A közösséghez tartozó szemközti kertben, ahová átvonul az emlékező gyülekezet, még tovább gyarapodunk: öregek és fiatalok az eltolt mezsgyekő mindkét oldaláról. Zászlókkal, településfeliratokkal, népviseletben, honvédegyenruhában vagy csak úgy. Anyaországbeliek és kirekesztettek. Sokan vagyunk.
Trianon összehozta a nemzetet. A sors fintora.
Az árnyékos park közepén hatalmas faragott emlékmű áll. Közepe egy csodaszép életfa, amelynek virágát leszakította a történelem vihara. Négy alak fogja közre a fát, a világ minden táján élő nemzettársaink, akiket az életfa éltet, de most összeszorítja őket a Trianon-bilincs. Az a bilincs, amely helyenként már repedezik. A talapzat mellett jókora kövek. (A szervezők kérték, aki teheti, hozzon magával egy-egy követ a talapzathoz. Ki-ki ahonnan érkezik vagy ahol született. Mert a kő marad – ahogyan Wass Albert is írta.)
Bármennyire bizarr: Trianon összeköt – utolsó közös emléke a nemzetnek. Nekünk ez jutott.
A megemlékezés egyik fő szervezőjétől, Feszty Zsolttól megtudjuk, Schmidt Róbert szobrász 2010 Trianon-napján felavatott művének emberalakjaira egy Reményik Sándor-verset vésett az alkotó. (Gyűrűt készíttetek… – Egy gyűrűt készíttetek, feketét, / Acélból, – dísztelent, keményet, / És a dátumot belevésetem, / Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget, / S jusson eszembe, hogy az életem / Egy kockára tettem föl mindenestől! / Június 4. 1920.: / Én megállok e sírkő-dátumon. / Én nem megyek egy lépést se tovább.) Aki el akarja olvasni a költeményt, körbe kell járnia a szobrot. És mire a vers végére ér, épp ahhoz a ponthoz érkezik, ahonnan feltekintve látja: a templomtorony tetején lévő „kehely” szembekerült az életfa megsebzett bimbójával.
A bimbó pedig virágot ígér, a virág gyümölcsöt.
Nem, dehogy szomorkodni jöttünk! Az a szándék, hogy segítsünk egymásnak túlélni, túllépni, meghaladni Trianont. Itt az idő!

Pordány László szónok más mellett erről is beszél. Ha valakinek van rálátása, hogyan tekint a magyarságra a nagyvilág, akkor az ő, hiszen pályája során kilenc országban szolgálta nagykövetként az anyaországot. Rengeteg a feladat, mondja, de valamennyi közül a legfontosabb: megőrizni a nyelvet. Ez a gyökerünk, kapaszkodónk, ez a nemzet megmaradásának alapja. A sors fintora, hogy épp egy francia, egy antantpolitikus, Théophile Delcassé fogalmazta meg talán legpontosabban, hogyan kell értelmeznünk Trianont. „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” Talán éppen erre született a magyar válasz: „Nem, nem, soha!”