullám leverése után. Nem foglalkoztak azzal, hogy a magyar alkotmány szerint Ferenc József nem magyar király, hiába ültették a leváltott V. Ferdinánd helyére, csak osztrák császár. Nem tett esküt az ősi alkotmányra, nem érintette homlokát a Szent Korona, nem koronázta meg az esztergomi hercegprímás Székesfehérváron. Csak a császár jogaival rendelkezett, ami nem volt hatályos a Magyar Királyságban. Tehát a magyar jogot a kormányzással és rendeleteivel az új uralkodó megsértette. Ehhez képest csupán 1849. április 11-én jutott el a magyar országgyűlés Debrecenben a Habsburg-ház detronizációjáig.

– Ha ez nem történik meg, nem ugyanakkora intervenció, majd megtorlás lett volna a szabadságharc leverése után? Mindenesetre a Szent Szövetség történetének utolsó válságát hozták az 1848–1849-es évek. A kemény megtorlás jelentette volna a rendszer fennmaradásának zálogát?

– Az európai erőegyensúly, a változatlan status quo mellett állt minden állam: Nagy-Britanniától az Oszmán Birodalmon át Oroszországig, tehát nem lettek volna hajlandók elfogadni egy önálló magyar államot. Sokan tisztában voltak azzal, hogy az oroszok vagy a poroszok közbe fognak avatkozni, az előbbi be is teljesedett. Fölényes katonai bravúrral az osztrákokat legyőztük, és a cárnak, egy másik nagyhatalomnak kellett több százezres hadsereggel beavatkoznia ellenünk, hogy a Habsburgok a szégyenteljes katonai vereség után birtokon belül maradhassanak. Sok mindent elmond a magyar honvédség becsületéről, tekintélyéről, hogy a cáriak nem fogták el a nekik, a győzőknek és nem az osztrákoknak, a veszteseknek Világosnál augusztus 13-án a fegyvert letevő magyar tiszteket. Ők pedig nem éltek a szökés tálcán kínált lehetőségével, mert igazuk birtokában a törvények talaján álltak. Pontosan tudták vagy legalábbis sejtették, hogy a Habsburg-hatalom halálra ítéli őket, de ők hősiesen vállalták sorsukat.

– Sokan óhatatlanul párhuzamot vonnak az akkori bécsi és a mai brüsszeli büntetőpolitika, az országra oktrojált felsőbb hatalmaskodó akarat, a valótlan állítások, bizánci típusú alakoskodások hasonlóságai miatt. Jogosak ezek az áthallások?

– Áthallások mindig előfordulnak, az események szinte panelszerűen ismétlődnek a történelemben. Akkor is el akarták vonni a szuverenitásunk különböző összetevőit. Mindig az nyeri meg a történelmet, aki felismeri a hasonló helyzetekre adott helyes válaszokat. Ám nemcsak az fordult elő gyakran 1526 óta, hogy külső erők, hatalmak csorbítani akarták szuverenitásunkat és integritásunkat, hanem az is, hogy a Szent Korona-eszme jogainak helyreállítása, illetve a törekvés erre biztosította az ezeréves törvényeink folytonosságát, államunk és nemzetünk fennmaradását, identitását. Mert fel kell vetni az identitás kérdését is. II. Rákóczi fejedelem és udvara még pontosan tudta és az 1704-es, más országokba szétküldött dekrétumban közli is, hogy honnan származunk, mi végre vagyunk a világban, mit tettünk és mit szándékozunk tenni, hogyan akarunk élni. Aztán az 1711-es szatmári békében visszaállt a teljes jogfolytonosság a királyválasztáson kívül. Károlyi Sándor nem tette le a fegyvert. A zászlót tette le („letörött a zászló”). Úgyhogy önként adódik a kérdés: elvesztették a szabadságharcot vagy visszavették jogaikat? Ugyanez érvényes az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra is, bár akkor két évtized kellett a „kiegyenlítésig”.

– Az 1848–49-es szabadságharcunkról kimutatható, hogy széles körű nemzetközi szimpátia övezte az európai társadalmakban. A résztvevők is több nemzetiséget képviseltek, annak ellenére, hogy magyarnak is vallották magukat. Ez szintén a magyarság rendkívüli integráló képességét bizonyítja.

– Mindenkinek magyar-, pontosabban hungarustudata volt. Ismét visszautalok Rákóczira, aki kiáltványában minden igaz magyarra hivatkozik. Nem születés, hanem a hit és tudat szerint. Az 1848–49-es szabadságharc támogatottsága sem etnikai alapokon nyugodott, azt a nemzetiségek jelentős része fegyverrel is támogatta.