Ha kell, tízszer körbefutom a földet

Mit tehet egy maratoni távot hétszázszor lefutott sportember, ha térd alatt levágják a lábát? Kerekesszékkel szeretné megtenni a távot, de hátrafelé. Csukrán Mihály új lendületre kapva a régi kupáit is átcímkézi és továbbadja, így hirdeti országszerte a tömegsport fontosságát.

A maratonista csak akkor avatkozik a küzdelembe, ha eldurvul a játék Forrás: A szerző felvételei

– Így járja át őket a sport iránti szeretet. De elmondanám azt is, hogy rövid távon egészséges a sport, ám ha hosszú távon túlzásba viszik, akkor káros. Hétszázszor futottam le a maratonit, de a versenyek előtt bemelegítésképpen beletettem a lábamba egy húszast. Futottam összesen hatszázezer kilométert! Az erek úgy fájnak, hogy halok megfele, na meg itt van ez a lábszeletelés – mutat a kerekesszékben ülve keserű arccal a nem létező lábfejére. Vérbe borul a szeme.

Csukrán Mihály 1958-ban született. Az Újfehértó közelében fekvő tanyán, a Vörös Csillag téesz mellett, Vöröstagon, másképpen Bótiszálláson laktak. Már általános iskolás korában betont öntöttek formákba, s azt emelgették, így korán kigyúrta magát. A kocsmákban főleg szkanderben volt menő, s ha elfajult a szóváltás, állcsúcsra bevitt egy ütő-vágó kombinációt, s ellenfele a padlóra került. Aztán egy rendőrségi előállítása miatt 1976-ban vitába keveredett az apjával, s foghegyről odavágta neki: „Ha kell, tízszer körbefutom a Földet.”

Ez lett később az élete.

A maratonista csak akkor avatkozik a küzdelembe, ha eldurvul a játék
Fotó: A szerző felvételei

Nem akart segédmunkás maradni, ezért tanult, a szigetelők csoportvezetője lett. Először Budapesten, a Ferencváros ökölvívó-szakosztályában bokszolt, majd a nyolcvanas évek közepén a Vasashoz igazolt. Velük magyar csapatbajnok lett, s 1986-ban Magyarország szkanderbajnoki címét is megszerezte. A sport mellett ivott, dohányozott és verekedett. A súlya egy mázsa volt, tizenhat csirkecombot evett meg ebédre, s 165 kilóval nyomott fekve.

Akkoriban előfordult, hogy vidéki versenyre érkezve méregették őt a – szavaival élve – kutyatápon felhizlalt bokszolók. Erre odalépett a lengőtekéhez, s egy kézzel háromszor felhúzta magát, majd tátott szájukat látva, fitymálva odaszólt nekik: adok kétszáz forintot vonatra, menjetek inkább haza… Aztán jöhetett a ringen kívüli verekedés. Valamikor 1989 végén világosodott meg, hogy az élete nem jó irányba halad, s arra gondolt, hogyha őrültnek látszó csúcsokat teljesít, akkor felfigyelnek rá a környezetében. Na, meg az apjának tett fogadalma is beugrott, úgy vélte, talán futnia kellene! Belefogott. A kezdettől az vezérelte, hogy felhívja a gyermekek figyelmét az egészségesebb életmódra.

Újfehértón élve reggelente futott, napközben három órát focizott, a környékről válogatott ellenfelekkel tizenkét menetet bokszolt, néha görkorcsolyázott, s ha este is jó idő volt, újra körbefutotta a városát. Az 1996-ra tervezett budapesti világkiállítás tiszteletére már 1994-ben kétszázszor futotta le a 42 kilométeres maratoni távot. Abban az évben 16 ezer kilométert rakott egy csukába, sajnálta is nagyon, hogy a világkiállítás elmaradt. Később a Guinness-rekordok érdekelték, elsőként – kinek jutna ez eszébe? – hátrafelé ugrókötelezve lefutotta a maratonit. 2005-ben ebben az utcában, a Honvédban olyan betonpályát épített, amelyen lehet bokszolni, súlyt emelni és persze focizni. Innentől kezdődik jótéteménye, mert minden gyermek ingyen járhatott hozzá edzeni.

– Van olyan tanítványom, Pásztor Ádám, aki ma már négyszeres kempóvilágbajnok. Intézetis gyermekeket is neveltem, edzettem tizenhat olyat, akinek szülője sem volt. A névnapjukra, születésnapjukra mindig csináltam nekik csomagot, s azok, Lávahajú, Pitbull, Rétisas, Sátán és a többiek úgy örültek. Az itt tébláboló ikrek anyja volt például Ördög, akit a maga 38 kilójával hat évig súlyemelő versenyekre hordtam.

– Anya futott, focizott és súlyt emelt – jön oda hozzám Milán, hogy kiegészítse az elhangzottakat, s örülök neki, hogy már tudom.

– Volt olyan gyerek, hogy leköpte a tanárát. Lehozták hozzám, majd irányításommal kis súlyokat emelgetett fél óráig. Lehajtott fejjel ment haza, nem rugdosta a kavicsot és nem bántott senkit. Jött az egyik nehézfiú a másik után. A városi gimnázium testnevelőtanára egyszer azt nyilatkozta a helyi lapban, hogy aki rossz gyerek, azt leviszik Csukránhoz, mert ő sikeresen embert farag belőle.

