Nem a vesztés, a lemondás a bukás

Az útravaló gondolatot még a református templom lelkész asszonyától kapjuk a megemlékezés előtt az istentiszteleten. „Embertársad mezsgyekövét, amelyet az ősök raktak le, ne told odébb örökrészed határánál, azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked tulajdonul” — ezt mondja a Szentírás a határkőről. Sok százan énekeljük a Himnuszt a Komárom elcsatolt felében álló öreg templomban: „Megbűnhődte már e nép…”

Komárom elcsatolt felében így emlékeztek meg a nemzeti összetartozás napjáról

A közösséghez tartozó szemközti kertben, ahová átvonul az emlékező gyülekezet, még tovább gyarapodunk: öregek és fiatalok az eltolt mezsgyekő mindkét oldaláról. Zászlókkal, településfeliratokkal, népviseletben, honvédegyenruhában vagy csak úgy. Anyaországbe­liek és kirekesztettek. Sokan vagyunk.

Trianon összehozta a nemzetet. A sors fintora.

Az árnyékos park közepén hatalmas faragott emlékmű áll. Közepe egy csodaszép életfa, amelynek virágát leszakította a történelem vihara. Négy alak fogja közre a fát, a világ minden táján élő nemzettársaink, akiket az életfa éltet, de most összeszorítja őket a Trianon-bilincs. Az a bilincs, amely helyenként már repedezik. A talapzat mellett jókora kövek. (A szervezők kérték, aki teheti, hozzon magával egy-egy követ a talapzathoz. Ki-ki ahonnan érkezik vagy ahol született. Mert a kő marad – ahogyan Wass Albert is írta.)

Bármennyire bizarr: Trianon összeköt – utolsó közös emléke a nemzetnek. Nekünk ez jutott.

A megemlékezés egyik fő szervezőjétől, Feszty Zsolttól megtudjuk, Schmidt Róbert szobrász 2010 Trianon-napján felavatott művének emberalakjaira egy Reményik Sándor-verset vésett az alkotó. (Gyűrűt készíttetek… – Egy gyűrűt készíttetek, feketét, / Acélból, – dísztelent, keményet, / És a dátumot belevésetem, / Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget, / S jusson eszembe, hogy az életem / Egy kockára tettem föl mindenestől! / Június 4. 1920.: / Én megállok e sírkő-dátumon. / Én nem megyek egy lépést se tovább.) Aki el akarja olvasni a költeményt, körbe kell járnia a szobrot. És mire a vers végére ér, épp ahhoz a ponthoz érkezik, ahonnan feltekintve látja: a templomtorony tetején lévő „kehely” szembekerült az életfa megsebzett bimbójával.

A bimbó pedig virágot ígér, a virág gyümölcsöt.

Nem, dehogy szomorkodni jöttünk! Az a szándék, hogy segítsünk egymásnak túlélni, túllépni, meghaladni Tria­nont. Itt az idő!

Komárom elcsatolt felében így emlékeztek meg a nemzeti összetartozás napjáról

Pordány László szónok más mellett erről is beszél. Ha valakinek van rálátása, hogyan tekint a magyarságra a nagyvilág, akkor az ő, hiszen pályája során kilenc országban szolgálta nagykövetként az anyaországot. Rengeteg a feladat, mondja, de valamennyi közül a legfontosabb: megőrizni a nyelvet. Ez a gyökerünk, kapaszkodónk, ez a nemzet megmaradásának alapja. A sors fintora, hogy épp egy francia, egy antantpolitikus, Théophile Delcassé fogalmazta meg talán legpontosabban, hogyan kell értelmeznünk Tria­nont. „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretéte­léhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” Talán éppen erre született a magyar válasz: „Nem, nem, soha!”

A reformátusok kertjében a Szózatot énekeljük, majd a megduzzadt emlékezősereg útnak indul. Irány a történelmi, egy és oszthatatlan Komárom hídon túli, anyaországi oldala, az ott álló turulszobor. Trianontól a turulig. A vesztőhelytől vissza a szülőhelyig.

Szívet szorító és szívet melengető menetelés.

Az indulás előtt kilencvenkilenc fáklyát osztanak szét a szervezők. Nem véletlenül ennyit, a meghívón is ez áll: „99 év, 99 fáklya – Csak a múltat ismerve épülhet a jövő.”

Jövőre száz fáklya lobog majd.

Néhányan az indulás előtt kicsit izgulnak, csak ne legyen semmi atrocitás. (Az aggodalom nem alaptalan. Évekkel ezelőtt Ján Slota szélsőségesei szinte vártak az ilyen alkalmakra. Pályájuk csúcsán ők is felavattak egy „Trianon-emlékművet”. A hozzábiggyesztett lábjegyzet mindent elmond: „A Szlovák Köztársaság háláját fejezi ki a szövetséges hatalmaknak a trianoni békeszerződés megkötéséért, amely megpecsételte a magyarság széthullását, létrehozta Csehszlovákiát és más országokat határaikkal együtt, és az új Európának új arcot adott. – A hálás szlovákság.” Hogy ez mennyiben volt a szlovák emberek véleménye, jól mutatja, hogy Slotát azóta messzire zavarták.)

Az emlékező tömeg méltósággal vonul Jókai és Klapka városán, át az Erzsébet hídon a megduzzadt Duna túlpartjára, Dél-Komáromba. Többen itt csatlakoznak a menethez. (A hídról látjuk a pesti Dunához készülődő hatalmas emelődarut.)

Kora este érkezünk a turulszoborhoz. Itt Somogyi Alfréd egyetemi tanár, a Pozsonyi Református Egyházmegye esperese szól az emlékezőkhöz. Visszafogottan beszél, szavai mégis izzanak. Trianon csak nekünk, magyaroknak fáj, mondja, és bánatunkban senki sem osztozik. Magunk vagyunk.

A szónok válla mögött pont rálátok a magányos turulra.

Csöppet sem félünk.