– Bácsi, gyere be! – kiáltja felém egy ajtóból előbújó szurtos gyermek. Nyikorog a vaskapu Újfehértón a városszélen, a sáros utcában, a repedezett falú, legalább ötven éve vakolatlan háznál. Három óvodás gyermek rohangál a nappaliban, egymáshoz koccanva, fémes hangot adva dőlnek-borulnak a meglökött asztalon a serlegek, üveg- és kerámiaplakettek. A szekrénysor tetején szamovár nagyságú sportkupák sorakoznak, az ajtókulcsokon nemzetiszínű szalagos érmek garmadája.
– Ne rosszalkodjatok – ordít rá a hatvanegy éves, borostás arcú férfi a vergődő ikrekre, majd megint csak kiabálva folytatja: – Kempóban fejre nem ütnek, ne úgy Gyuszika, ne úgy! Mellre, mellre! – kiáltja az egymással verekedő hároméveseknek, majd a kerekesszékét kimozdítva a szőnyeg fogta holtpontról, lendületbe jön, és a mankója végével választja szét őket. Ahogy tusakodnak, nagyot puffanva felborul az ágy melletti műláb.
Csukrán Mihály sportember, bokszoló, aki ötvennégy évesen is aranyérmet szerzett váltósúlyban, harminckét évig focizott, harmincöt éve szervezi Újfehértón a tömegsportot, s évtizedek alatt hatszázezer kilométert futott le. Most óriási türelemmel az unokahúga náthásan szipogó három gyermekére vigyáz.
– Az előbb úgy megnevettetett az ötéves mostohafiú, mert azt mondta az ikerféltestvéreire, hogy egy számmal nagyobb, mint ők. És ahogy verekszik! Ha kap egy gyenge nyaklevest tőlem, nem az anyjához fut, hanem visszaadja. Reggel is úgy gyomron vágott, hogy majdnem ki kellett mennem hányni. Tavaly nyár óta gyakran vannak itt nálam, minden este széjjelszedek nekik egy pudingot, s rágcsáljuk az almát, mandarint és mindenféle gyümölcsöt – avat a sokaság rejtelmeibe a férfi. Megmutatja, hogyan edzi a csuklójukat. Mert egy óvodás nem lehet ám puhány! Fadarabról zsinóron lóg le egy súly, Milánka már tekeri is felfelé, majd Gyuszika jön. – Tekerjed, tekerjed, ne sumákolj – biztatgatja. Később vezényletére fekvőtámaszozik a három gyermek. Dicséretképpen a nagynak, Zsombornak megkopogtatja a mankója végével a hátát.