Teker a lábcsonkjára egy kis fehér vásznat, ráhúzza a műlábat, kinyomja magát a székből, s két mankóval járni kezd a szobában. Örül, hogy ha eldobja a segédeszközöket, biztos lépésekkel el tud érni az ablakig. De ebből nem lesz már sohasem futás.

– Fociztam, s ráugrottak bakanccsal a lábamra, de úgy, hogy a középső ujjamról letolták a körmöt. Orvoshoz nem mentem, pedig onnantól mindig seb volt rajtam. Amikor eljutottam a debreceni klinikára, bizony sok szaktekintély hajolt a lábam fölé. Azt mondta a professzor, bár ő még nem látott ereket futástól ennyire elnyűttnek, de mégis megpróbálják a lábamat megmenteni. S én ebben olyan nagyon hittem! Előbb csak az öt lábujjamat vágták le, aztán bokáig, majd lábszárig szeleteltek. Pont akkor töltöttem a hatvanadik évemet, nagyon magam alá kerültem, s mert meg akartam halni, végigjártam a kórtermeket, s mindenkitől kértem két-három szem gyógyszert. Egy maréknyit dobtam a számba. A szemem kidülledt, métereket okádtam, de megmentettek. Azt mondtam, ha már megmentettek, akkor nem adom fel!

Persze, lábfej nélkül hazajönni ide Újfehértóra, a Honvéd utcába, ahol eddig maratoni futóként élt, nem volt egyszerű dolog. Csináltatott egy járművet az ezermester szomszédjával, s azzal nevez ősszel a budapesti maratonra.

– Hátrafelé megyek majd vele, ha addig nem halok meg! – mondja elszántan.

Amikor az égő szemű csontváz mesél

Csukrán Mihály harmincöt év alatt, mert a futás, a boksz, a foci volt az ő love storyja, négyszázötven serleget nyert, a nyakba akasztható érmei számát pedig megsaccolni is nehéz lenne. Látni abból néhány százat az ágy szélén tartott műanyag rekeszben. Elismeréseit újrahasznosítva az elmúlt egy évben húsz sportolót, öt sportszervezőt és a tömegsportért tevékenykedő embert tüntetett ki. Kupáiról leveszi a saját nevét feltüntető fémlapocskát, majd Nyíregyházán ezer forintért gravíroztat rá egy másikat. Most velem is leemeltet egy szamovárnyi nagyságú kelyhet a szekrény tetejéről, majd a gyermekek „Jaj, de nagy kupa” kiáltozásaitól kísérve lemossa róla a pókhálókat a kádban, és a három gyermek előtt lefeszíti a neki szóló elismerést. 2006-ban kapta a Szegedi Károly Testnevelési és Sportdíjat, de most Kocsis Árpádé lesz, aki a fővárosban a sportiroda igazgatója.

– Május elsején lesz, hogy harminc éve szervezi a futóversenyeket. Megérdemli. Emberségből jeles. Az pedig vagy van, vagy nincs, pénzért nem lehet megvenni – hallom a kísérőszöveget.

Megkér, hogy vigyem el neki Budapestre, mert neki már se ereje, se pénze rá.

Aztán az apróságok „tolókocsi, tolókocsi” felkiáltással mozgatják a rokkant ember közlekedési eszközét.

– Ezt inkább úgy mondják, hogy kerekesszék – hajolok feléjük mosolyogva, mire felvilágosítanak, hogy nincs igazam, mert Miska papa úgy hívja, hogy talicska. „Itt egér is van”, és „azért fáj a keze, mert sokáig bokszolt” – avat még be a további műhelytitkokba Gyuszika, Milán és Zsombor. Aztán megint kergetőznek, visítva püfölik a párnákkal egymást.

– Na, akkor most előveszem a fiókból a kábelt, és vér fog folyni, vagy büntetésből bemegyünk a másik szobába, ahol uralkodik a vörös szemű csontváz – ordítja nekik Csukrán Mihály. Felém hajolva suttogja: – Megrázom a műanyag kópét, mond valamit, s kiviláglik a szeme. Úgy félnek tőle, mint a tűztől.

Ebben a zárt szobában még több kupa, még több érem található. A falon lévő képeket nézve, amelyen egy bokszmérkőzés látható, valaki azt kérdi: Miska papó, a fehér nadrágos vagy te vagy a szürke?

Aztán köré gyűlnek az óriási serlegek takarásában. Összerezzennek, összebújnak a gyermekek, ahogy felizzik a koponyában a vörös lámpa.

– Élt kecskemama az erdőben egy házban a hét gidácskájával. És egyszer csak bekopogott hozzájuk az égő szemű csontváz… De a hátsó ablak nyitva volt, kimásztak mind a heten, és futottak, futottak, futottak…

Csukrán Mihály zord arca ellágyul. Behunyt szemmel folytatja.

– És futottak tovább, nyomukban ott lihegett a csontváz, kvááá, kváá, csattogott a vörös szemű koponya.